KERTÉSZ ÁKOS
A Vietnam-szindróma

Láttam egy vietnami filmet. Lidérces volt. Maffia, prostitúció, kábítószer, gátlástalan gyilkosságok, a maffiák hálózatában semmi rendszer, különböző bandaszervezetek naprendszerei forognak, kavarognak egymás mellett, akár a galaktikák az űrben.
Nincs, ami tilos. Viszont a levegő is pénzbe kerül: dühöng a rablókapitalizmus. A szocializmus nemhogy szociális hálóként, de még erőszakszervként sincs jelen. Egyetlen hatalmi tényező létezik: a bűnöző csoportok önszerveződése. Egyetlen ideológia: nincs igazodási pont. Dzsungeltörvény.

És mindenki szomorú. Valami megfoghatatlan, ősi, keleti fájdalom, a teljes fatalizmus: ilyen a világ, és a világ megváltoztathatatlan. Egyetlen stratégia létezik: túlélni (de még az sem fontos). Egyetlen taktika: kibírni, elviselni. Hozzátörni magadat ehhez az iszonyú valósághoz. Alkalmazkodni. És ha van is benned belső erkölcsi tartás: elfelejteni, kiirtani magadból.
Mintha a lelkükben egy másik, egy tiszta világ szenvedne gúzsba kötve. Mintha mindegyikük skizofrén volna, s egy másik, egy tiszta személyiség szenvedne belül.
Néztem, és minden pillanatban egyetlen szó kavargott bennem: Megérte?!
Ezért harcoltatok bámulatos hősiességgel, kitartással, hittel, mindent a győzelemnek alávetve? Ez a szabadság, ilyen a vietnami nép szabad hazája? Ez a förtelem és mocsok, ez a fölfokozott szenvedés?! Mert a lelketek a testeteknél is jobban szenved, ezt én csak látom, nem nagyon értem; nem vagyok távol-keleti.
Fegyverrel persze nem lehetett legyőzni benneteket, legyőztek a békével. A létező szocializmussal, ami a kudarc maga. És a rablókapitalizmussal, ami törvényszerűen bekövetkezik a béke pillanatában: amikor elmúlik a hadikommunizmus.
Békevert emberek vagytok, mert a béke elvette a hiteteket mindenben, amiben eddig hittetek, és ami hősökké tett benneteket: a hitet a Hazában, a hitet a Szabadságban, a hitet a Szocializmusban. És a hitet valami távol-keleti, buddhista emberi tisztaságban, amit én, az európai nem értek pontosan, de látom, hogy jobban szenvedtek a hiányától, mint a pénz rabszolgaságától, mint a kiszolgáltatottságtól, mint az éhezéstől, a reménytelenségtől, a testi fájdalomtól, a szüntelen megaláztatástól.
Persze, a film rossz. Vagy ne ilyen durván: gyönge. Kár, mert hihetetlenül nagy szociográfiai anyag sikkad el benne, de elsikkad, mert élvezhetetlen. A snittek rendkívül vontatottak, és egytőlegyig nagyon hosszúak. De a vágás logikátlan, a snittnek nincs igazán se eleje, se vége. Ez a logikátlan, összevissza vágás visz valami dinamikát az elviselhetetlenül hosszú történetbe, de ez külsőséges, csinált, művi, zavaros. És a világítás. A fény mindig villog. Először a neonreklámokra fogom, de aztán kiderül, hogy ez is valamiféle „koncepció”. A vontatott és nem túl eredeti történet fölpörgetésére.
Minden történet általánosít. Ha nekem egy történetet elmesélnek, akkor én azt általánosan érvényesnek kell, hogy tekintsem. Ez volna Vietnam 1995-ben? Vagy ez csak egyetlen szelete, egy extrém, különös világ, Saigon külvárosának egy darabkája? Vannak azonban jelenetei a filmnek, amelyek azt sugallják: nem egzotikumot akarnak fölmutatni az alkotók, hanem a mai valóságot. Egy forgalmas útkereszteződésre lezuhan egy helikopter. Nincs háború, a leghalványabb utalás sincs háborúra, de itt ez mintha nem lenne eseményértékű eset. Az emberek nem csődülnek oda, nem állják körül se bámészan, se kíváncsian; tudomásul veszik: kikerülik. Az utca tele van biciklivel, riksával, áruszállító triciklikkel, néhány autó is tülekedik a sokadalomban, de a lezuhant helikoptert úgy kezelik, akár egy épületet. Kikerülik. Ennyi.
