SZIKORA MÁRTON
Újra sikk a nácizmus

Az amerikai Colorado állambeli vérengzéseket elkövető fiatalok tettüket Adolf Hitler születésének száztizedik évfordulóján követték el. A NATO Jugoszlávia elleni egyoldalú támadásait a náci Harmadik Birodalomra való burkolt utalásokkal kívánja leplezni, a napokban Londonban elkövetett merényleteket pedig szintén neonáci csoportokkal hozzák összefüggésbe. Niall Ferguson történész a The Guardian című brit hetilapban megjelent írásában azt elemzi: miként él ma tovább egy új generációban a több mint ötven éve halott Führer gondolatvilága.

Al Gore amerikai alelnök feleségével virágot helyez el a megyilkot iskolások emlékére Littletownban    Fotó: MTI

A legtöbb amerikai nem sok közös vonást lát a 15 legyilkolt coloradói iskolás és a sok ezer lemészárolt albán tragédiája között. A különbség azonban nem abban van - véli a történész - ,hogy egy tipikus amerikai kisváros iskolájának 15 halottja a közvélemény számára tragédia, míg a bizonytalan számú albán lemészárlása, főleg ha az a távoli Koszovóban történt, nem több statisztikai adatnál. A coloradói vérengzés két depressziós tinédzser szánalmas ábrándozásának végterméke. A koszovói vérengzés egy gonoszságra szocializálódott diktátor műve. A napokban azonban történt még egy atrocitás, ami közös nevezőre hozható az előbb említettekkel, ez pedig a brixtoni bevásárlóközpontban robbantott bomba. Bár mindegyik bűncselekmény merőben eltér a másiktól, van valami, ami összekapcsolja azokat: Adolf Hitler személye, bármilyen hihetetlenül hangozzék is - állítja Ferguson.
A londoni robbantásokról egyelőre csak annyit lehet tudni, hogy azokat neonáci csoporthoz tartozó személyek követték el. A coloradói gyilkosok, akik a Führer születésnapját brutális tettükkel kívánták „megünnepelni”, a náci divatot követő fekete köpenyt és katonai bakancsot hordtak, egymás között a náci „Heil Hitler” kiáltással üdvözölték egymást, melyet a szokásos karlendítés követett. Az efféle divatot és képviselőiket ma már persze senki nem veszi komolyan. Mivel a coloradói lövöldözést elkövető Eric Harrist és Dylan Kleboldot a legtöbben csak a Simpson-rajzfilmek patetikus Beavis és Butthead duójához hasonlítják, nagy a kísértés, hogy megfeledkezzünk gyerekes fantáziájuk történelmi tartalmáról. Ferguson szerint azonban nem szabad lebecsülni a gyermekdednek tűnő kezdetet, amely később súlyos következményekkel is járhat.
A Führer maga is az örök vesztes tinédzser megtestesítője volt, amint azt Ian Kershaw is bemutatta a diktátorról írt remek önéletrajzi művében. Tanulmányai során a sikerélmények hiánya komoly frusztráltságot okozott neki. Ez elől kezdetben a wagneri álomvilágba, majd később a veszély és erőszak világába menekült. Wagner operáit ma helyettesítheti egy aktuális zenei irányzat, a fegyverek iránti megszállottság és fajgyűlölet azonban konstans jellemzője a neonáciknak. Hitler személye ma már nemcsak a Beavis és Butthead típusú amerikai középiskolások számára válik egyre vonzóbbá. A neonáci mozgalmak fékentartása mind nagyobb problémát okoz több exkommunista, kelet-európai ország számára. Ezek közül több országban a munkanélküliség foka eléri a harmincas évekbeli világválság szintjét. Moszkvában az arra járó turista minden további nélkül hozzájuthat a Harmadik Birodalom SS-einek indulóit tartalmazó kazettákhoz utcai mozgóárusoknál, míg a volt kelet-németországi Rostockban a külföldiek a szervezett bőrfejű bandák gyakori inzultusainak vannak kitéve.
Még ennél is többet mond Nyugat-Európa flörtölése a nácizmus jelenségével - állapítja meg Ferguson. James Browne, a GQ című elitmagazin szerkesztője valószínűleg csak egy vakmerő viccnek szánta, mikor a huszadik század legjobban öltözött férfije címére a náci típust javasolta. A gond csak az volt, hogy mindezt a nyilvánosság előtt tette. A történész szerint egyébként a meglehetősen ízléstelen élc már szinte közhely bizonyos angol társadalmi körökben, és nem is olyan meglepő ha egy álarcosbálban némelyek SS-uniformisban jelennek meg - pusztán a vicc kedvéért. A náci-jelenség tehát nemcsak a nihilista fiatalok körében sikk. Annak ellenére, hogy olyan sokat tudunk a Harmadik Birodalom húsbavágó realitásairól, annak motorizált romantikája - a csillogó fekete Porschék, a Tigris-páncélosok és Messerschmittek világa - sokak számára, úgy tűnik, még ma is vonzó.
