Stephen K. Layson, az amerikai Észak-Karolina Egyetem közgazdászának 1985-ben végzett
felmérése szerint minden egyes kivégzés átlagosan tizennyolc ember életét menti meg
azáltal, hogy visszarettenti a jövő potenciális elkövetőit. A felmérés szerint a
kivégzések számának mindössze egy százalékos növelésével már százöt ember életét
lehetne megmenteni. Az Egyesült Államokban a gyilkosoknak csak 38 százalékát ítélik
halálra, a halálraítélteknek pedig mindössze 0,1 százalékát végzik ki. Az
amerikai igazságügyminisztérium adatai szerint az emberölésért elítélt bűnözők
átlagosan öt évet és tizenegy hónapot töltenek el börtönben. Néhányukat kivégzik,
sokan a börtönben megöregedve természetes halállal halnak meg, egyesek a pápa külön
kérésére amnesztiát kapnak, megint mások öt-tíz év börtön után ismét szabadlábra
kerülnek…
Leroy Keith 1934-ben az amerikai Ohio állam Warren nevű kisvárosában odasétált
egy leparkolt autóhoz, és fejbe lőtte a kormánykerék mögött ülő Frederick
Griestet. A holttestet az aszfaltra lökte, ő pedig elhajtott az autóval. Halálra ítélték.
Kérelmére az esetet újratárgyalták, de újból halálra ítélték. Egy újabb kérelem
hatására azonban megváltoztatták az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre.
1956. március 7-én Keith kikerült a börtönből, három nappal később már nyoma
veszett. 1956. november 21-én Ohio állam Akron nevű városában odasétált egy
leparkolt autóhoz és fejbe lőtte a kormánykerék mögött ülő Coburn von Guntent. A
holttestet az aszfaltra lökte, és már éppen elindult volna újonnan beszerzett autójával,
amikor is a helybéli rendőrséggel tűzharcba keveredett. A rendőrök elől sikerült
megszöknie. Nem sokkal később Keith lett egy kettős gyilkosság első számú gyanúsítottja.
Amikor Ohio már túl veszélyessé vált a számára, Keith New Yorkba költözött. A
nagyvárosban kocsmák és benzinkutak kirablásával tartotta el magát. 1956. december
19-én három bűntársával együtt úgy döntött, hogy kirabol egy taxisofőrt. David
Suro vette fel őket. Amikor Keith fegyvert nyomott Suro fejéhez és pénzt követelt, a
taxisofőr nekihajtott egy rendőrautónak. A rablók kiugrottak az autóból és elmenekültek,
Keith azonban még fontosnak tartotta agyonlőni a taxisofőrt. Ezt követően tűzharcba
keveredett a rendőrséggel, a rendőrök öt golyót eresztettek bele. Túlélte sérüléseit,
ismét halálra ítélték. Ezúttal azonban nem úszta meg életfogytiglani börtönbüntetéssel.
1959. július 23-án elektromos székben kivégezték.
Tapasztalatok a gyarmati korból
Az 1800-as években Indiában még javában gyilkoltak a tággík. Háromszázötven éves
működésük alatt több mint kétmillió embert öltek meg, jórészt gazdag utazókat.
A tággík bandákba verődve járták az országot, koldusnak vagy kereskedőnek álcázták
magukat, hogy áldozataikhoz közel kerüljenek. Egyik alapelvük az volt, hogy nem
onthatnak vért, ezért áldozataikat eleinte megfojtották. A tággík később baltával
és késsel folytatták a vérontást. A gyilkosságokat a mélyen vallásos közösséghez
tartozók a vérszomjas hindu istennőnek, Kálinak bemutatott áldozatként fogták fel.
A tággík szentül hittek abban, hogy Káli megette a meggyilkolt áldozatok testét.
1829 és 1848 között az uralmon lévő angolok tömeges letartóztatások és sorozatos
kivégzések által tudták csak visszaszorítani a gyilkos közösség tevékenységét.
Tucatjával lógtak felakasztott tággík az utak mentén. A tággík legvérengzőbb
gyilkosát Buhramnak nevezték, akinek tárgyalásán kiderült, hogy ötven év leforgása
alatt 931 ember életét oltotta ki. Buhramot 1840-ben kivégezték. 1882-ben az utolsó
ismert tággí felakasztásával az angol kormány megoldottnak nyilvánította a tággí-kérdést.
A múlt századi eseményeket annak kapcsán idézték fel a brit lapok, hogy nemrég
nyilvánosságra került: mióta Angliában eltörölték a halálbüntetést - harminc
évvel ezelőtt -, a gyilkosságok száma megduplázódott. Hetvenöt embert öltek meg
a szigetországban olyan gyilkosok, akiket szabadlábra helyeztek.
Kétszázból egy ártatlan
A napokban végezték ki az egyesült államokbeli St. Louisban Roy Roberts halálraítéltet,
bűnösségéről azonban mind a mai napig vita folyik. A vád szerint két bűntársának
segített egy börtönőr meggyilkolásában. A tanúk első vallomásaikban azonban nem
is tettek Robertsről említést, fegyvert nem találtak nála, ruháján - ellentétben
két társával -
nem találtak vérnyomokat. Roberts mindvégig ártatlannak vallotta magát, és egy
hazugságvizsgáló gép vizsgálatait is kiállta. Lehet, hogy Roy Roberts ártatlan
volt. Minden kettőszázadik kivégzett emberről ugyanis utólag kiderül, hogy nem is
kellett volna kivégezni. Ennek ellenére el lehet mondani, hogy az igazságszolgáltatás
ebben a tekintetben azért nagyon jó hatásfokkal dolgozik: az esetek 99,5 százalékában
a valódi gyilkosokat ítélik halálra.
