MÁRVÁNYI PÉTER MAROSVÁSÁRHELY
Egy kudarc anatómiája

Constantinescu elnök közvetlenül a NATO bővítéséről szóló dokumentum kiadása előtt úgy nyilatkozott - ráadásul a CNN-nek-, hogy Románia mostanra minden feltételét teljesítette a NATO-tagságnak, sőt már Madridban fel kellett volna venni. A román államfő néhány nappal Washington után viszont hangsúlyozta: a NATO-tagságnak komoly feltételei vannak, és ezeket a feltételeket teljesíteni kell. A két, egymásnak eléggé ellentmondó kijelentés között annyi történt, hogy Románia ismét nem kapott meghívást a NATO-ba.

A román közvélemény - legalábbis a politikusok és a sajtó túlnyomó többsége - sértődött ingerültséggel fogadta, hogy Washington csupán „megsimogatta Románia buksiját”- amint azt az egyik ellenzéki politikus nyilatkozta. Sőt, egyes elemzések szerint - ezt Iliescu volt elnök pártjának második embere mondta - Romániát a NATO Közép-Európából Kelet-Európa viharos zónájába taszította. Az ingerültséget az is növeli, hogy előzőleg, heves viták után a román parlament eldöntötte: a NATO használhatja Románia légterét. Mármost sok román politikus részéről ez érezhetően olyan hihetetlenül nagyvonalú gesztus, akkora engedmény és olyan áldozat, amit az észak-atlanti szervezet kizárólag az azonnali tagsággal viszonozhatott volna.
Constantinescu elnök kétféle nyilatkozata viszont némi reményre ad okot a tekintetben, hogy a román politikai elit ez alkalommal mélyebben elgondolkodik a kudarc okán, mint eddig. Sőt, az államfő a korábbiakhoz képest sokkal határozottabban szögezte le, hogy Romániának világosan kell elköteleznie magát, utalva az eddigi „nádszál-politikára” - mármint hogy eddig mindig kivárták, merről fúj a szél, és azután nyilatkoztak -, most viszont az ország vezetése - pontosabban ő maga - határozottan és jó előre állást foglalt a NATO által képviselt értékek mellett.
Az államfő e pozitív nyilatkozatának értékét azonban több tényező is csökkenti. Egyrészt, hogy maga Constantinescu is vérbeli román politikus: most ezt a stílust várják el tőle a nyugatiak, máskor nem biztos, hogy ezt az önkritikus hangot üti meg. Másrészt Plesu és Constantinescu egyes reakcióit kivéve a túlnyomó többség most sem Románia belső sajátosságaiban keresi a helyzet magyarázatát. Az ellenzék ráadásul egyértelműen a jelenlegi vezetés ügyetlenségét teszi felelőssé a történtekért, a kormánypártiak pedig - megint csak komolyabb elemzések nélkül - inkább győzelemről beszélnek, merthogy Románia továbbra is vezeti a tagjelöltek listáját.
Eközben viszont a román sajtó többnyire szerbbarát propagandája is megtette a magáét: Fa tavalyihoz képest a legutóbbi felmérések a lakosság NATO-elkötelezettségének radikális csökkenését jelzik. Valóban, Madrid idején a román politika egyik legfőbb érve Románia NATO-tagsága mellett az volt, hogy noha az országnak millió gondja van, és még nem hajtotta végre a gazdasági reformot, a román nép rendületlen híve az észak-atlanti szervezetnek. Tehát az egyik legfontosabb ok, amiért Romániát be kellett volna engedni az, hogy nagyon be akart jutni a NATO-ba. Akkoriban a felmérések még bőven nyolcvan százalék fölötti NATO-támogatást jeleztek, most ez alig több mint 50 százalék.
Külső megfigyelő számára azonban ez nem egyszerűen valamiféle össznépi kiábrándulás jele: inkább azt mutatja, hogy a román nép eddig sem és most sem tudja igazán, hogy valójában mit is jelent a NATO, és mit is jelentene Románia NATO-tagsága. A hullámzás mögött az húzódik, hogy a román közvélemény eddig csak a csatlakozás bizonyos előnyeiről tudott, a politikusok és a hírközlő szervek azt érzékeltették, mekkora presztízst jelent a NATO tagjának lenni, mekkora biztonság e hatalmas erő árnyékában ellenállni annak a nyomásnak, hogy az ország az orosz befolyási övezet része legyen. Most viszont a román nép elborzadva látja, hogy a NATO, értékei védelmében, katonai erővel is fellép.
Itt mindenki Románia NATO-csatlakozási esélyeit magyarázta, nem magát a NATO-t. Errefelé csodálkozva néznek az emberre, ha azt mondja: az észak-atlanti szervezet elsősorban politikai tömörülés, és csak másodsorban katonai. Bukarestben szó nem esik arról, hogy a tagság egyik legfontosabb követelménye a fegyveres testületek szoros civil ellenőrzése, ami Romániában eddig nem valósult meg. Általános az értetlenség, hogy miért Magyarország NATO-tag, amikor Romániához képest gyenge és kicsi a hadserege: nem hallani azokról a fontos logisztikai-szervezési tényezőkről, a kommunikáció és a stratégia elemeiről, amelyek a magyar fegyveres erőket NATO-konformmá tették anélkül, hogy Magyarország számottevő nyugati fegyverzetet szerzett volna be. És alig-alig esik szó arról, hogy a tagság legfontosabb követelménye a politikai intézményrendszer biztonsága: az, hogy az illető ország felvételével a szövetség egyértelmű politizálásra, mindenki számára demokratikus berendezkedésre számíthasson.
A háború és a washingtoni csúcs mindehhez képest a román politikusok jelentős része számára egyfajta fenyegetést is jelent. Solana főtitkár egyetlen mondata kelt rémálmokat bennük: az, hogy a NATO számára mostantól fontosabb az emberi jogok védelme, mint a szuverenitás. Az a bizonyos áhított szervezet tehát adott esetben beleszólást vindikál magának bármelyik európai ország esetében, ha ott a kisebbségeket elnyomják, jogaikat nem biztosítják. Az egyik legnagyobb bukaresti lap, az Adevarul kissé meredek logikával ebből épp azt szűri le, hogy ettől kezdve Romániának kétszer olyan fontos a NATO-tagság, mint eddig.
A megfontolás e mögött feltehetően az, hogy a NATO egy NATO-tagországon kevésbé fogja számon kérni az emberi jogokat, mint egy külső államon. Ez a logika persze megint csak a szövetség céljainak és lényegének félreértését jelzi.
Apró jel: a román politikai pártok mindegyike - a legerősebb kormánypárt is - elítéli, vagy legalábbis időszerűtlennek minősíti, hogy Frunda György szenátor az Európa Tanácsban beindította azt a sok ország által támogatott folyamatot, hogy a kisebbségi jogokat külön albizottság felügyelje. Sőt, azt is felróják a magyar politikusnak, hogy az európai titkosszolgálatokról készült jelentésében azt javasolja, az európai szervezet adjon ki ajánlást arra, hogy a titkosszolgálatokat ne lehessen a kisebbségek zaklatására, féken tartására felhasználni. A román politikusok egyértelmű felhördülése erre megint csak azt mutatja, hogy a washingtoni történések tanulsága kevesekhez jutott el igazán. Solana azzal az egy mondattal valóban új világrend alapjait rakta le: Románia továbbra is úgy akar az új világhoz tartozni, hogy közben megőrizze a maga változatlan belvilágát.