VAGYIM ARISZTOV
Oroszország és a fekete arany

Oroszországban nem véletlenül hívják az olajat „fekete aranynak”. A hetvenes évek derekán, mikor már érezhetően megtorpant a gazdaság fejlődése, éppen az olajiparnak volt köszönhető, hogy a válság nem akkor, hanem csak egy évtizeddel később robbant ki. Az olaj világpiaci ára elég magas volt ahhoz, hogy az érte kapott valutával, illetve árukkal a Szovjetunió megoldja legégetőbb szociális és egyéb gondjait. Az emberi életre egyébként nem legalkalmasabb szibériai tájakon, ahol télen mínusz 50 Celsius fok alá is süllyed a hőmérséklet, egymás után nőttek ki nagyvárosok, melynek lakosai az olajbányászok, az ország legtiszteltebb és legellátottabb rétegei közé tartoztak.

A nyolcvanas években azonban az olaj ára zuhanni kezdett, és ez lett az orosz válság egyik fő oka. A helyzet a kilencvenes években sem javult, sőt, inkább súlyosbodott azzal, hogy a kitermelés mértéke is csökkent. Jelenleg már amiatt aggódnak, hogy a néhai exportőr a végén még behozatalra szorul. Az elmúlt években sokkal kevesebb olaj jutott az ipar, a mezőgazdaság, a katonaság számára, az olajfeldolgozó-üzemek pedig vagy félgőzzel működnek, vagy teljesen leálltak. Oroszországnak ugyanis még az alacsony világpiaci árak mellett is sokkal jobban megéri eladnia olaját a számára oly értékes valutáért, főleg az 1997. augusztus 17-i „fekete nap” után.
Komoly gonddá vált az olajbányászok eladósodása is. Az egyre gyérülő befektetések, fejlesztések miatt az ágazat egyre versenyképtelenebbé vált. Míg az orosz olajipari felszerelések
átlagélettartama 25 év, külföldi társait feleannyi időnként cserélik, újítják. Emiatt hiteleket voltak kénytelenek felvenni - amelyek visszafizetésére a bevétel kétharmadát kellene felhasználni. Ezért az a hír, hogy az olaj ára rekordmélységig zuhant, a gazdasági elemzők számára a katasztrófahelyzet beköszöntét jelezte.
Ez sok olajbányász számára máris elérkezett - munka nélkül maradtak… Egyikük így nyilatkozott: „Állami díjas vagyok, Szibéria kitüntetett bányásza, most meg csak úgy kirúgnak páros lábbal.” Tavaly 24 ezer társa járt hasonlóképpen, jövőre összesen 100-150 ezer fő elbocsátása várható. Még inkább nehezíti a helyzetüket, hogy távoli, zord vidéken laknak, és sokuknak még annyi pénze sincs, hogy átköltözzön valami melegebb, barátságosabb helyre - itt ragadtak az olcsó olaj túszaiként.
Ami pedig az orosz olajipar kilátásait illeti, egyesek szerint nem túl reménykeltőek: a következő évtizedben teljesen kiszorulhat a világpiacról, de még a hazai piacról is, átadva helyét külföldi versenytársainak. Mások úgy vélik, ez nem fog bekövetkezni, de tény, hogy az orosz olajágazat korszerűsítésre szorul. Vannak, akik a három legnagyobb olajtársaság, a Rosznyeft, Szlavnyeft és Onako egyesítésében látják a megoldást. Mivel az állami cégek csupán az össztermelés mintegy 10 százalékát teszik ki, könnyen megtörténhet a magánkézben lévő társaságok jelentős részének államosítása is.
Az államnak nemcsak a bevételhez fűződnek szoros érdekei: legalább annyira fontosak geopolitikai elképzelései is. Nemrégiben, mikor a Lukoil olajtársaság vezetője Lettországban, Litvániában és Észtországban járt, nyíltan értésére adta az ottani üzleti és politikai köröknek, hogy Oroszország számára a Szovjetunió széthullása után a balti térségben kialakult helyzet egyáltalán nem megfelelő. Amióta ugyanis 1991-ben mindenfajta feltétel nélkül átadták a volt szovjet olajkikötőket és terminálokat, azóta a balti államok, illetve a mögöttük álló amerikaiak és dánok kezdtek diktálni.
Úgy tűnik, a világpiaci árak drasztikus csökkenése miatt Oroszország nemcsak a hazai olajágazat korszerűsítésével és fejlesztésével foglalkozik, hanem ugyanezt aktívan támogatja a Közel-Kelet országaiban is, úgymint Irakban és Iránban, Törökországban és Szíriában. Az Iránnal való együttműködés reményt ad arra is, hogy Oroszország visszakapja a mintegy 7,5 milliárd dollárnyi tartozást is. Ennél nem sokkal kisebb összeget tesz ki egyébként az eddigi orosz tőkebefektetés a térségben - ebből a jövőben évi egymilliárd dollárnyi bevétel várható, az iráni és törökországi fejlesztésekből pedig további másfél milliárd. Ennek fényében válik érthetővé Oroszország ódzkodása az Öcalan-ügyben - számára semmiképp nem lenne kívánatos, hogy a kurd probléma megzavarja a szépen formálódó kapcsolatot Törökországgal és Iránnal.
Az arab országok számottevő politikai szövetségeseivé is kezdenek válni az Amerikával egyre mélyülő konfrontációban. Ez egyfajta boszszúnak is felfogható az oroszok részéről - tudvalevő ugyanis, hogy annak idején éppen az USA szorította le az olajárakat, hogy ezután még olcsóbban szerezze be saját stratégiai tartalékait. A sajtó adatai szerint az elmúlt 25 évben ezt a tartalékot sikerült a tízszeresére növelniük.
Ami pedig a kaukázusi államokat illeti, az olajárak esése őket az Oroszországgal való szorosabb együttműködésre sarkallta. Saját terveikről kénytelenek voltak lemondani: a Törökországon keresztül építendő saját vezeték ötletét mára még a nyugati befektetők is gazdaságtalannak ítélték, így az egyetlen megoldás az Oroszországon átvivő útvonal maradt. A novoszibirszki kikötőn keresztül Azerbajdzsán olajforgalma kettőről három millió tonnára emelkedett a múlt évben. Nemrégiben pedig megkezdődött a kazah-novoszibirszki vezeték kiépítése is. Kazahsztán hoszszabb távú tervei között szerepel a nyugat felé való export, továbbá egy újabb, Oroszországon áthaladó útvonal megépítése is.