Albert Mease - Robertsszel ellentétben - beismerte azt a brutális hármas gyilkosságot,
amivel vádolták. Ennek ellenére megúszta januárra kitűzött kivégzését. II. János
Pál pápa ugyanis éppen ekkor járt Missouriban és kegyelmet kért a gyilkos számára.
A Szentatya kérésének még a halálbüntetés-párti Mel Carnahan kormányzó sem
tudott ellenállni, így Mease kegyelmet kapott és ma is él - szemben azzal a huszonhét
elítélttel, akiknek a kivégzésére a kormányzó hat év leforgása alatt az áldását
adta.
Guillotintól a méreginjekcióig
Az Egyesült Államokban ötféle kivégzési mód létezik. A listavezető a méreginjekció,
ezt tartják ugyanis a legemberségesebb kivégzési módnak. Ezután a sorban következik
az elektromos szék, a mérges gáz, az akasztás és a kivégzőosztag. A méreginjekciós
kivégzések hátránya, hogy esetenként az elítéltnek kell segítséget nyújtania vénájának
megtalálásában, mint ahogy az az elmebeteg gyilkos, Rickey Ray Rector esetében történt.
Rector kivégzése egy brutális példája annak, hogy esetenként mennyire embertelen tud
lenni a méreginjekcióval történő kivégzés. Negyvenöt percükbe telt a kivégzőknek,
mire megtalálták a százötven kilós Rector egyik vénáját, amelybe a halált hozó
folyadékot be tudták fecskendezni. „Segített nekünk” - jegyezte meg elismerően
az Arkansasi Korrekciós Intézet orvosa a kivégzéssel kapcsolatosan.
Egy dolog biztos: a méreginjekció valóban emberséges, az érzékeny amerikai társadalommal
szemben legalábbis az. A felvilágosodás korabeli Franciaországban - szintén humanitárius
okokból -
egy orvos, Joseph Ignace Guillotin az akasztás borzalmait ecsetelve olyan tüzes szónoklatot
mondott a halálraítéltek érdekében, hogy az „emberségesnek” megszavazott lefejezés
eszközét később az ő nevéről nevezték el.
George Bernard Shaw Nobel-díjas angol író szerint a legengedékenyebb, leglágyszívűbb
királynak is gondolkozás nélkül alá kell tudnia írni a halálos ítéleteket, különben
alkalmatlan az uralkodásra. Shaw két fontos ellenvetést fogalmazott meg a javíthatatlan
gyilkosok életben tartásával szemben. Szabadlábra helyezésüket követően ezek az
emberek gyakran újból gyilkosságokat követnek el, börtönben tartásuk pedig sok becsületes
ember életét nyomorítja meg. A börtönőrök és börtönigazgatók ugyanis legalább
annyira foglyok, mint maguk az elítéltek. (Nem beszélve a börtönben tartásuk költségeiről,
ami esetenként az évi hetven ezer dollárt - a 15 millió forintot is elérheti.)
„A halálbüntetéssel szemben állók mintha többre értékelnék az elítélt gyilkos
életét azoknak a potenciális áldozatoknak az életénél, akiknek a halála a jövő
gyilkosainak elrettentése által megelőzhető lenne” - jegyzi meg Ernest van den
Haag jogász. „A brutális gyilkosságokat elkövetők kivégzése lehet, hogy évente
csak egyetlen életet ment meg elrettentés által. Ez esetben azonban máris indokolt a
halálbüntetés.”
Az Amnesty International emberi jogi szervezet 1995-ös felmérése szerint világszerte
legalább 2931 személyt végeztek ki és 4165 embert ítéltek halálra. A kivégzések
86 százalékát három országban hajtották végre: Kínában 2535 embert, Szaúd-Arábiában
192 embert, és Nigériában több mint száz embert végeztek ki. Az Amnesty
International felmérése szerint a világ nemzeteinek fele törvényben, illetve
gyakorlatban már eltörölte a halálbüntetést.
Halálraítéltek mondták a kivégzésük előtti percekben:
„Ne érezd magad rosszul, mama. Én ezt megérdemlem.”
Charles Bass (kivégzés: 1986. márius 12.)
„Sajnálom azt, amit tettem. Megérdemlem ezt. Remélem, hogy Jézus megbocsát. Egész
testemben remegek.”
Jeffrey Barney (kivégzés: 1986. április 16.)
„Mindenkinek egy boldog életet kívánok.”
Jerome Butler (kivégzés: 1990. április 21.)
„Továbbra is fenntartom azt, hogy ártatlan vagyok. Nincs más mondanivalóm.”
Johnny Anderson (kivégzés: 1990. május 17.)
„Legutolsó bűnös vagyok a bűnösök közül.”
Markham Duff-Smith (kivégzés: 1993. június 29.)
„Afrikai harcos vagyok. Azért születtem, hogy lélegezzek, azért születtem, hogy
meghaljak.”
Carl Kelly (kivégzés: 1993. augusztus 20.)
„Viszlát!”
Warren Bridge (kivégzés: 1994. november22.)
„Essünk túl rajta.”
Gary Gilmore (kivégzés: 1977. január 17.)
„Adjatok kegyelmet vagy végezzetek ki. De ne húzzátok az időt.”
Jesse Bishop (kivégzés: 1979. október 22.)