SZIKORA MÁRTON
Lesz-e távirányított hadsereg
A függetlenségi háború óta az amerikai gyalogos közkatona alkotja az USA hadseregének gerincét. A technikai fejlődésben végbement változásokat látva egyesek mégis arra a következtetésre jutnak, hogy Amerika huszonegyedik századi hősei, „a fiúk” helyett inkább azok az automatikus, távirányítással vezérelt harci gépek lesznek, amelyek egy virtuális csatatéren, vér nélküli háborúban vívják ki a győzelmet - véli a Foreign Policy című washingtoni folyóirat. „Nincs már messze az a nap, amikor a csapást mérő osztagok számítógép chipekből és robotokból állnak majd” - áll a Newsweek című hetilap hasábjain. Míg a csúcstechnológiát képviselő oldalon a robotfegyverek sorát vonultatják fel, addig a célkeresztben levő személyek legtöbbször hús-vér emberek maradnak, amint ezt a balkáni háború is demonstrálja.
A haditechnika forradalmaként ismertté vált jelenséget a Pentagon stratégiai tervezői ugyan kevésbé szenzáció orientáltan közelítik meg, de az újonnan megjelenő technikai vívmányokra ők is nagy hangsúlyt fektetnek. A USA haderejét precíziós irányítású rakétatöltetek, a modern számítógépek sebesség- és memóriakapacitása fejlesztésének figyelembevételével kívánják felkészíteni a holnap konfliktusaira. William Cohen amerikai védelmi miniszter egy 1997-es jelentésének közreadása után, amelyben hangsúlyozta a szóban forgó forradalom vívmányainak kihasználását, egyre több tudományos-fantasztikus regényekbe is beillő vízióról lehetett hallani. „A huszonegyedik század első negyedére lehetőség nyílik arra, hogy szinte valós időben (értsd: a számítógép mögött ülve, a parancskiadással egyidőben) megtaláljunk, beazonosítsunk, nyomon kövessünk és megsemmisítsünk a Földön bárhol bármilyen álló vagy mozgó objektumot” - véli Ronald Fogleman, az amerikai légierő volt főparancsnoka. A Pentagonban pedig egyre divatosabbakká váltak az olyan kifejezések, mint a „teljes helyzetkészültség”, „összdimenziós védekezés”, illetve „nagy távolságú precíziós kilövések”.
Csillagok Háborúja: folytatása következik
A hidegháborús szembenállás alatt a két szuperhatalom és a köréjük felsorakozó hatalmi blokkok gyakorlatilag lefedték és ellenőrizhetővé tették a fennálló nemzetközi rendet. A Szovjetunió összeomlásával ez a viszonylagos rend is összeomlott, teret engedve a különféle etnikai villongásoknak, illetve ezzel egyidőben vált indokolatlanná az USA feszített katonai készültsége is. A Clinton-kormányzat ideje alatt új irányt vett az Egyesült Államok külpolitikája, mikor a Fehér Ház jelenlegi lakója a fegyverekre, illetve a hidegháborús szövetségesekre való támaszkodás helyett a polgári technikai fejlesztéseket és a szabadkereskedelmet helyezte előtérbe. Bill Clinton elnökké választásakor ígéretet tett, hogy súlyos dollármilliárdokkal csökkenti majd a Ronald Reagan elnöksége alatt fénykorát élő védelmi rakétaprogramot. Az akkor frissen választott elnök eltökélten síkraszállt a leszerelési szerződések betartása mellett, mondván „a nemzetközi megállapodások nagyobb biztonságot nyújthatnak, mint egy költséges rakétaelhárító-program, amely holnapra amúgy is elavulttá válik”. A Pentagon azonban hamarosan ismét elővette a porosodó csillagháborús terveket, és Clinton elnök a kongresszus elé tárt idei katonai költségvetése már 6,6 milliárd dolláros összeget szán egy új védelmi rakétaprogram beindítására.
A felélesztett amerikai csillagháborús készülődés reményeik szerint 2005-re lesz képes egy, az összes államra kiterjedő pajzsot biztosítani, amely védelmet nyújtana az esetleges rakétatámadásokkal szemben. Az űrben elhelyezett érzékelők és a földi rakétaelhárító állomások végleges telepítéséről 2000 júniusában fog dönteni az elnök, akit Amerikában egyesek már csak Nuke Skywalkernek hívnak (a Csillagok Háborúja után szabadon, a keresztnév e változata a „nukleáris” szóra utal), ezt azonban úgy kell majd megtennie, hogy a védőpajzs több fontos eleme ettől a dátumtól számítva még legalább három évig nem lesz üzemképes. A mostanihoz hasonló republikánus terveket a Demokrata Párt éveken át fennhangon kritizálta, ám a 2000. évi választások közeledtével úgy tűnik, Clinton megpróbálja ezt a lovat is meglovagolni. A régi rendszer felelevenítése mellett valószínűleg az amerikai fegyvergyártók is szívesen lobbiznak majd, hiszen ez az üzlet számukra összességében akár 11 milliárd dollárt is hozhat.
