PELLE JÁNOS
Egy pária lázadása

T. Orsolya tizennyolc éves, prostitúcióra kényszerített szegedi lány február huszadiki öngyilkossági kísérlete, majd csodával határos megmenekülése ráirányította a figyelmet arra, hogy súlyos szociális és morális válsággal küzdő társadalmunkból milyen mértékben hiányzik a szolidaritás. Az egyén kizárólag magára számíthat, s ha a családjától nem kap segítséget, magára hagyja az iskola, az egyházak, az önkormányzatok. A média pedig, ahelyett, hogy vonzóvá tenné, lejáratja és elcsépeli azokat az értékeket, melyekbe belekapaszkodhatna.

Amikor ez a szerencsétlen, a televízió híradójában is feltűnt fiatal lány kiugrott a lakótelepi panelház tizedik emeleti lakásából, onnan, ahol „futtatói”, miután elvették a pénzét, többször megverték és fogva tartották, komolyan gondolta, hogy eldobja magától az életet, melytől már semmit sem várt. Másfél hónapi „szolgálata” során az E75-ös nemzetközi és a makói út mellett százával láthatta a hozzá hasonló sorsra kényszerített, förtelmes körülmények között dolgozó „kolléganőit”. Tapasztalhatta, hogy a prostitúció páriáival és az őket terrorizáló élősdiekkel szemben tehetetlen volt a rendőrség, hiszen a hatályos törvények mindeddig csak azt tették lehetővé a számára, hogy „a forgalom akadályozása” címén megbírságolják, illetve néhány órára begyűjtsék őket posztjaikról.
T. Orsolya a megmenekülés utáni első kihallgatása során azt állította, hogy szerelmi bánatában lett öngyilkos, félt elárulni „a fiúkat”. Érdemes kitérni a futtatókra, akik mindenképpen tudatosabban választották a devianciát a lányoknál, azaz úgy vélték, hogy a bűnözés a „tisztességes társadalom” által nyújtott perspektíváknál minden tekintetben többet nyújt a számukra. Életútjuk törvényszerűen a börtönbe vezet, s ilyen értelemben ők is kényszerpályán mozognak, ugyanúgy, mint áldozataik. Mégsem lehet egyenlőségjelet tenni a prostitúció haszonélvezői és páriái között: az utóbbiak esetében tudatos választásról nemigen lehet beszélni, hiszen a hátrányos helyzetű, magukra hagyott lányokat általában rendkívül fiatalon szippantja be a testet és lelket romboló törvény. Hogy pária-sorsukat elviseljék, futtatóik újabban egyre gyakrabban szoktatják rá őket a kábítószerre, ami még a lehetőségét is kizárja, hogy egyszer, túl a harmincon, amikor kiöregednek az iparból, valahogy, a társadalom peremén még talpra állhassanak. A „megváltó” kort ugyanis általában már nem érik meg: a nemzetközi tapasztalatok szerint a drogos prostik már „a halál jegyesei”.
T. Orsolya sorsán, aki most állítólag abban reménykedik, hogy majd a rendőrök megvédik futtatóitól, érdemes eltűnődni. Magára a jelenségre, vagyis arra, hogy egy fiatal lány miért válik prostituálttá, már jóval nehezebb magyarázatot találni. Mérei Ferenc hívja fel a figyelmet arra, hogy bár általában a legalacsonyabb életszínvonalon élő csoportokhoz tartozó fiatalok kerülnek erre a pályára, a szegénység önmagában még nem indokol mindent. Inkább arról van szó, hogy ezek a teremtések szubjektíve érzik elviselhetetlennek a helyzetüket, s ezért fordulnak szembe a környezetükkel, mely formálisan vagy valóságosan, de elítéli, hogy a testüket árulják. Folyamatosan összehasonlítják sorsukat a magasabb életszínvonalon élő csoportok fiataljaival, akiknek minden „megadatott”, ami nekik hiányzik: ehhez napjainkban a média nagy mértékben hozzájárul. Spontán módon, gyakran a tudattalan ösztönzésére úgy döntenek, hogy a kívánt célok elérése érdekében áthágják a morális normákat. A gazdasági tényezők azonban egyedül nem elégségesek ahhoz, hogy erre a megbélyegzett útra lépjenek. „A prostituált személy társadalmi meghatározottsága mindig társas áttételeken keresztül érvényesül, amelyek aktiválják a személyben esetlegesen meglévő pszichológiai prediszpozíciókat (csábíthatóság, promiszkuitás, befolyásolhatóság, fejletlen intellektus stb.). Ahhoz, hogy valakiből tényleges prostituált legyen, társas természetű hatások szükségesek. A személy a prostituált szerepet csak akkor képes elsajátítatni, ha beavatást nyer, modelljei vannak, megfelelő megerősítést kap” - írta a tudós szociálpszichológus, Mérei Ferenc.
Olykor előfordul, hogy egy fiatal teremtés, akit már „pályára állítottak”, önbecsülése romjaiba kapaszkodva ellenszegül: futtatói ilyenkor veréssel és megalázással törik le a lázadását. Az öngyilkosságig, a tiltakozás legradikálisabb formájáig csak kevesen jutnak el, úgy, mint T. Orsolya. Csodálatos módon következmények nélkül maradt tette felhívja a figyelmet arra, milyen hatásfokkal képes morális értékeket közvetíteni a rendszerváltás utáni magyar társadalom, de ahogy a szociálpszichológiai elemzésből kitűnik, a hozzá hasonló fiatalok tragikus sorsáért nem lehet minden felelősséget a szűkebb és tágabb közösségre hárítani.
Az országutak mellett ácsorgó páriák a prostitúciót szabályozó új rendeletek életbe lépésével el fognak tűnni. Ugyanakkor a prostitúció, mint az emberi társadalomhoz hozzátartozó jelenség kulturáltabb körülmények között, hatóság ellenőrzésével folytatódni fog, lehet persze, hogy idővel az életszínvonal javulásával növekedni fog a harmadik világból hozzánk közvetített teremtések aránya, s kevesebb lesz közöttük a honfitársunk.
T. Orsolya, tizennyolc éves pária fellázadt, de a jelenlegi elhelyezkedési és kereseti viszonyaink között nincs kizárva, hogy néhány hónap múlva ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Öngyilkossági kísérlete és hihetetlen megmenekülése felidézte a mindennapjaink mélyén lappangó tragédiát, és talán egy ideig megmarad emlékezetünkben.