DR. BALÁZS JÁNOS
Enni vagy nem enni
Evészavar alatt a táplálékfelvételi magatartás zavarait értjük. Két fő típusa
van, az anorexia és a bulímia. Hivatalos nevük az anorexia nervosa és a bulímia
nervosa. A nervosa, vagyis ideges jelző a lelki tényezők fontosságára utal. Az
anorexia kóros soványsággal jár, az átlagos testsúly legalább 15 százalékának
elvesztésénél kezdődik. Az átlagos testsúlyt legegyszerűbben úgy számíthatjuk
ki, hogy az egy méteren felüli testmagasságból 10 százalékot levonunk. A bulímiára
túlevési, falási rohamok jellemzőek, amelyeket általában önhánytatás követ.
Az evési zavarok története nem túlságosan régi, bár már az ókorban is előfordultak
ilyen esetek. Tömeges méretűvé azonban csak ebben a században vált. A 80-as években
már annyira elterjedt, hogy a bulvársajtó is rendszeresen foglalkozott vele. Az 50-es
évektől a 80-as évekig fokozatosan csökkent a nőideál testsúlya, és ezzel párhuzamosan
egyenesen nőtt a különböző fogyókúrákkal, testedzéssel, diétázással foglalkozó
cikkek száma a magazinokban. Sokan tudnak például Lady Diana bulímiájáról, vagy
ismerik Jane Fonda aerobic-programját. A Barbie-baba természetellenes karcsúsága is
minta a gyerekek számára. A nők társadalmi imázsa az anya-szimbólumból a szex-szimbólumba
ment át. A nők egy generáción belül voltak kénytelenek átélni a szerepváltozásokat.
Elvárás lett a dolgozó, teljesítő és sikeres, ugyanakkor csinos és ápolt, nőies nő
mintája. Ezek után nem csoda, hogy az evészavarok 10-15-ször gyakoribbak nőknél,
mint férfiaknál. A 18-35 éves nők között az evészavarok aránya 1-4 százalékos,
ezen belül a bulímia háromszor gyakoribb, mint az anorexia. Ezen kívül az anorexia
tipikusan a serdülőkorban kezdődő betegség, míg a bulímia szinte kizárólag felnőtteknél
fordul elő.
A karcsúság iránti törekvés aszkézist is igényel, ami ellentétben áll a modern
kor hedonista, örömelvű vonásaival. Ez az ellentmondás beleírja magát a testbe. A
fogyasztói társadalom a fogyasztás növelése érdekében egyszerre gerjeszti és
nyomja el a vágyakat. A bulímiában az összefüggés elég egyértelmű: enni-hányni
(pazarolni)-fogyni. Az anorexia súlyosságát jelzi, hogy a betegek nyolc százaléka
10 éven belül meghal nagyfokú leromlás vagy öngyilkosság miatt. Fiatal, tizenéves
korosztályokban az anorexia a harmadik leggyakoribb betegség a kövérség és a tüdőasztma
után. Mindhárom nagyrészt pszichoszomatikus zavar, ami azt jelenti, hogy a test és lélek
egymásra hatása nagy szerepet játszik a betegség kialakulásában.
