„Mi értelme annak, hogy olajunkat bizonytalan papírpénzre cseréljük?” -
idézi a londoni Economist című hetilap Abdurrahman Szalim Atiki, kuvaiti olajminiszter
hajdani nyilatkozatát. Az 1973-as olajárrobbanás után a legtöbben még attól
tartottak, hogy semmi sem riasztja majd vissza a profitra éhes Olajexportáló Országok
Szervezetét (OPEC) attól, hogy a csillagos égig emelje az olajárakat, nyugati
vásárlóikkal pedig éreztették, csak szívességet tesznek nekik, ha elfogadják
készpénzüket. Az olajfegyver megjelenése gyökeres változásokat hozott az elmúlt
negyedszázadban a világpolitikában, elsősorban a Közel-Kelet és a fejlett nyugati
államok kapcsolatában. Az olajár 1980-ban tetőzött, azóta pedig különböző
mértékben, de folyamatosan csökken. Az OPEC magasba pumpált árai már a múlté -
az olajárak egyedül az utóbbi két évben felére csökkentek, és reálértékben
mára nagyjából elérték az 1973-as olajárrobbanás előtti szintet. Ma a világ napi
nyersolajtermelése 66 millió hordó, ami csaknem fele az OPEC fénykorabeli
mennyiségnek.
Egy hordó olaj mai ára alig több mint tíz dollár. Ez mindenképpen jó hír
azoknak a szegényebb országoknak, amelyekben az olcsó olaj meleget, világítást és
könynyebb közlekedést jelent. Jó hír azoknak a politikusoknak is, akik még
emlékeznek mindazokra a megpróbáltatásokra, amelyeken az 1973-as és az 1979-80-as
olajsokk miatt kellett keresztülmenniük. Az árzuhanás a jövőben akár tovább is
folytatódhat, ennek hatásai azonban nem lesznek olyan kedvezőek, mint ahogy azt sokan
gondolnánk - állítja a brit hetilap. A világ legszegényebb és legnépesebb,
olajexportból élő országai számára - mint például Irán vagy Nigéria -, ahol
az állami bevételek felét az olajdollárok teszik ki, az árzuhanás akár végzetes is
lehet, mivel ilyen árak mellett a közel-keleti olajmezőkön kívül aligha lesz
érdemes máshol befektetni olajba. Az OPEC olajbevételei tavaly alig haladták meg az
1980-as csúcs egyötödét reálértékben, amelynek következtében a legtöbb
olajtermelő országban óriási költségvetési és fizetésimérleg-hiány keletkezett.
A helyzet azonban számukra sem reménytelen. Amennyiben a készpénzre váró
olajtermelőknek sikerül gyorsabban alkalmazkodni az új helyzethez, mint ahogy az
olajimportőr országoknak hirtelen jött pénzüket elkölteni, akkor az alacsonyabb
olajárak esetleg még egy lassú világgazdasági növekedést is eredményezhetnek.
A mostani meredek árzuhanás is azt bizonyítja azonban, hogy az elmúlt huszonöt évben
az olaj nem tartozott a „normális” termékek sorába. Bár a Közel-Kelet rejti a
Föld eddig feltárt olajtartalékainak kétharmadát, a térség a világ
olajellátásának csak egyharmadát biztosítja. Ha az olajtermelést kizárólag az ár
és a minőség határozná meg, akkor a világ olajellátásának jelentős részét
valószínűleg innen oldanák meg. A Perzsa-öböl környékén található olaj olcsón,
hordónként alig két dollárért is előállítható, amely alig egynegyede az
Északi-tengerből előállított olajnak. A mexikói és venezuelai nyersolajtól
eltérően a közel-keleti olaj jó minőségű és értékes. A világ legtöbb részén
komoly technológiára és drága fúrótornyokra van szükség az olajtermeléshez, a
Közel-Keleten, ahogy egy olajkitermeléssel foglalkozó helyi segédmunkás mondta, az
ember „csak leszúr egy botot, és az olaj már spriccel is a földből”.