Orosz aggodalmak
Sokkal kevésbé tölti el örömmel ez a terv Moszkvát, amelynek éppen most nincs szüksége egy rendkívül költséges fegyverkezési versenyre. Az amerikai tervek felrúgják a hidegháborús enyhülés idejében kötött 1972-es leszerelési szerződést, amely az összes utána következő fegyverzetkorlátozásról kötött megállapodás alapjául szolgált. Reagan újraélesztett terveinek fényében, illetve a NATO koszovói beavatkozása után a moszkvai reagálásokból nem nehéz levonni a következtetést: amenynyiben Washington folytatja terveit, nyugodt szívvel búcsút lehet mondani az orosz leszerelési folyamatnak is. Az egyik amerikai érv a csillagháborús program felújítása mellett, hogy egyre több Amerika-ellenes kisebb állam is néhány éven belül képes lesz olyan rakéták előállítására, amelyek elérhetik az USA területét. Észak-Korea tavaly augusztusban hajtott végre kísérleteket Taepo Dong 1-es típusú rakétájával. A rakétakilövés nemcsak azért váltott ki komoly nemzetközi érdeklődést, mert mindezt Japán légtere fölött tette, hanem mert a tengerbe zuhant töltet célpontja lehetett volna akár az Egyesült Államokhoz tartozó Alaszka vagy Hawaii szigete is. Az is csak idő kérdése, hogy az iráni középható-távolságú rakétakísérletek mikor válnak interkontinentálissá. Az új fenyegetések olyan súlyosan érintenek amerikai érdekeket, hogy az Egyesült Államok akár Moszkva beleegyezése nélkül, az 1972-es leszerelési egyezmény felrúgása árán is véghezviszi a tervezett lépéseket - fenyegetőzött nemrég William Cohen. A védelmi miniszter üzenete már akkor rendkívül feszültté tette a két állam kapcsolatát. Igor Ivanov orosz külügyminiszter szerint a Clinton-kormányzatnak az elmúlt időszakban tett lépései, nem beszélve a Jugoszlávia elleni egyoldalú NATO-támadásról, jelentősen csökkentik annak esélyeit, hogy az orosz parlament ratifikálja a dumában amúgy sem népszerű START II szerződést. (Az 1993-ban kötött megállapodás szerint a két fél egyenként nem birtokolhat többet 3500 nagy hatótávolságú nukleáris fegyvernél.) Olyan helyzet állt elő, hogy veszélyben van a leszerelési folyamat, és nem a demokrácia orosz reakciós ellenfeleinek, hanem washingtoni barátainknak köszönhetően - adott hangot csalódottságának Alekszej Arbatov, a duma honvédelmi bizottságának elnökhelyettese, aki mellesleg a ratifikálás lelkes támogatója.
Előretolt jelenlét
A technikai forradalom zászlóvivői szerint az Egyesült Államoknak az a képessége, hogy a világon szinte bárhol csapást mérhet potenciális ellenségeire, jelentősen csökkentheti annak szükségességét, hogy amerikai katonák hazájuk területén kívül is állomásozzanak. A fejlett technikával ellátott és bénító csapás mérésére is alkalmas B-2-es bombázók bevetése esetén például ki lehet küszöbölni a katonai bázisok szükségességét a hadszíntéren. Bár nem valószínű, hogy a közeljövőben radikális változás történik a Pentagon mai „előretolt jelenlét” stratégiáján, egyes megállapításokból már ma is lehet látni azt, hogy a stratégiai tervezők egy rugalmasabb, automatikusabb és precízebb amerikai haderőt szeretnének legkésőbb a huszonegyedik század második évtizedére. Az efféle haderő érthetően vonzó a politika csinálóinak és stratégiai tervezőknek egyaránt. Mennyivel szebb lenne ugyanis, ha az amerikai csapatok otthonról tudnák őrizni a világ békéjét, és csak akkor kellene megmozdulniuk, ha valahol a világon felüti fejét egy konfliktus! A hagyományos amerikai stratégiát idejétmúltnak tartók szerint ekkor az űrfölénnyel és nagy hatótávolságú töltetekkel rendelkező USA egy gyors, interkontinentális beavatkozással megbéníthatná az ellenfelet. A hidegháborús készültség elmúltával a külföldön állomásozó amerikai katonák létszámát több mint ötven százalékkal csökkentették, azonban még így is 250 ezer egyenruhás amerikai tartózkodik más országok területén. Ez jelentős terhet ró a katonai költségvetésre, nem is beszélve arról, hogy a nagyobb csapatok jelenléte gyakran feszültségforrás az Egyesült Államok és szövetségesei között. A csendes-óceáni Okinawában ma az amerikai erők már sokkal kevésbé szívesen látott vendégek, mint régen, de említhetnénk azt a tragikus balesetet is, melyet nem olyan rég egy anyahajóról felszálló amerikai vadászgép okozott, húsz ember halálát és általános felháborodást váltva ki ezzel Olaszországban. Az amerikai katonai bázisok gyakran gyújtózsinórjai, illetve célpontjai populista elégedetlenkedéseknek, amint azt az 1996-os, Szaúd-Arábiában állomásozó pilóták ellen elkövetett terrorista merénylet is jól mutatja.
