„A NATO és Oroszország nem tartják egymást ellenségeknek. Közös célkitűzésük
az eddigi szembenállás és versengés felszámolása, valamint a kölcsönös bizalom és
együttműködés helyreállítása.” Ezek a reményteljes szavak olvashatóak abban a
megegyezésben, amely az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és a Független Államok Közössége
(FÁK) közötti kapcsolatot hivatott szabályozni. Két éve még úgy tűnt, ez az okmány
valóban a hidegháború és a hosszantartó ellenségeskedés végére tett pontot. Az utóbbi
három hét eseményei azonban azt sugallják, hogy a történelemnek lehetnek ismétlődő
fejezetei.
A Kercs nevű orosz rakétahordozó-anyahajó indulásra készen áll az Adriai-tengerre
Fotó: MTI
A Szovjetunió széthullása után először 1996-ban kezdett tartóssá válni a
Nyugat-ellenesség, amikor napirendre került a NATO kelet felé való terjeszkedése.
Ekkor még jelentős visszafogó tényezőként működött a fent említett dokumentum. A
balkáni NATO-akció azonban nemcsak erősen megkérdőjelezte az abban leírtakat, hanem
újra Oroszország fő ellenségeinek szerepébe helyezte vissza Amerikát és az észak-atlanti
szövetséget.
Egyes megfigyelők szerint ismét emelkedik a vasfüggöny, mint annak idején a második
világháború után. Ráadásul míg akkor fentről, most inkább alulról indult el ez a
folyamat, olyan emberektől, akiknek nincsenek határozott politikai céljaik.
Cselekedeteikkel nem politikai „jó pontokat gyűjtenek”, inkább a spontán lépések
jellemzők rájuk. Van, aki szerint ezekben az akciókban Amerika hatáskörének egyre
nagyobb térhódítása elleni tiltakozás nyilvánul meg, mások szerint a szláv
nacionalizmus, megint mások pedig a sok sikertelen reform miatti keserűséget látják
megnyilvánulni bennük. Főleg, hogy a reformok is, lényegüket tekintve nyugati mintájúak
voltak… Ennek ellenére nemhogy nem sikerült általuk a felemelkedés, de még a
peresztrojka előtti szintet sem sikerült elérni. Az 1988-89 előtti időszak
jelentett egyfajta stabilitást szociális és gazdasági téren, ugyanakkor fenntartotta
a „birodalmi tudatot” is: az emberek úgy érezhették, hogy olyan ország polgárai,
amelynek véleményével a fél világ számol. A nemzeti megalázottság érzése, amely
a peresztrojka kudarcai után alakult ki, már a NATO-akció kezdetekor heves gyűlöletbe
csapott át, és új erőt adott a patriotizmusnak is.
Ez különösen a katonaság körében érezhető. Az egyik vezető orosz lap szerint míg
Moszkva tartózkodik a konkrét beavatkozástól a Balkánon, addig a katonák jelentős része
kész tevékenyen is kifejezni szolidaritását a szerbek iránt. Mostanság az Egyesült
Államok és a NATO leginkább az ellenség fogalmával párosul. Több orosz tiszt
szerint a koszovói és iraki hadműveletek azt a célt is szolgálhatják, hogy a jövőben
egy Oroszország elleni csapáshoz már meglegyen a kellő gyakorlat…
A nemzeti öntudat a NATO-csapások értékelése során is megnyilvánul: elismerőleg szólnak
például a volt szovjet katonai intézményekben kiképzett jugoszláv tisztikarról. Az
újságírók és a katonai vezetők szeretik kiemelni azt is, hogy a NATO gépeit a
hatvanas és hetvenes években gyártott, elavultnak számító orosz 3PK légvédelmi rakétákkal
lőtték ki. Mikor pedig arról tudósítottak, hogy az USA „Apache” típusú harci
helikoptereket készül bevetni, az oroszok nem késlekedtek bejelenteni, hogy a 3PK rakéták
ezekkel is képesek felvenni a harcot. Az orosz televízió nemrég mutatott be egy
riportműsort Izsevszkből, ahol a legújabb légvédelmi rakétákat gyártják,
olyanokat, amelyek számára nem jelent nehézséget kilőni akár olyan repülőket is,
mint a „Lopakodó”. A műsorban megjegyezték azt is, hogy most éppen görögországi
megrendelést teljesítenek.