Nyugat-Európát Oroszország látja el földgázzal, bár ezt a függőséget némiképp
feledtette a drágább északi-tengeri olaj- és gázlelőhelyek kiaknázása, amelyet az
OPEC hetvenes és nyolcvanas években bevezetett magas árai tettek szükségessé. Az
alacsony árak azonban fokozatosan kiszoríthatják mind az északi-tengeri, mind pedig az
orosz erőforrásokat, amennyiben a készpénzszűkében levő Perzsa-öböl menti
államok olajtermelésük növelésével kívánják növelni bevételeiket. Egy ilyen
versenynek nemcsak a még alacsonyabb olajár lesz az eredménye, de az is, hogy a világ
olajtermelésének felét néhány ingatag politikai berendezkedésű közel-keleti
ország biztosítja majd. Ezen olajexportáló államok közül csak Szaúd-Arábia,
Kuvait és az Egyesült Arab Emirátusok mondhatók nyugatbarátnak, ugyanez Iránról és
Irakról távolról sem mondható el.
A régió diktatórikus jellegű kormányai már eddig is megsínylették az
olajárzuhanást. Ha például a jelenlegi szaúdi kormány megbukna, az az olajpiacokat
rögtön összezavarná, de az olcsó olaj miatti megnövekedett közel-keleti termelés
esetén elég lenne egy-két kisebb emirátusnak a megdöntése is, és máris felborulna
a rend. Az iráni sah 1979-es megbuktatására emlékezve, amely akkor egy második
olajsokkot eredményezett, nincs ok feltételezni, hogy egy radikális kormány
feltétlenül engedné az olaj további szabad áramlását a Nyugat felé.
Egy mai olajsokk némiképp másként néz ki, mivel a nemzetgazdaságok nagy része
megpróbálja kihasználni az OPEC-en kívüli olajtermelő-kapacitást is, ez azonban nem
jelenti azt, hogy az olajtermelés szünetelése ne lenne káros a világgazdaságra
nézve. Ha az olajcsapok valamilyen ok miatt elzáródnának, az a legnagyobb
fogyasztókat valószínűleg arra indítaná, hogy tovább csökkentsék az olajtól
való függőségüket. Ennek egyik módja lehet az olyan lehetőségek választása, mint
például az üzemanyag-cella rendszerek használata, amelynek segítségével hidrogént
nyerhetnek földgázból, de megoldásnak tűnhet a fogyasztás visszaszorítása is
magasabb üzemanyagárak bevezetésével. Ezt talán az Egyesült Államok tudná
legkönnyebben megtenni, amely a világ olajának egynegyedét használja (szinte
kizárólag közlekedésre), mivel ott világviszonylatban még mindig rendkívül olcsó
az üzemanyag.
Felborulhat az olajhajó
„Az olajipar egy olyan hajó, amelynek a súlypontja a vízvonal felett van” -
mondja Jeremy Elden, a német Commerzbank munkatársa. „Éveken keresztül simán
haladhat előre, de a háborgó tengeren hirtelen felborul.” Az eddig nem látott
túlzott kínálat és rendkívül gyenge kereslet az elmúlt években alaposan felkavarta
ezt a tengert. Ha az Öböl-államok termelői úgy gondolják, hogy az olajárak még
néhány évig alacsonyak maradnak, számukra jobban kifizetődik, ha nem az árakat
növelik, hanem inkább a termelést. Ennek eredménye egy olyan világ lenne, amelyben a
kínálatot és keresletet nem a geopolitika vagy kartellek határoznák meg, hanem
elsősorban a geológia és a piac, azaz a mai körülményeket figyelembe véve az
olajár leesne öt dollárra. A kereslet szempontjából ez valóban vonzónak tűnik. Az
olajtermelők számára már sokkal kevésbé, hiszen ezen országok gazdaságai már
eddig is legalább felerészben az olajtól függnek, az arány pedig egyre csak nő.
