A szerencsések, akik még sohasem kényszerültek arra, hogy elhagyják hazájukat és
tövestől kiszakadjanak abból a földből, ahol előszőr látták meg a napvilágot,
elképzelni sem tudják, milyen kínokon kell keresztülmenniök a hazájukból menekülőknek
addig, míg végre elkezdhetik fogyasztani a számüzetés keserű kenyerét.
Miután a minap olvasgatni kezdtem a koszovói albán menekültek kálváriájáról,
egyik éjjel emlékezetem tárházából felbukkant az egyik szörnyű 56-os élményem.
Bizony őszintén meg kell vallanom, a félelemtől szinte kábultan riadtam fel feleségem
ijedt unszolására. Igen, majd negyvenhárom év távlatából is visszatérnek az ilyen
nem kívánatos emlékek.
Koszovóban a szerb hadsereg alakulatai kergetik az albán lakosságot a határok felé.
Clinton elnök világosan leszögezte: „Tervünk, hogy kitartunk mindaddig, míg nem győzedelmeskedünk.”
Majd hozzáfűzte: „Tudjuk, hogy olyan diktátorral állunk szemben, aki újra és újra
megmutatta: ha romok felett is, de uralkodni fog; olyasvalaki ez, aki magatartásában nem
ismer határt, hacsak mások nem szabják meg számára. Ebben a században már láttunk
ilyen gonosz viselkedésmódot, a világ azonban nem sietett kiállni annak megfékezésére
olyan gyorsan, egységesen és erős elhatározással, mint manapság látjuk a NATO-szövetség
tizenkilenc demokráciájától…” Az amerikai államfő hangsúlyozta: „Amennyiben
Milosevics nem teszi meg, amit kell, a NATO folytatja légi hadjáratát, amely töretlen,
szüntelen és könyörtelen lesz. Olyan károkat fog okozni, hogy vagy ő változtatja
meg számításait, vagy mi fogjuk megszüntetni azt a képességét, hogy továbbra is
kezében tarthassa Koszovót, és rá tudja kényszeríteni uralmát.”
Itt rejlik az óriási különbség az 1956-os magyar helyzet és a jelenlegi albán válság
között. A mi esetünkben a Nyugat csak szavakkal állt ki a maroknyi magyarság mellett,
mivel az akkor még erős Szovjetunió ellen nem volt hajlandó senki fellépni
fegyveresen, vagy akár csak úgy, hogy korszerű felszereléssel támogatta volna a
magyar forradalmi erőket. Persze a tárgyilagosság kedvéért azt is meg kell mondanunk,
hogy az oroszok nem űzték ki a magyarokat hazájukból, valamint tömeggyilkosságokat
sem követtek el nyilvánosan az egész világ szeme láttára a magyar falvakban és városokban.
Voltaképpen az sem teljesen világos, hogy ugyanezek az oroszok hogyan képesek kiállni
Milosevics mellett, amikor jól ismerik viselt dolgait. No persze a pánszlávizmus az örökre
pánszlávizmus marad.
A világ országai most az albán menekültek segítségére sietnek, ugyanúgy, mint
1956-ban tették a mi esetünkben, de itt is van egy jelentős különbség. Amikor nekünk
menedéket adtak a befogadó országok, jól tudták, hogy a dolog nem ideiglenes jellegű,
hiszen a mi forradalmunkat letiporták a szovjet csizmák és visszaállították a
kommunista uralmat hazánkban. A koszovói albánokat csak ideiglenesen kell befogadniok,
mivel a NATO erői előbb vagy utóbb térdre kényszerítik Milosevicset, és a menekültek
azt követően viszszatérhetnek majd hazájukba, mégpedig békefenntartó erők védelme
alatt. Nekünk, 56-os menekülteknek bizony nem voltak olyan kilátásaink, hogy nyugati
szövetséges erők fegyveres alakulatai kísérnek majd vissza hazánkba és vigyáznak
biztonságunkra. Mi 33 évet vártunk arra, hogy országunk felszabaduljon a szovjet megszállás
és a kommunista parancsuralom alól.