Miért nem vesznek tudomásul egy békeidőben lezuhant helikoptert? Ilyen fásultak? Nem, ezek félnek. Mitől? Leginkább egymástól, a maffia hierarchiájában magasabb fokon álló társaiktól, a prostituált a stricijétől, a kis díler a nagy elosztótól; a főszereplő tizenkét év körüli kisfiú mindenkitől, mert a feudális piramisban ő van legalul. A történet banális: egy szervezett banda ellopja a hajnaltól éjszakáig kulizó riksás fiú riksáját. A gyerek, akár egykor Vittorio de Sica Biciklitolvajokjában, kétségbeesetten rohan az egyetlen kenyérkereső eszköze után, és egy másik szervezett csoport főnöknőjénél találja magát, akitől segítséget kér. Ezért viszont a banda szolgálatokat követel. A gyerek mindent teljesít a riksa reményében, ami egyre távolibbnak tűnik. Bérgyilkosságot követel tőle a szervezet.
Végrehajtja… vagy nem? Nem tudom meg, ezt nem ábrázolja a film, csak az elmebajt, ami utána kitör rajta. Hogy ebbe a kis bérgyilkosságba miért kell beleőrülni, nem tudom. Több gyilkosságot látott már ez a gyerek, mint ahányszor reggelizett, több tucatban részt is vett - bűnsegédként.
No mindegy. A másik főhős, aki rettenetesen szenved a saját gonoszságától (nem ironizálok; ezzel kezdtem), fölgyújtja magát. A prostituált, akit a fickó úgy futtatott, hogy először szűzen adta el, aki persze szerelmes belé, minden gyalázat és megaláztatás ellenére keservesen siratja, és miközben temetik, tömeg van, fáklyásmenet, máglyák égnek itt is, ott is, a nagy áhítat közben csúcsra járatva üzemelnek a zsebtolvajok.
Aztán gazdagok házait is látni. Tiszta Amerika, de a kerítés tövében már szeméthalom: ott zajlik a valós élet.
Hol vannak az elvtársak? A kommunisták, akik győztek? Nyomokban sem láthatók. Sem a szocializmus eszméi. Ami ezeket az embereket gyötri belülről, amiért elpusztítják magukat, az valamiféle ősi helyi erkölcs; a szocializmus nevében félszázadig vívott szabadságharcnak még a lidérces emléke sem sejlik föl.
Megérte? Milliónyi vietnami élet, pár ezernyi amerikai élet… Nem lett volna sokkal egyszerűbb hagyni, menjenek a dolgok a maguk útján?
Nem bírok szabadulni tőle: állandóan Szerbia jár az eszemben. Semmi sem kellett hozzá, hogy Vietnamot elrohasszák. Hagyni kellett őket győzni. A többit elvégezte a globális tőke.
Vietnamban a dzsungel győzött. Nem volt elég napalm a világon a dzsungelek ellen. (Fájdalmas paradoxon, hogy az amazóniai esőerdők kiirtásához nem kell napalm. Elég a transzamazóniai autósztráda, az aranybányászat és a fakitermelés. Nem kell oda hadsereg, minden pusztítást garantáltan elvégez a globális tőke.)
A Balkánon meg kell szüntetni a genocídiumot, a szadista tömeggyilkosságokat, azt, hogy a szerb nacionalizmus állandó rettegésben tarthassa a Balkán valamennyi etnikumát. De Szerbiát legyőzni, Milosevicset megbuktatni nem kell. Hagyni kell őket. Egyesüljenek csak az oroszokkal. Majd megkapják némi fegyverrel és olajjal együtt az orosz maffiát is. Meg az ukrán, a csecsen, a grúz, az örmény maffiát. Néhány év és ott tartanak majd, ahol ma Vietnam.
Nem lettem vidám ettől a Riksás fiú című francia-vietnami koprodukciós filmtől. Azóta napok teltek el, talán már hetek is, és én egyre jobban szorongok.
Közeledik a szerb hegyek ellen kezdődő szárazföldi hadművelet. Le lehet győzni a szerbeket háborúval? És vajon le kell-e győzni őket?
A NATO-stratégáknak, mielőtt döntenek, nem ártana eltűnődniük Vietnamról.