TOLNAY LÁSZLÓ
A kiszélesített biztonság

„Nem elégséges biztonsági garancia a jövő évszázadban az, hogy elbástyázzuk magunkat a világ problémái elől. Kizárólag olyan politizálás teremtheti meg a szükséges biztonságot, amely a változások irányítását tűzi ki célul” - mutatott rá Javier Solana, az észak-atlanti szövetség főtitkára a NATO Review-ban múlt év végén közzétett egyik levelében. Állásfoglalásával a főtitkár ismételten emlékeztetni kívánt arra, hogy a NATO-ra mind földrajzilag, mind tevékenységi körét illetően lényegesen kiterjedtebb felelősség és feladatkör vár, mint a hidegháború éveiben, és amennyiben ennek eleget kíván tenni, elkerülhetetlen szerepének újbóli meghatározása. Közvetve azonban utalás volt ez arra is, hogy az 1997. júliusi madridi csúcstalálkozón meghatározott és a NATO jövőbeli feladatait rögzítő 1991-es római dokumentumot felváltó új stratégiai koncepció körül kialakult vitát ideje lenne lezárni, hogy az a terveknek megfelelően, a washingtoni jubileumi csúcson elfogadható legyen.

A sürgetés és a mögötte meghúzódó főtitkári aggodalom oka igen sokrétű volt. Abban a tagállamok ugyan egyetértettek, hogy a Washingtoni Szerződés 5. cikke szerinti kollektív védelmet mint alapfunkciót továbbra is elfogadják és támogatják, de a körül már vita alakult ki, hogy annak kiegészítése a 6. cikkben rögzített, a szövetség területén kívüli (out-of-area) tevékenységgel, illetve az ezen alapuló érdek- és értékvédelemmel elfogadható-e. A vitát érzékelhetően az a félelem motiválta, hogy a jövő század biztonsági kihívásainak kezelésében a szövetség könnyen a transzatlanti - más megközelítésben döntően az USA - érdekek megjelenítésének szervezetévé alakulhat át.
A helyzet megoldására elméletileg három lehetőség kínálkozott. Az egyik az Egyesült Államok vezető szerepének „de facto” elismerése volt, azzal együtt, hogy ebben az esetben a NATO hoszszabb távon, megfelelő biztosítékok nélkül könnyen az amerikai érdekeket kiszolgáló, integrált eurázsiai biztonsági rendszer részévé válhat. Másik lehetőségként az európai közösség egyenrangú szövetségesi státusának megteremtése merülhetett fel, annak ellenére, hogy az nyilvánvalóan szemben állt az Egyesült Államok törekvésével, mely szerint a globális biztonságot továbbra is ellenőrzése alatt akarta tartani. A harmadik, önálló összeurópai szempontokat előtérbe helyező alternatíva feltételezte Oroszország jövőbeli szerepével is számolt. Az utóbbi két megoldás realitása a körülményeket is mérlegelve nyilvánvalóan csekély volt, így a megoldást az első forgatókönyv keretein belül kellett megtalálni.
Az Egyesült Államok az új stratégiai koncepcióval kapcsolatban határozottan azon az állásponton volt, hogy a NATO-nak szükség esetén a Washingtoni Szerződés 6. cikkében meghatározott területen kívül, esetenként külső felhatalmazás nélkül is fel kell lépnie. Ezt kívánja a NATO legitimációjának megerősítése és a közvetlen befolyás erősítése keleti, valamint délkeleti irányban. Ez irányú tevékenységét pedig inkább megelőző, mintsem reagáló magatartásnak kell jellemeznie. A biztonságot fenyegető kockázati tényezők között az USA a jövőben kiemelten javasolta kezelni az állami szinten támogatott nemzetközi terrorizmust, a nukleáris, vegyi és biológiai fegyverek elterjedésének a veszélyét, az államok belső összeomlását és a regionális instabilitást.
Az a kitétel, hogy a szövetségnek esetenként külső felhatalmazás nélkül is fel kell lépnie, szintén vitára ösztönözte a tagállamok képviselőit. Eltértek a vélemények arról, hogy melyek azok a külső feltételek, amelyek teljesülése esetén a szövetség területen kívüli akciója jogosnak tekinthető, továbbá miként biztosítható az, hogy a szövetség biztonsága számára fontos helyzetben a NATO cselekvőképességét más ország ne béníthassa meg.
Ezen belül sokan alapvető különbséget láttak az erő alkalmazásával járó, illetve az azzal nem járó NATO-fellépés között is. Az erő alkalmazására általában csak megfelelő nemzetközi jogi alappal - például önvédelem esetében, vagy ENSZ-felhatalmazás birtokában - láttak lehetőséget. Mindezzel kerülni kívánták azt a látszatot, hogy a NATO-t olyan szervezetnek tekintik, amely önmaga számára teremthet jogi alapot. Azt azonban leszögezték: ez nem jelenti azt, hogy a szövetség fellépése minden esetben - így például humanitárius katasztrófák esetén - az ENSZ Biztonsági Tanács valamely állandó tagjának vétójától függne.
A viták végülis oda vezettek, hogy három esetben elvileg elfogadhatónak tartották a felhatalmazás nélküli fellépést. Mégpedig: a NATO-szerződés 5. cikke szerinti önvédelem esetén, továbbá akkor, ha valamely nem tagország felkérése alapján segélynyújtás válhat szükségessé, végül pedig abban az esetben, ha a NATO-nak vitális biztonsági érdekeit fenyegeti komolyabb veszély.
Az a tény, hogy a dokumentumnak egyidejűleg kellett megerősítenie a transzatlanti kapcsolatot, s ugyanakkor érdemi lépést tenni egy tartalmas európai biztonsági és védelmi önmeghatározás (ESDI) irányában is, elkerülhetetlenné tette, hogy ez a kérdés is napirendre kerüljön az új stratégiai koncepció kialakítása során. Azok a kelet-közép-európai politikusok, akik az új feladatokat is felvállaló NATO washingtoni csúcstalálkozójától a szövetség bővítését érintő további konkrét lépéseket vártak, minden bizonnyal csalódottan fogadják a záródokumentumot. Az előzetes jelek már korábban is arra mutattak, hogy Washingtonban nem kerül sor a csatlakozni szándékozó országok egy újabb csoportjának kijelölésére. A NATO azonban ezzel együtt változatlanul érdekelt a „nyitott ajtók” politikájának folytatásában, és tisztában van azzal, hogy annak továbbvitele az európai stabilitás kiterjesztése szempontjából is fontos követelmény.
Az előzményeket áttekintve, a dokumentumok konkrét ismeretének hiányában is jól látható, hogy mivel az új stratégiai koncepció, illetve az azt rögzítő dokumentumok a tagállamok figyelemre méltó „kompromisszum-készségének” alapján jöttek létre, nyilvánvalóan azok várhatóan magukon fogják viselni a „konstruktív kétértelműség” jegyeit is. Ez a körülmény azonban mit sem változtat azok tartalmi jelentőségén.
(A szerző biztonságpolitikai szakértő)

