LAUDANCSEK KATALIN
A fészketeket megpörköltük, most ti jöttök

Szamarában mind a mai napig tart a február közepén történt tragédia kivizsgálása, amelyben a körzeti rendőr-főkapitányság épülete teljesen kiégett. A halálos áldozatok - főként rendőrök - száma 57, de közel ugyanennyi embert ápolnak kórházakban könynyebb-súlyosabb égési sérülésekkel. De az is lehet, hogy lesznek még áldozatok -írja a Kommerszant című orosz hetilap.

A szamarai rendőrkapitányság lángokban. Minden akta elégett    Fotók: Kommerszant

Az egyik sérült, Borisz Krikulin így emlékszik vissza a történtekre: „Ültünk a helyünkön az útlevélosztályon, aztán egyszer csak mondja nekem Igor, az egyik kollégám: te nem érzel valami füstszagot? Hát érezni éreztem valami olyasmit, de nálunk elég gyakran előfordult már azelőtt is, hogy zárlatos lett egy-egy régi vezeték és füstölgött egy kicsit. Szóval Igor kiment megnézni, mi a helyzet. Többé nem láttam. Nem telt el egy perc sem, berontott valaki a szomszéd szobából: „Fiúk, tűz van! Futás!” Gyorsan elkezdtem bepakolni az aktákat a páncélszekrénybe, ugye az akta nálunk nagy kincs, közben odakiáltottam Szvetának, a titkárnőnek, hogy azonnal meneküljön.
A folyosón már teljes sötétség, és forró, fekete füst fogadott. Próbáltam felkapcsolni a zseblámpámat, de fényét elnyelte a gomolygó massza. