SZAKONYI KÁROLY
Vonaton

Ha dolgod van az ország valamelyik városában, nem kell félned az utazás kellemetlenségeitől, tiszta, kényelmes vonatok (is!) várnak rád: az Intercity-szerelvényeken úgy érezheted magad, mintha repülőgép fedélzetén lennél; kárpitozott, helyjeggyel biztosított, öblös ülések, a fejrésznél tiszta vászonhuzat, a termes kocsi gonddal kitakarítva; légkondicionálás, automata ajtók; büfé és étkezőkocsi, ráadásul egy amolyan stewardess-féle hölgy időnként megjelenik kézikocsijával, kávét, üdítőt, harapnivalót kínál (persze pénzért, az nincs benn a jegy árában, mint a levegőben utazóknak!) - a vonatkísérő valahonnan magnószalagról vagy valamilyen más gépezetről zengő magyar, német és angol nyelven küldi tájékoztatását a vagonok hangszóróiba; köszönti a felszállókat, elbúcsúzik a megérkezőktől, miután közölte, melyik állomás következik. A másodosztály éppen olyan rendes, mint az első, alig különböznek egymástól, legfeljebb ez utóbbiban ott hevernek a friss napilapok, s olykor talán kevesebb az utas.
Fut velünk a vonat a nyíló tavaszban Debrecen felé. Öltönyös urak és elegáns hölgyek mindenütt; diákok, egyetemi hallgatók könyveik, jegyzeteik fölé hajolva, fülükben a sétáló-magnó dugója, ezzel zárják ki a külvilágot, hogy békén tanulhassanak, kihasználva az időt. Itt-ott pirregnek a rádiótelefonok; akaratlanul is hallom a sürgős üzleti tárgyalásokat, utasításokat adnak az otthoni kollégáknak a főnökök; ma már azt a két-három órás vonatutat sem lehet eltölteni távkapcsolat nélkül.
De óhatatlanul kihallgatja az ember a magánbeszélgetéseket is; már megszokhattuk, hogy minden zavar nélkül csevegnek mások fülehallatára benső ügyeikről is; intimus vallomásoknak, családi vitáknak lehetünk kéretlen, sőt kelletlen tanúi.
A technikához láncolva éljük életünket. Ha valaki útra kél, többé nem érezheti vagy élvezheti hirtelen feltáruló szabadságát, mert megszólal zsebében vagy táskájában a mobil. Az idegrendszer nem pihenhet.
Idős útitársammal elegyedünk szóba még Cegléd előtt. Derűs tekintetű, ősz bajuszú, hetven fölötti férfi; ingyen utazik, miként a hatvanöt éven felüliek, csak a helyjegy kerül pénzbe. Öltönye régies, már sokszor megjárhatta a tisztítókat, de a frissen vasalt fehér ing meg a nagy bogra kötött pöttyös nyakkendő némi eleganciát ád néki.
- Maga még emlékszik a régi vonatokra? - kérdi, amint kinéz az ablakon. - Emlékszik a gőzmozdonyokra? Hogy szállt a szikra, a füst meg a korom, ha rátett néhány lapát szenet a tűzre a fütő! Még a csukott ablakon is bejött a széngáz bűze… az ing, az ilyen fehér, mint amilyen most rajtam van, a gallérjánál fekete lett, mintha hetekig hordtam volna.
- Emlékszem - mondom. - És milyen lassúak voltak! Még a gyorsvonatok is milyen sokára értek Debrecenbe például, akár csak néhány évvel ezelőtt is!
- Hát a harmadosztályra emlékszik-e? - néz rám sandítva, mert úgy vélheti, most majd valami olyanról mesélhet, amiről ma már csak kevesen tudnak. De lehűtöm a válaszommal.
- Mi mindig harmadosztályon utaztunk!
- Mert én is - bólint, kissé csalódva, hogy akkor hát én is tudom, milyen volt a régi vonat.
Emlékszem, hogyne emlékeznék a harmadik osztályú kocsikra. A háború után szűntek meg, mondván, a demokráciában nem tűrhető el az a szégyenletes kaszti tagolódás, amit az úri Magyarország a vasúton is megteremtett. Csak két osztály maradt: az első és második; ki-ki eldönthette, hogy az olcsóbb „fapadoson” vagy a drágább „párnáson” akar-e utazni. Az előbbi valóban fapados volt, az utóbbiban bársony bevonatú, fejtámlás ülőhelyek voltak, de a bordó bársony ugyancsak megkopott és zsírfoltos, piszkos volt; tisztaság dolgában nem különbözött egyik a másiktól. Az egyenlősdit itt is úgy hozták létre, mint az élet egyéb területein: nem a rosszból lett jó, hanem a jóból az általános rossz.
De abban a régi-régi világban még három osztály létezett a vonaton. Nem válthatott jegyet akármelyikre az emberfia. Csak oda, ahová a társadalmi helyzete folytán tartozott.
Azt mondják, Móricz Zsigmond szívesen utazott harmadosztályon. Járt neki az első osztályú elkülönülés, de ő gyakorta inkább azt a bagó- és fokhagymaszagú, rácsos padú kocsit választotta, amiben a népség-katonaság utazott. A hivatalos dolguk miatt a városba utazó parasztok, rokoni látogatóba induló nénik, bevonuló legények, cselédnek álló lányok, subás öregek között érezte jól magát - mint író! Mert talán mint Móricz Zsigmond nagyságos úr (járt neki ez a cím!) a magánember, az előkelő társaságokban is forgolódó híresség bizonyára a bársonybevonatú kanapékkal ellátott kupékat választotta volna, de az írót hajtotta az élményszerzés vágya. Vadászösztöne vitte a szegény emberek közé, elkapni, felcsípni valami tapasztalatot, tudást az ország népének életéből. Érdekelték őt az első osztályon terpeszkedő, szivarozó, arany pecsétgyűrűs bankemberek, ügyvédek, földbérlők, birtokosok, gyárosok; és csakúgy érdekelték a másodosztályon utazó kispolgárok, szerény tanárkák, kontyos óvónők, vékonypénzű hivatalnokok, könyvügynökök, veres képű marhakereskedők is, akik már felvergődtek valamelyest a tömegből, de még nem tartoztak a felsőbb rétegbe.
Ám a nagy tapasztalás ott várta az írót a harmadosztályon.
Kellett ehhez némi elszántság, hogy oda váltsa a jegyét, közéjük telepedjen, mert minden osztály a maga kasztbelijét fogadta csak be nyugtalanság nélkül; ahogy egy ködmönös parasztot vagy az öltözékében a földes szobák dohszagát magával hozó gyári munkást értetlen, kitaszító tekintettel fogadtak volna a plüssülésű kocsiban, éppen úgy szegeződtek tekintetek az úrfélére, aki a batyukkal, vesszőkosarakkal, kopott vulkánfíber kofferokkal vagy csak tarisznyával útrakelők közé vette be magát; mit keres itt köztük, mit akar kilesni, kiszaglászni, miféle ez, talán valami lecsúszott egyén?
De Móricz Zsigmond szót értett velük. Az embereinek tartotta őket, s azok az emberüknek.
Figyelte, faggatta őket. És jegyzetelt. Ha nem volt nála füzet, keményített ingmandzsettájára firkantotta fel az emlékező szavakat. Mohón habzsolta a valóságot, emlékezetébe véste az arcokat, a történeteket, az elbeszélt sorsokat.
Ez jut eszembe útitársam kérdezősködésére. Hiszen itt, ezen a vonalon zötykölődött Móricz az Alföldre igyekezvén, s éppen Debrecen városába. Ezeket a szántókat, tanyákat, falvakat látta az ablakból, miközben a pipafüstbe burkolódzó, szűkszavú embereket igyekezett szóra bírni.
- Azért voltak azok a Pullmanok is - mondja egyszercsak az öregúr, hogy tovább kiváncsiskodjék, azokra emlékszem-e.
- Micsoda nagy szó volt a ringó, folyosós, fülkés Pullman-vagonokban utazni!
