Egy amerikai fiatal. Jelenet a valóságból Fotó: MTI
Az élet szép. Roberto Benigni ezt vallja igen nagy meggyőződéssel immár három
Oscart elnyert művében.
A dallamos itáliai nyelv és a hozzá tartozó közismert temperamentum eddig sem csekély
rokonszenvértékét az alkotás valószínűleg tovább emeli.
Az európai polgári lét ironikus ábrázolása a film első fele. Reneszánsz terek,
udvarias párbeszédek jólnevelt urak és hölgyek között. Finoman hangulatos étkezések
és klasszikus műalkotásokkal zsúfolt szalonok…, de - akárcsak a Titanic fedélzetén
- egyre sokasodnak a baljós előjelek. Mussolini tar plakátfejei, a végül paródiába
hajló iskolai fajelmélet-oktatás és a német mintájú matekpélda (napi hány márka
megtakarítást jelent az államnak x ezer fogyatékos ember likvidálása…?)
Főhősünk, Guido - afféle talján Liliomfy - mindebből alig vesz észre valamit.
Maga az éppen futó élet, a pillanat valósága az egyedüli realitás számára, akiben
a nagypolitika nem képes visszametszeni az élet nagykanállal történő fogyasztását:
a szerelem, és hozzá később a család dolgai - a Menzel filmek stílusában - függönyt
húznak a kinti világ elé.
De a kor szelleme nem sokáig hagyja magát kívül rekesz-teni. Eliseo nagybácsit „barbárok”
zaklatják, s egy bolt ajtaján „zsidókat és kutyákat nem szolgálunk ki” felirat
jelenik meg. Ezt valahogy meg kell magyarázni a csodálkozó gyereknek: „az emberek
sokfélék, mások például kengurukat és vizigótokat nem engednek a boltjukba…”
És a kis Gousie ezt el is hiszi - játszani kell hát tovább. Mikor marhavagonokba
terelik őket, folytatódik a nagy és - ez esetben jótékony - hitetés offenzívája,
a gyermek mese általi elszigetelése a mind szörnyűbb valóság elől… Így lesz a
deportálásból cserkészkirándulás, az emeletes tábori pricscsekből izgalmas búvóhely,
az ordítozó SS-tiszt parancsdarálásából fiktív játékszabály-kihirdetés. Ez utóbbi
joggal és gyakran idézett (és ne restelljük, ha könnyfakasztó) csúcsjelenete a
filmnek. Aki „győz, és összegyűjti az ezer pontot, egy valódi tankot nyer…” A
versenyszámok: kibírni sírás nélkül, nem hívni a mamát, nem kérni uszonnára lekváros
kenyeret - sőt: nem enni még több pontot ér -, elbújni az őrök elől és hasonlók.
Ismert, hogy a mindenáron bízó idealizmus képes életben tartani - ami a bigott
realistáknak nem mindig sikerül. Ez a nagybetűs remény, amely egy magatartáskutató
szerint túlélési technika, s amely a filmbélihez hasonlóan működik például Móricz
Zsigmond Hét krajcár című novellájában is.
Az életmentő játék az utolsó pillanatig folytatódik, Guido a halálba is vicces
mozdulatokkal masíroz, hogy rejtekhelyről figyelő fiát életben tartsa. „Győztünk,
megnyertük a játékot” - kiáltja a fiú a végén, amikor az első amerikai tank
feltűnik. S a néző is ilyesfélét él át. Mert a film nemhogy sugallja, de egyenesen
hirdeti, hogy életörömmel, mi több humorral, jó esély-lyel túlélhetők a legsötétebb
történelmi helyzetek is. És hogy talán a legnagyobb győzelem, ha az ember
folyamatosan kigúnyolva a valóságot, végül másért - a szerettéért - képes
meghozni a lehető legteljesebb áldozatot.
A gyűlölet energiája
Az Amerikai história X egy újraíratott iskolai dolgozat címe. Az első változat,
(Az én Mein Kampf-om) egy atyai szívvel rendelkező tanár jóvoltából a papírkosárban
landolt. A szerző egy jóeszű, de erősen terhelt hátterű skinhead fiú, akinek eszményképe,
gyilkosságért elítélt bátyja aznap szabadul. Egy nap története a film, de visszaemlékező
szerkezet - fekete-fehér képeinek - révén egy család tragédiáin át az egész
amerikai faji kérdésről meglehetősen pontos lenyomatot kapunk.
Az Államokban még mindig - vagy megint - létező fajgyűlölet egyik gócpontja Los
Angeles utcai bandaháborúkkal sújtott, eldurvult negyede, az egykor csendes Venice
Beach. A gyűlölet indokai a filmben is felvonulnak pro és kontra. Illegális bevándorlás,
kábítószerüzlet, szociális kitartottság, átlagon felüli bűnözés vádja az egyik
oldalról; rendőri brutalitás, koncepciós ítéletek, rettegés a skinhead-pogromoktól
a másikról.
A film modellezi, hogy a nácizmus bármikori megjelenése válasz bizonyos valós feszültségekre,
de végül - és mindig - sokkal rosszabb állapotot eredményez, mert ördögi energiákat
szabadít fel a problémáiktól terhelt, megkeseredett emberekben…
Az emlékezetesen játszó Edward Norton által alakított bőrfejű vezér úgymond a
tiszta, megalkuvásmentes igazságnak él. Nyitott, gondolkodó srácként indul, felnéz
fekete irodalomtanárára, mert értéket és látásmódot kap tőle. Ám egy - „biztos,
hogy nincs valami nagy összeesküvés itt?” jellegű - apai szózat épp a legfogékonyabb
kamaszkorban találja el. Amikor megölik a tűzoltó apát, már mélyen beágyazott a
koncepció: a feketék miatt van az egész. Aztán a tar koponya, bomberdzseki és a
horogkeresztes tetoválás alakította identitáshoz egyre nagyobb szervezettség is fejlődik:
az árva fiú már-már a Vezér szerepére kap elhívást.
Jellegzetes és fontos megfigyelés, hogy erre a háttérben meghúzódó, idősebb generáció,
az öltönyös-széljobbosok készítik fel „az arra érdemeseket”. A „pártház”
alsó szintjén őrjöngő rock-koncert, riasztóan nagy Hitler-poszter, karszalagok, zászlók,
(ez ott nem tiltott!) a galérián pedig a tárgyalóképes politikusi iroda. A felállást
aligha a képzelet szülte.
A náci-karrier hirtelen megtörik, mikor a fiú brutális gyilkosságok miatt börtönbe
kerül. Itt ő lesz a néger, az üldözött kisebbség, rasszista elvbarátai is kivetik,
megalázzák…, s mégis: itt kezd gyökeresen megváltozni. Norton színészi arca a
szemünk láttára alakul át érző emberi ábrázattá, ahogy az átéltek apránként
kivájják belőle a nácit.
A börtönkapun már egy más ember lép ki - és persze újabb konfliktusok kezdődnek.
De a mozgalomnak legalább más vezérjelölt után kell néznie.
Még sincs szó happy endről. Talán épp a valóság igen nagy ismerete, a
tucatfilm-finis elkerülése miatt vélhető, hogy a Schindler listája óta a
legfontosabb rasszizmus elleni alapművet láthattuk.
Fontosnak tartjuk kimelni, hogy - ellentétben Beningniével - ez a film a történethez
tartozó brutalitás és szabadosság miatt értékei ellenére sem ajánlható korlátozás
nélkül.