PÁLFY GYULA
Képek hozott anyagból

A Néprajzi Múzeumban egyszerre három fotókiállításon vonul fel a világ és - ahogy mondani szokás - „ami mögötte van”. A nagy és patinás aulában, hol hajdan kosztümös filmek báljeleneteit vették fel oly szívesen, most a World Press sajtóképei, vagyis a 97-es év szakmai termésének legjava látható.

Az évente díjazott alkotások jó része most is felkavaró és megrázó, viszont csak kisebb részük tud valami meghatóan-felemelően emberit láttatni.
Dilemma, hogy miért is. Mondják, a fotósok hozott anyagból dolgoznak, azt mutatják, amilyen a többségi világ: árvizek és polgárháborúk, járványok és éhségek. Mások élénken tiltakoznak, s állítják, hogy a fotós média - hasonlóan írott vagy mozgóképes társaihoz - elősorban a szenzációból merít, az pedig ma elsősorban a rosszat, a megdöbbentőt jelenti. Amint fanyararcú médiások meg szokták jegyezni: annak van hírértéke…
De azért idén is akad más. Merész kígyóvadászok, akik a hatvandolláros fogás reményében az odú mélyére hatolnak. A hírneves Dolly bárány fajtársai között, és Evander Holyfield hatalmasra nagyított füle - Tyson után nem sokkal. És hát a helyi arisztokrácia diszkréten tompuló bája, legyen a helyszín a szicílai kastély avagy a lepattant moszkvai gőzfürdő.
És persze a politikusok. Tony Blair képsorozata igazán emberi. Tud örülni a választási győzelemnek és ezt nem rejti véka alá. Pont a szomszédban a vesztes konzervatívok; visszafogott, gondolkodó komorság.
Egyébként politikusokat - immár főként színesben - a 98-as magyar sajtófotók kiállításához érve találunk valamiért nagyobb számban. Orbán Viktor és „szárnysegédje” szép ollóval, öltönyben ugrik árkot a kecskeméti légibemutatón, a kisgazda alelnök, vezérének menyecskékkel dúsított poszterje alatt feszít mosolygósan, a Munkáspárt veteránját pedig a Gellérthegyen tépi a tavasz ünnepi szele.
Sok ismert arc kiváló portrékon, köztük lapunk munkatársainak, Somorjai Lászlónak és Vörös Szilárdnak egy-egy képén. S bár itt több a fanyar-ironikus felvétel, az Aranykéz utcai robbantás, s a tiszai árvíz képi lenyomatai nem maradhatnak ki az év fotóiból. Az elrendezés itt sem véletlenszerű: a lengyelországi haláltáborokat felkereső izraeli kamaszok színes képei mellett… Szabó Albert és legényei a belvárosban. Feketén és fehéren a fotóikon, mintha fotó-ikonok lennének. Üzenet ez a javából, felér egy kiáltvánnyal.
A harmadik kiállítás képein a két vagány pesti srác, Friedmann Endre és öccse, vagyis ahogy világhírűek: Robert Capa és Cornell fivére sűríti masinájába a világtörténelem majd fél évszázadát. A világot bebarangoló Capa -A milicista halála című képe miatt egyik leghíresebb hazánkfia - tényleg mindig éppen ott volt, ahol történtek a dolgok. A lebombázott Berlinben mint amerikai haditudósító, a hazai sztálinizmust szinte kigúnyoló beállításaival - mint „a” nyugati sajtós. És ott volt a Haifába érkező, menekültekkel zsúfolt bárkán, meg a hatnapos háború sűrűjében is.
Capa egyik ilyen képe alatt olvasható a talán legérdekesebb képaláírás. A légiüteg kezelőinek vállán bojtos imasál, most nem a célpontokra néznek. A szöveg valósággal továbbexponálja a felvételt, mikor elmondja, hogy ima közben hirtelen ellenséges gépek tűntek fel. A katonák már-már visszafordultak a fegyverhez, mikor a repülők teljesen váratlanul: hazaindultak...