Jenkik, mehettek haza?
Az új technológiák megjelenése követ egyfajta fejlődési ütemet, és a részterületek összeérése még akár a „forradalmi” szint küszöbét is elérheti. Azonban a csúcstechnológia legalább annyira nem fogja fölöslegessé tenni az amerikai csapatok külföldi állomásozását, mint amennyire nem tette azt a nukleáris fegyverek megjelenése a második világháború után - véli a Foreign Policy. A csapatok fizikai jelenléte a légifölény megtartása, illetve kikötők védelme miatt is szükséges. Még ha egy konfliktus esetén sikerül is a levegő-föld csapásokat hazai katonai bázisokról induló gépekkel biztosítani, további, a légteret ellenőrző repülőgépekre mindenképpen szükség lesz. Ezeknek a gépeknek viszont a konkrét hadszíntéren van szükségük katonai bázisokra. Még a jelenleg fejlesztés alatt álló légijárművek sem fogják lehetővé tenni, hogy az USA légifölényét otthonról biztosítsák. A robotpilóták által vezetett gépek elsősorban rövid távolságú akciókhoz használatosak; a repülők motor-technológiája pedig nem fejlődik olyan mértékben, hogy az interkontinentális repülések eléggé gyorsak vagy gazdaságosak lennének. A rendkívül gyors hiperszonikus légijárművek - ha sikerül egyáltalán ilyet előállítani - nemcsak nagyon költségesek, de rendeltetési céljukat tekintve is csak igen speciálisak lehetnek.
A légtér uralma azért is fontos az USA számára, mert csak így lehet biztonságosan bevetni a B-2-es „lopakodó” bombázót (képünkön). A B-2-es ugyanis nem láthatatlan, nem is sebezhetetlen; bár nehéz észlelni radaron, viszonylag lassú sebessége miatt mégis szüksége lehet kísérő vadászgépekre. Amennyiben a B-2-es radart használ az ellenséges célpontok behatárolására, akkor ezzel információ-töredékeket adhat saját helyzetéről. Ha az ellenség elegendő érzékelővel rendelkezik, akkor a felfogott radarjelzéseket összevetve kiszámítható a B-2-es haladási iránya és pozíciója. A látható amerikai katonai jelenlét viszszavonását szorgalmazók a konkrét katonai bázisok helyett egy olyan futurisztikus „légi anyahajóval” kívánják a fölényt biztosítani, amely több száz közepes hatótávolságú rakéta kilövésére alkalmas. Ezt különleges szerkezete miatt az ellenséges radar nehezen fedezi fel, és mindegyik töltete legalább tíz olyan önirányító „szubmuníciót” szállít, melyeket a rakéta közvetlenül becsapódás előtt lő ki magából. Az egyik probléma az az ilyen légi bázisokkal, hogy hatékonyan csak akkor vethetők be, ha már a konfliktus kitörése előtt napokkal megjelennek a térségben, a tölteteiknek kilövéséhez szükséges adatok megszerzéséhez pedig további repülőgépeket kell bevetni. A légifölény ezen kívül azért is fontos, mert képes fedezni szövetséges szárazföldi csapatokat, amelyek szerepe - bármennyire is szeretnék azokat a szuperfegyverekkel kiváltani - a jövőben is döntő lesz.
Tökéletes fegyverkiállítás
A kínai tömegtájékoztatás háborús uszítók érdekszövetségének nevezte az amerikai hadiipart, amelyet elragadtatással tölt el a Jugoszlávia elleni NATO-légicsapásokból származó reménybeli haszon. A Zsenmin Zsipao című pekingi napilap hírmagyarázata szerint „a nagy fegyverkereskedők még az amerikai hadseregnél is jobban érdekeltek abban, hogy közszemlére tehessék művészi színvonalra fejlesztett fegyverarzenáljukat” - létrehozva ezzel „a háború legtökéletesebb fegyverkiállítását, ahol a lőfegyverek füstje jelzi a szalagátvágási ünnepséget a vásárlók számára, hogy szemügyre vegyék az árumintát, és leadják rendeléseiket.” A kommentátor azzal vádolta a NATO-t, hogy a manőverező robotrepülőgépeket elektromos berendezések áramköreinek megsemmisítésére alkalmas technológiával szerelték fel, s emiatt azok tömegpusztító fegyvereknek tekinthetők. „Amikor egy ilyen bomba felrobban, az atomrobbanás okozta eletromágneses hullámokhoz hasonló rezgéseket bocsát ki. Hatóerejének nagysága a hagyományos fegyverek és az atomfegyverek hatóereje között van” magyarázza a Zsenmin Zsipao. (MTI)