Az Arthur Andersen könyvvizsgáló cég jelentése szerint a jelenlegi áresés
alapjaiban eltér az 1986-ostól. Akkor a magas árak miatt csökkent a kereslet, de mikor
az olaj ismét olcsóbb lett, megjött a vásárlási kedv is. Most alig nőtt valamit a
kereslet, annak ellenére, hogy az árak felére csökkentek. Ennek egyik magyarázata az
ázsiai válság, egy másik indok pedig a légköri felmelegedés, amely miatt az emberek
inkább a környezetbarát energiaforrásokat részesítik előnyben.
Jön az ötdolláros olaj?
Az olajpiac átalakulása miatt számos országnak - többek között a legnagyobb
termelőnek, Szaúd-Arábiának is - változtatnia kell majd gazdaságpolitikáján. A
királyság már évek óta önként korlátozza termelését, hogy így növelhesse
árait. A szaúdiak most választás előtt állnak: vagy visszafogják a jóléti
kedvezményeket, és egyben megemelik az adókat, vagy pedig valamilyen módon megnövelik
az olajból származó bevételeiket. A belpolitikai helyzetre való tekintettel az
uralkodócsalád nehezen tudná végrehajtani a megszorításokat, ezért a szaúdiak most
azt teszik, ami hosszú éveken át szigorú tabunak számított: megnyitják az eddig
elzárt olajcsapokat. Ez minden bizonnyal elhozza majd az ötdolláros olaj korszakát -
véli elemzésében a McKinsey tanácsadó cég.
Az OPEC agóniája
A további árzuhanás azonban az OPEC-et is tönkreteszi. A kartell már most is
agonizál, és ha Szaúd-Arábiának nem sikerül feltámasztania - amire nem sok az
esély -, a legtöbb Öböl-állam számára az egyetlen ésszerű stratégia a teljes
termelés lesz. A kartell még megpróbál megegyezni az olajtermelés visszafogásáról
március végi találkozóján. Az önmegszorító intézkedések azonban aligha lesznek
hatékonyak, hiszen a szervezet tagjai is ott játsszák ki a meghatározott kvótákat,
ahol tudják. Egy gazdasági elemző számításai szerint az öt fő olajtermelő ország
(Szaúd-Arábia, Kuvait, Irán, Irak és az Egyesült Arab Emirátusok) átvészelhetik a
jelenlegi nehéz időszakot azáltal, hogy kiszorítják a piacról a drágán termelő
országokat. A közel-keleti olajtartalékok jelenlegi értéke 1200 milliárd dollár, a
külföldi olajbefektetők pedig már most sorban állnak csekk-könyveikkel a kezükben.
Egyes megfontolások szerint azonban Szaúd-Arábia ahhoz túlságosan is óvatos, hogy
mondjuk megkétszerezve jelenlegi termelését az olajpiacból néhány éven belül már
25 százalékos részesedést birtokoljon. Valószínűbb, hogy a szaúdiak csak lassan
és csendben kezdik majd megemelni termelésüket, megtartva az alacsony árakat. Ez a
taktika egyszerre szolgálná az ország politikai és gazdasági érdekeit is.
Van, akinek jó hír
Az ember azt gondolná, hogy az olajárzuhanással a fogyasztás arányosan megnövekedik.
Valóban, amikor a
80-as évek közepén felére csökkent az olaj ára, a világ olajfogyasztása
szárnyakra kapott. Ez most két ok miatt sincs így - véli Joe Stanislaw, olajipari
elemző. Az egyik a már említett technológiai fejlődés, amely alternatívát kínál
az olaj mellé. Egy másik nem elhanyagolható tényező pedig az előző olajsokkok
öröksége: az adók. Egyetlen ország kivételével az üzemanyagra kivetett állami
adók általában olyan nagyok, hogy a benzinkútnál vásárló szinte észre sem veszi,
ha esetleg esés történt a nyersolajárban. Európában például az eladott üzemanyag
80 százaléka a költségvetésbe folyik be. A kivételt az Egyesült Államok képezi,
ahol az üzemanyagárnak csak egyharmada megy adóba.