- Leginkább a nemzetközi vonalakon jártak. Emlékszik? A hálókocsik… meg az étkezőkocsik! Az étkezőkocsik mintha lambériával lettek volna fedve, a színük is barna volt, és sárgálló rézbetűk voltak az ablaksor felett…
Hálókocsi! Étkezőkocsi! Az már csak később volt, jóval később, hogy azokat is megismertem. Mert legtöbbször személlyel utaztunk, s a harmadikon. Útibatyut bontottunk, kolbász, szalonna volt a kendőben, jobb időkben rántott csirkecomb; régi cipős dobozban pedig a rácsos linzer, amit otthon az útra sütöttek. Hosszú nyakú üvegben tejeskávé. Vizet inni leszálltunk az állomásokon, ott voltak a csapok a peronon mindenütt…
Szalad velem az express a zöldellő földek között. Virágosak a fák a kertekben, frissen szántott, boronált, fogasolt minden tábla. Fácánok, vadnyulak és emitt-amott őzek tűnnek fel a tavaszban. A vagon tiszta. Nincs kellemetlen toalettszag a folyosón. Az étkezőkocsi, mint egy barátságos kis vendéglő. Csak a büfé részben terjeng a cigarettafüst, de itt sincs kocsmai hangulat.
Aki telefonálni óhajt - és nincs mobilja! - igénybe veheti a kártyás telefont a büfékocsi átjárójában.
„Írj, ha megérkezel! - szólt hajdanán a parancsoló és kérő szülői aggodalom. - Csak egy lapot! De ne feledd!…”
Kellett néhány nap, amíg megérkeztek a nyugtató sorok. Most csak az a fontos, hogy legyen nálad telefonkártya, ha nincs saját készüléked, s akár félóránként is küldhetsz megnyugtató szavakat az éteren át.
- Tudja, hogy én még vonattetőn is utaztam? - fordul felém öreg útitársam. - A háború után. Amikor vidékre jártunk cserélni. Iparcikket élelemre. Kevés vonat volt, a népek meg jöttek, mentek, a lépcsőn lógtak, a tetőre kapaszkodtak. Ott hasaltam én is. Alattam a batyu, hogy el ne vesszen vagy el ne lopják. Régen volt…
- Időnként így van - mondom.
- Időnként?
- Utaztak vonattetőn az első világháború után is. Még József Attila is megírta… a Kései siratóban. Hogy is van? „Utoljára Szabadszállásra mentem,/ a hadak vége volt/ s ez összekuszálódott Budapesten/ kenyér nélkül, üresen állt a bolt./ A vonattetőn hasaltam keresztben,/ hoztam krumplit; a zsákban köles volt már”… - és így tovább.
Az öregúr bólogat. - A vonattetőn keresztben… Igen. Magam is. Szállt a mozdony kéményéből a füst, a korom…
Az emlékezés előhozta a múltat. - Negyvenöt nyarán, amikor felutaztunk vidékről Pestre - mondom -, másfél napig tartott az út. Azt sem tudtuk, kikkel ülünk együtt a sötét kocsikban. Órákig állt egy-egy állomáson a szerelvény. Valakinek a vállára hajtottam a fejem, nem tudom kinek, idegennek… úgy aludtam. Így aludtunk mind. Feküdtek a polcokon is, összegörnyedve, a csomagok között. És amikor Pestre értünk, láttuk, mivé lett a város. Láttuk a romokat… és a vízbe roskadt hidakat…
- Hát hiszen - mondja az öregúr - most is vannak felrobbantott hidak. Amott lenn… délen. Meg romok. A Dunába szakadt hidak… Időnként így van, bizony…
Üzletember ül a közelünkben, a Világgazdaságot lapozgatja. Zizegnek a sárga újságlapok. Mögülünk angol szó hallatszik. Németek vonulnak át a sorok közti keskeny járáson az étkezőkocsi felé.
Pirreg az üzletember mobilja. Felkapja, belehallóz. Aztán kissé ingerült lesz: - Dehogy márkát! Csakis dollárban! Dollárban, ha mondom! A hitel meglesz, Józsi megígérte, csak időben menjetek a bankba! És semmi lazítás! Betörni a piacra, most csak ezen járjon az eszed!…
Robog a tiszta, elegáns vonat a magyar tájban.