---

A NATO mérföldkövei

1948 December - Washingtonban megkezdődnek az első tárgyalások az Észak-atlanti Szerződés Szervezete létrejöttéről az USA, Kanada és a Brüsszeli Egyezmény partnerei között.

1949 Április - Belgium, Kanada, Dánia, Franciaország, Izland, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Norvégia, Portugália, Nagy-Britannia és az USA aláírja az Észak-atlanti Egyezményt.

1955 Május - Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Kelet-Németország, Magyarország, Lengyelország, Románia és a Szovjetunió aláírja a Varsói Szerződést.

1962 December - Kennedy amerikai elnök és Macmillan brit miniszterelnök találkoznak a Bahamákon, és megegyeznek a NATO nukleáris erőinek fejlesztésében.

1966 Március - De Gaulle elnök bejelenti Franciaország szándékát, miszerint kilépnek a katonai szervezetből.

1968 Augusztus - A Varsói Szerződés erői megszállják Csehszlovákiát.

1973 Október - A Varsói Egyezmény tagállamai és a NATO tárgyalásokba kezdenek, a közép-európai katonai erők kölcsönös és egyenlő számú csökkentése érdekében. A tárgyalások 1989-ben érnek véget eredmény nélkül.

1987 Október - Szovjet tisztek az első alaklommal tartanak katonai szemlét a NATO-bázison Törökországban.

1989 November - december - A Berlini fal leomlik és a kommunista kormányok megbuknak Kelet-Németországban, Csehszlovákiában és Romániában.

1989 December - A NATO a brüsszeli csúcstalálkozón örömmel fogadja a Kelet-Európában történt változásokat, és megvitatja a német újraegyesítés lehetőségeit. Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter ellátogat a NATO főhadiszállására.

1990 Június - A NATO külügyminiszterei skóciai találkozójukon bejelentik az együttműködés és a barátság korszakának kezdetét a volt ellenfelekkel.

1990 Július - A Szovjetunió beleegyezik abba, hogy az egyesített Németország teljes jogú NATO-tagállammá váljon.

1990 Október - Németország újraegyesül, és Kelet-Németország a NATO védelme alá kerül.

1990 November - Az Európai Védelmi Konferencia párizsi csúcstalálkozóján a Varsói Szerződés tagjai és a NATO bejelentik, hogy nem tekintik többé ellenségnek egymást.

1991 Július - A Varsói Szerződés felbomlik.

1991 December - A Szovjetunió helyett létrejön a Független Államok Közössége. Gorbacsov visszavonul. Összeül az Észak-atlanti Együttműködés Tanácsa, melynek ülésén a NATO-tagállamok és a Varsói Szerződés volt államai is részt vesznek.

1992 Július - A NATO-külügyminiszterek az oslói találkozón megegyeznek, hogy a szövetség felvállalja a hidegháború utáni korszak béketeremtő szerepét.

1995 Szeptember - A NATO indítványozza a politikai és katonai kapcsolatok szorosabbá vonását Oroszországgal, és az Európa Tanács feloldja az országra vonatkozó tagsági tilalmat.

1997 Június - Meghívást kap Lengyelország, a Cseh Köztársaság és Magyarország a szövetséghez való csatlakozásra.

(Összeállította: Zelenyánszki Zsuzsa)