Az evészavar ugyanakkor sokszor titokban marad. Volt olyan beteg, aki 15 évig titokban
tudta tartani bulímiáját még a saját családja előtt is. Az anorexia sokszor túlkontrolláló
vagy túlféltő családokban alakul ki, ahol a serdülő az evés elutasításával lázad,
illetve manipulál. Jellegzetes a testképzavar, ami azt jelenti, hogy a kislány túl kövérnek
érzi magát, holott esetleg csak egy kicsit dundi. Fogyni kezd, de soványan is folytatja
tovább a diétát. A saját testéről alkotott képben kialakult zavar egy érdekes kísérlettel
igazolható. Az úgynevezett video-disztorziós technikával a beteg fürdőruhás képét
életnagyságúra kinagyítják egy vetítő segítségével, és a kép szélességét a
beteg szabályozhatja. A páciens a saját, reális képét rendszerint jóval
vastagabbnak látja, ezzel szemben testideálját túlságosan karcsúra állítja be. A
torzítás mértéke a betegség kimenetelét is előrejelzi. A lányok saját testüket
rosszként és csúnyaként élik meg. Ennek hátterében általában feltételezik, hogy
a serdülő lány fél a szexualitástól, a felnőtt nővé válástól, és a fogyással
saját nemi érését akarja késleltetni. Gyakran konkrét szexuális inzultus áll a háttérben,
vagy az, hogy autonómiaigényét a saját étvágya feletti kontrollban éli ki. Általában,
rendszerszemléletben gondolkodva, kontrolláló családokról van szó, ahol az anya nem
akkor etette a csecsemőjét, amikor éhes volt, hanem akkor, amikor a szabott ideje volt.
Az anya az evésben is mintegy ráerőltette akaratát a gyermekére. Az éhezés
ugyanakkor olyan anyagok (endorfinok) termelését indítja el az agyban, ami jókedvet és
nyugalmat (eufóriát) ad, ezért az anorexia, ha tartós és súlyosabb fokú, átmehet
szenvedélybetegségbe. Erre utal, hogy az anorexiások szeretnek kimerülésig dolgozni,
sportolni.
A bulímia lelki háttere kicsit egyszerűbb. Az a nő lehet rá hajlamos, akit gyermekkorában
minden sírására, bajára etetéssel vigasztaltak. Így általános feszültségcsökkentő,
önvigasztaló módszerként tanulja meg az evést, és később is evéssel reagálhat
szorongásokra, rossz hangulatra, kudarcra, dühre, agresszivitásra. Itt az evés örömszerzés,
a falánkság által okozott testsúlynövekedés hányással megelőzhető, és egyben
feszültségoldó hatású. Mindezek azonban rohamszerűen zajlanak, sokszor szinte önkívületi
állapotban. Minden falási roham nagy bűntudatot kelt, amit a hányás sem tud teljesen
feloldani. A falánkság sokszor szénhidrátéhséget jelent, aminek fogyasztása önmagában
is nyugtató hatású. A rohamok gyakoribbak télen. Ez sok esetben átfedést jelent a téli
depresszióval, amire szintén jellemző a szénhidrátéhség. Sok esetben itt is szexuális
jellegű traumát tártak fel. A bulímiára egyébként az anorexiával ellentétben a
kontrollvesztés jellemző. Az önkívület állapotában zajló rohamok magyarázata
lehet az úgynevezett disszociációs hipotézis. Ez egy olyan konfliktuselhárító lelki
mechanizmus, ami leválasztja a tudatról azt, amit az nem képes elviselni, például egy
kisgyermekkori szexuális visszaélést vagy lelki terrort, katasztrófát. Ilyenkor ezek
az élmények kilépnek a tudat kontrollja alól, és kiváltó okok hatására bármikor
aktivizálódhatnak. Ez a jelenség azonban csak az esetek 20-25 százalékára jellemző.
Az evészavarok gyógyítása nehézkes és elég hosszadalmas. A téli depresszióval
rokon bulímiánál igen hatékony és eredményes a szerotoninra ható új típusú
hangulatjavítók szedése terápiás kezeléssel kombinálva. A anorexiások kezelése
nehezebb, sokszor a kórházi befekvést nem lehet elkerülni. Az együttműködés a pácienssel
és a családdal sokszor nehézségekbe ütközik. Mégis a leghatékonyabb a családterápia.
Be kell mutatni a családnak a betegség segítő értelmét. Sokszor ugyanis a serdülő
a betegségével akarja a családot, a szüleit összetartani. Jobb, ha nyíltan beszélnek
a problémáról, mert amiről beszélnek, az jobban megoldható, kevesebb szorongást
kelt.
(A szerző pszichiáter)