És van, akinek nem
Az olajáresés kárvallottjai azok az olajvállalatok és termelők lesznek, akik nem
lesznek képesek versenyezni az egyre mélyebbre süllyedő árakkal, amelyek már eddig
is súlyosan érintették a piac szereplőit. A hat legnagyobb amerikai olajvállalat
profitja 1998-ban az előző évhez viszonyítva 90 százalékkal (4,8 milliárd
dollárral) csökkent, ami megmagyarázza az utóbbi idők nagy vállalati
összeolvadásait is. A BP-nek az Amocóval, illetve az Exxonnak a Mobillal való
összeolvadása az olajipar konszolidációjának egy újabb fordulóját jelentette,
amelynek egyik indítéka, hogy a lehető legtöbb költséget tudják megtakarítani. A
nagy olajcégek már várják a pillanatot, amikor megnyílnak az Öböl-országok kapui a
külföldi befektetők előtt, és indításra készen tartják erőteljes
lobbigépezetüket.
Bár az összes olajtermelő szenved, azért vannak, akik jobban bírják. Mexikónak
például sikerült kibővítenie exportját más termékekkel, Nagy-Britannia is képes
arra, hogy átvészeljen egy komolyabb árzuhanást. Norvégia félretette a fölös
olajából származó bevétel egy részét szociális célokra, hogy a támogatások
fenntarthatók legyenek akkor is, ha a bevételek esetleg leapadnának. Abu Dabiban és
Kuvaitban kevés az ember, viszont annál több a pénz, a felhalmozott profitból még a
borús napokra is jut.
Más országok azonban, úgy tűnik, súlyos problémák elé néznek a közeljövőben.
Az olajpiac tartós mélyrepülése több országban könnyen társadalmi feszültségeket
eredményezhet.
Nigéria, amely talán a leghivalkodóbban szórta az olajból származó vagyonát,
megrendülhet a gazdasági problémák súlya alatt: bár olcsón állítja elő olaját,
a szervezetlenség miatt (nem olyan rég még napokig kellett sorban állni a
benzinkutaknál az üzemanyagért) az átállás mindenképp nehézkes lesz. Rövid távon
a Perzsa-öböl monarchiái is bajba kerülhetnek, mivel az alacsony árak veszélyeztetik
a törékeny alkupozíciót uralkodók és alattvalóik között. Ha az olajbevételek
tovább csökkennek, az akár az uralkodóházak megingásával is járhat. Ám amennyiben
sikerül a kezdeti nehézségeket áthidalniuk, bevételeik szép lassan az olcsó olaj
mellett is kezdenek majd újra befolyni, sőt egy idő után emelkedni is. Ha már
sikerült átállniuk egy magasabb szintű termelésre, az ötdolláros olaj sem
tartogathat különösebb veszélyt rájuk nézve.
A magyar olajárrobbanás
Magyarország kapcsán, ha kicsit ironikusan közelítjük meg az áremelkedéseket,
leginkább azt mondhatjuk, hogy ahogy csökkent a nemzetközi piacokon az olaj ára, olyan
arányban emelkedett a hazai üzemanyagár. A titok nyitját nem az olajkereskedelmi
cégek mohóságában kell keresni, nem is az olajszőkítők zavaros milliárdjainál,
hanem az egyre emelkedő adóteherben. Legutoljára tavaly decemberben emelték az adó
mértékét, így jelenleg az üzemanyagárak 70-73 százalékát teszi ki az áruforgalmi
és a jövedéki adó. Például az ár szempontjából mértékadónak számító Mol
kutaknál 163,9 forintért vásárolt 91-es benzin árából 119,68 forint vándorol az
államkasszába, míg a forgalmazó 44,2 forintból beszerzi a naftát, és eltartja a
hálózatát, plusz még nyereséget is termel. Nem csoda tehát, hogy némely
multinacionális cég kútjai töltőberendezéseinél kiírja, hogy a tankolt
„áruból” legalább 110 forint adó, csak a maradék marad meg a cégnek. Így
vigyáznak kollégáikra, hogy a dühös vásárlók, nehogy nekik támadjanak, mikor
sokallják a cehhet. Fő a megelőzés.