A politikusoknak a Harmadik Birodalomra vonatkoztatott vélt történelmi analógiái, illetve ezen analógiák cséplése, szintén azt a célt éri el, hogy a nácizmus jelenségét valami komolytalan erőnek gondoljuk - véli a tekintélyes brit történész. A szerbek elleni légicsapások igazolása érdekében a NATO vezetői is folyamodtak az effajta nyelvezethez. Az egyik utalás az 1930-as évek „minden áron béke” politikájára vonatkozott, egy másik pedig egyenesen a Holocausttal vont párhuzamot. Tony Blair brit kormányfő a Newsweek című lapnak adott nyilatkozatában szembeállította a NATO mai politikáját azzal a békepolitikával, ami a harmincas évek során lehetővé tette a náci Németország számára a kibontakozást. „A történelemből megtanultuk, hogy ne béküljünk meg a diktátorokkal” - mondta Blair. E gondolatmenet szerint tehát Milosevics egy mai Adolf Hitler. Hasonló hangnemben nyilatkozott Rudolf Scharping német védelmi miniszter is, aki szerint a háború célja „egy következő genocídium megakadályozása”.
Egy másik analógia, miszerint a jugoszláv etnikai tisztogatás (deportálások és tömeges mészárlások) megfelel a náci Németország 1939-40 között Lengyelországgal szemben alkalmazott politikájának, szintén félrevezető, mivel trivializálja a múltat, és homályossá teszi a jelent. Nem elégséges csak azzal indokolni a Jugoszlávia elleni légicsapásokat, hogy most tényleg meg akarjuk előzni a múlt hibáinak ismétlődését. Először is, annak idején nem Hitler ellenlábasai, hanem a békepolitika hívei voltak azok, akik túlzott fontosságot tulajdonítottak a légifölénynek (csakúgy, mint ma a NATO vezetői). Másodszor pedig a szövetségesek nem azért harcolták végig a második világháborút, mert Hitler üldözte a zsidókat Németországban, hanem mert a náci vezetés megtámadott egy szuverén államot, Lengyelországot. Ha valaki Blair Jugoszláviáról alkotott gondolatmenetét követi, akkor végül is arra a következtetésre jut, hogy Nagy-Britanniának már az 1938. november 9-én rendezett pogrom után bombáznia kellett volna Berlint, ami nyilvánvalóan abszurd lépés lett volna.
A gondolatmenetet tovább folytatva felmerül, hogy Hitlert akár le is lehetett volna győzni csupán egy nagyfokú légicsapás-sorozattal, és ezzel elérték volna „a náci hadigépezet erejének lecsökkentését”, és nem merült volna fel a „szárazföldi csapatok” bevetésének gondolata sem. Ha azonban 1940-ben valaki úgy gondolkodott volna, ahogy ma a NATO, akkor nem lett volna normandiai partraszállás, a nácik pedig minden valószínűség szerint még 1955-ben is hatalmon lettek volna - állítja a történész. Más szavakkal, az analógiák keresése Milosevics és Hitler között, Koszovó és Auschwitz között nem más, mint hangzatos luftballon, amelyben valójában semmivel nincs több bölcsesség, mint a Viharkabát Maffia beteges képzelődéseiben.
Gyakran szem elől tévesztjük azt a tényt, hogy a nemzetiszocializmus legalább annyira reakció volt a kapitalizmusra mint a nemzetközi szocializmusra. Míg azonban az utóbbi elítéli a piac okozta anyagi egyenlőtlenséget, addig a nemzetiszocializmus támadja az erkölcsi feslettséget, amely jellemzi az amerikaihoz hasonló materialista kultúrákat - állítja Ferguson. Arra sem árt emlékezni, hogy a javarészt fiatalokból álló náci párt választási sikerét a harmincas években nagymértékben annak köszönhette, hogy képes volt mobilizálni fiatal választók, főleg az először választók tömegeit. Az indulásnál a párt átlagos életkora egy évtizeddel volt alacsonyabb a többi korabeli német pártok tagjaihoz viszonyítva. A náci propaganda egyik fő eszköze 1933 után a Hitlerjugend intézménye volt, amely a fiatalok elé egy antimaterialista, sport- és rendszerető modellt állított; a szervezet tagjai megvetették a népszerű jazz zenét és a hosszú hajviseletet. Amerika páratlan anyagi bőségét és a vele járó erkölcsi züllést látva nem csoda, hogy némely frusztrált kamasz Hitler személyében látja a megfelelő alternatívát - vonja le a következtetését Ferguson. „Én nem kívánom a Combat 18-hoz, vagy a Viharkabát Maffiához hasonló neonáci csoportok jelentőségét felnagyítani, hiszen azok remélhetőleg mindig is a társadalom perifériáján maradnak. Azt azonban hangsúlyozom, hogy létezik a fasiszta megújulásnak egy olyan potenciálja, amely főleg egyes kelet-európai országokban könnyen szárba szökhet” - figyelmeztet a brit történész.