Tisztelettel emlékezünk Yehudi Menuhinra, a napokban 82 évesen elhunyt, emigráns
zsidó családból származó amerikai hegedűművészre. Egy olyan hegedűs generáció
talán utolsó jelentős képviselőjeként távozott közülünk, melyet - Menuhiné
mellett - Szigeti József, David Ojsztrah, Leonyid Kogan neve fémjelez. Zeneszerző
kortársaik, akiknek a műveit ez a nemzedék mutatta be - Sztravinszkij, Ravel,
Prokofjev, Sosztakovics, Hacsaturján, Bartók -, ma már klasszikusoknak számítanak,
és persze már régen nincsenek az élők sorában.
Olvasóink közül még sokan emlékezhetnek Menuhin fellépéseire, melyeket élőben,
esetleg rádión hallhattak, hiszen a művész Budapesten is többször megfordult.
Interpretációi az elmondások alapján felejthetetlen élményben részesítették a
hallgatókat. Jómagam sajnos nem büszkélkedhetek azzal, hogy élőben hallottam a játékát,
habár hangfelvételről, lemezről nem egyszer, nem kétszer nyűgözött le szuggesztív
előadása. Nevét azonban már elég hamar megtanultam, amikor iskolánk díszvendégei között
úgy ismertem meg egy fényképről, mint mosolygós, karakteres arcú fiatalembert, aki
szereti a gyerekeket - főleg azokat, akik hegedülni tanulnak. Később megtudtam, hogy
az ifjúság zenei nevelése valóban fontos kérdés számára, így kerülhetett sor például
a Stoke d’Abernon-i Menuhin-iskola megalapítására, vagy - magyar vonatkozásban -
a Kodály Zoltánnal való barátságra és a Marcibányi Téri Általános Iskola meglátogatására
is. Egyébként zenepedagógiai munkásságát e témában megjelent könyvei hűen
dokumentálják.
Személyes emlékeim a hangfelvételeknél, fényképeknél is jobban kötődnek egy találkozáshoz,
amelyre éppen tíz évvel ezelőtt, 1989 tavaszán került sor. Így amikor Yehudi
Menuhin nevét hallom, az az alacsony, határozott, talán kicsit kemény, mégis barátságos
ember jelenik meg az emlékezetemben, akinek kézjegyéért egyszer hosszú sort álltam végig.
Bregenzben, Ausztriában történt, hogy alkalmam nyílt zenekari tuttistaként Yehudi
Menuhin vezénylete alatt játszani. Azóta is őrzöm azt a lendületes betűkkel írt
autogramot, amit a koncert után kaptam a Mozart g-moll szimfónia stimmjére.
Bavallom, Menuhin - vezénylő mozdulatai alapján - számomra első pillanatban nem tűnt
különösebben képzett karmesternek, de elképzeléseit, melyek minden bizonnyal
elevenen éltek benne, nehézség nélkül meg tudta értetni és éreztetni velünk.
Ahogyan felemelte a kezét, mindannyian tudtuk, hogy valami különleges, nem mindennapi
dolog fog történni. Ez így volt a próbákon és a koncerten is. A levegő vibrált,
szikrázott, és megtelt várakozással. Olyan volt, mintha bekapcsolt volna minket, zenészeket
egy láthatatlan áramkörbe. Szinte nem is vezényelt, hanem mintha a zenekart egy nagy
hangszerként kapta volna föl - úgy játszott rajta, ahogy ő akart.
Mozart két g-moll szimfóniája és F-dúr Exultatéja (K165) hangzott el ezen a
koncerten. Önkéntelenül is eszembe jut egy párhuzam: Mozarthoz hasonlóan Menuhin is
csodagyerekként kezdte pályafutását. Már nyolc évesen koncertezett, és olyan hírességek
keze alatt tanult, mint például Enescu. Akárcsak Mozartnak, neki is sikerült gyereksztárból
érett művésszé válnia, amikor húszévesen felismerte, hogy a „kiégést”, ami
sok csodagyereknél bekövetkezik, komoly munkával el lehet kerülni. Ekkor tizennyolc hónapra
visszavonult, hogy ösztönös tehetségből szilárd tudású művésszé váljon. Ez az
alap már tartósnak bizonyult, és elmondható, hogy Menuhin csaknem haláláig megőrizte
aktivitását. A nagy bécsi klasszikusnál jóval hosszabb életű hegedűművész vonzódását
a zeneszerző-óriás felé többek között talán az is bizonyítja, hogy Mozart összes
hegedűversenyét hanglemezre játszotta.
Megemlékezésünk nem lenne teljes, ha elfelejtkeznénk arról, hogy Menuhin nemcsak a szűkebben
vett hegedűművészetnek, hanem a zenekultúra egészének is elkötelezettje volt. Szólista
karrierje mellett fesztiválok szervezésére is áldozott erejéből, az ő nevéhez fűződik
például a Windsori Ünnepi Játékok megalapítása. Igazi XX. századi művész volt,
aki - Debussyhez, Gaugainhez hasonlóan - nyitott volt az egzotikus, Európán kívüli
kultúrák örökségére is. Yehudi Menuhin személyében nem csak egy géniuszt vesztett
el a zenei világ, de egy olyan embert is, aki aktívan végigélte azt a századot,
amelyiktől nem sokára búcsúzunk. Helyébe léphetnek - lépnek is - új tehetségek,
de nevét a világ zeneszerető közönsége, és természetesen a magyar publikum sem
felejti el. Emlékét hangfelvételek sokasága őrzi - és valahol, egy budai
zeneiskola falán az a megfakult, régi fénykép, amely talán a leendő hegedűs generáció
tagjainak a szívét is felmelegíti.
(a szerző hegedűtanár)