Gagarin nyomában

Harmincnyolc évvel ezelőtt, 1961. április 12-én a szovjet légierő ifjú tisztje, Jurij Gagarin, a Vosztok1 űrhajó fedélzetén az egész világot ámulatba ejtő utazást tett: első emberként jutott ki a világűrbe, és ezzel új korszakot nyitott az emberiség történetében. Gagarin 108 perces földkörüli útja akkoriban hihetetlen szenzáció volt, az azóta eltelt majd négy évtized alatt viszont oly hatalmas mértékben fejlődött az űrtechnika, hogy ma egy többhónapos űrutazás sem rázza fel különösebben a világ közvéleményét: manapság űrhajósnak lenni már-már közönséges, bár persze nehéz polgári foglalkozásnak számít, egy a sok közül. Eleinte főként repülőtisztek kiváltsága volt az űrutazás, mostanában viszont az űrhajósok társadalmának tagjai között van orvos, mérnök, tudós, sőt újságíró is.

A világűrben immár a nemek közötti egyenlőség is polgárjogot nyert, hiszen az 1963-ban elsőként repült szovjet űrhajósnő, Valentyina Tyereskova után majd húsz év telt el, míg ismét hölgy indulhatott a kozmoszba. Mi több, napjainkban a szebbik nem képviselői is mind felelősségteljesebb feladatokat kapnak. A (h)őskorszak óta eltelt negyven évben az űrkutatás is szinte észrevétlenül mindennapi életünk részévé vált. Ha televíziónk távkapcsolójának a gombjait nyomogatjuk távoli földrészek műsoraira vadászva, vagy mobiltelefonon kilométerek ezreivel távolabb tartózkodó ismerősünkkel beszélgetünk, eszünkbe sem jut, hogy mindehhez szükségeltetik egy mesterséges hold is. A Föld körül keringő műholdak százai segítséget nyújtanak az időjárás-előrejelzésben, a termésbecslésben, a tengeren bajba jutott emberek felkutatásában, sőt az utóbbi időben a műholdfelvételek döntő bizonyítékok lehetnek biztosítási perekben, s tervezik bevetésüket az autótolvajok és kábítószercsempészek ellen is.
Jurij Gagarin történelmi repülését követően valóságos világsztár lett. A 27 esztendős fiatalember egyszersmind jelképévé vált az akkori szovjet társadalom magasabbrendűségi propagandájának is. Az űrhajózás ugyanis a hidegháború kellős közepén született meg. A két szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok az ötvenes években felismerte, hogy az amúgy is látványos űrhajózás új katonai, technikai, gazdasági lehetőségeket kínál, bizonyíthatja, hogy az adott ország tudományos életének fejlettsége magasabb szinten van a másikénál. Így az ötvenes évek második felében megkezdődött a két világrendszer közötti kíméletlen harc a kozmosz meghódításáért. Ebben a hajszában eleinte a szovjetek sikert sikerre halmoztak.
Az amerikaiak lépésekkel utánuk kullogtak, de nem adták fel, és John Kennedy elnök 1962 májusában meghirdette: amerikai ember lesz az első, aki még az évtized vége előtt a Holdra teszi a
lábát. Ezt a második csatát végül meg is nyerték: Neil Armstrong 1969 júliusában égi kísérőnk felszínéről üdvözölte a Föld lakóit. Azaz alig valamivel több mint 8 év telt el Gagarin útját követően, és az emberiség képesnek bizonyult arra, hogy képviselőjét eljuttassa a Holdra, azaz egy idegen égitestre. Bár hivatalosan ezt sehol sem ismerték be, de a szakemberek egyértelműnek tartják, hogy a világűr és a Hold meghódítását jelentős mértékben ösztönözte a nagyhatalmak hidegháborús versengése. Jelenleg azonban e téren is gyökeresen megváltozott a helyzet: a rivalizálás szerepét fokozatosan az együttműködés veszi át - hacsak ezt vissza nem fordítja valami. Ami húsz-harminc éve még elképzelhetetlen volt, napjainkban valósággá válik: az elkövetkezendő években a kozmoszban felépítendő nemzetközi állomás immár nem egy nemzet büszkesége, hanem számos ország összefogásának az eredménye lesz. (MTI)