Mindebből máris levonható egy-két tanulság. Először is, amit az orosz hadiipar
mindenki számára világossá tesz, hogy nem is olyan elavult, mint amilyennek gondolták
az utóbbi időkben. Másodszor, górcső alá került Oroszországnak az az elhibázott
politikája, mely a hadiipar jelentős leépítését célozta meg. Harmadszor, világosságra
jött az a kissé abszurd helyzet, hogy Oroszország legkorszerűbb fegyvereit potenciális
ellenségének, egy NATO-tagállamnak adja el.
A NATO-akcióval kapcsolatos egyik legszélsőségesebb véleményt egy közismert orosz tábornok
fogalmazta meg, aki szerint „a NATO - egy közönséges bűnszervezet, amelynek
nincsen létjogosultsága”.
Egyébként a hadiiparnak megvannak a maga kapcsolatai az orosz kormányon belül is. Érdekeit
képviseli többek közt a kommunista párthoz tartozó Maszljukov is. Az Izvesztyija című
lap szerint vagy ő, vagy a szintén kommunista Kulik alelnök azt indítványozta, hogy
„tekintsük a NATO iránti ellenállást nemzeti eszmének - ez már úgyis annyira hiányzott
az elmúlt időkben”.
Sok közismert politikus számára a Jugoszláviában kialakult helyzet nagyszerű lehetőséget
teremtett patriotizmusuk demonstrálására, valamint USA- és NATO-ellenes érzületeik társadalmi
elfogadtatására. Ennek az irányzatnak a legkiemelkedőbb képviselői Primakov,
Zjuganov és Zsirinovszkij. A miniszterelnök tette az első látványos lépést azzal,
hogy repülőjével visszafordult az Atlanti-óceán felett, amikor útban az USA felé hírét
vette a NATO-akciónak. Belgrádi és bonni békemiszsziója is, bár nem koronázta
siker, növelte politikai súlyát.
Zjuganov szintén inkább meggyőződésből indítványozta, hogy Oroszország határolja
el magát attól a megállapodástól, hogy elsőnek nem használ atomfegyvert. A
kommunista pártvezetőt úgy tűnik, nem hagyták nyugodni Mao Ce-tung szavai, aki egykor
kijelentette, hogy el kell kezdeni a kapitalisták elleni atomháborút: inkább
pusztuljon az emberiség kétharmad része, viszont a megmaradt egyharmad rész
kommunizmusban él majd…
Zsirinovszkij is gyűlölettel viseltetik a NATO iránt, de ő inkább nagyapáink stílusában
képzeli el a harcot: az önkéntesek toborzása országszerte az ő irányítása alatt
kezdődött el. Ez pedig inkább egy politikai trükköt sejtet; hiába hajlandók ugyanis
olyan sokan harcolni a Balkánon, már odajutásuknak is elég sok technikai akadálya
van. A jelenlegi információk szerint minden önkéntesnek először is be kell szereznie
120 dollárt, majd el kell jutnia a lengyelországi jugoszláv nagykövetségre, és csak
onnan viszik a Balkánra - Magyarországon keresztül. Hogy mindez mennyire komoly -
nehéz megállapítani. Egy volt szovjet tábornok, Vorobjov szerint az önkéntesekre
legjobb esetben már nem lesz szükség, rosszabb esetben golyófogóként „szerepelhetnek”…
Ami pedig Jelcint illeti, a jugoszláv konfliktus egy ritka lehetőséget nyújtott neki,
hogy Oroszország nemzeti érdekeinek fő kifejezőjeként lépjen fel. Amellett, hogy
leleplezi a NATO-agressziót és elítéli Amerika döntéseit, kerüli a szélsőséges
kijelentéseket. Nem akar konfliktust, de távol tartani sem akarja magát. Nemrégiben
Oroszország humanitárius segélyt küldött Jugoszláviának. Jelcin hangsúlyozta, hogy
hadieszközöket nem szándékozik küldeni (annak ellenére, hogy a Szövetségi Tanács
ezt indítványozta), és a segély - nemzetiségtől függetlenül - mindenki számára
szól. Ez a politikai magatartás hivatott arra, hogy Oroszország elkerülje a Nyugattal
való konfrontáció csapdáját, és megőrizze jugoszláv és muszlim szövetségeseit
is. Mindez persze csak abban az esetben tud működni, ha a belpolitikai helyzet kiegyensúlyozott.
A kommunisták azonban nem tágítanak Jelcin alkotmányos felelősségre vonásának kérdésétől.
Ezért azután Oroszország hivatalos pozíciója még változhat, és a NATO elleni küzdelem
valóban nemzeti eszmévé válhat.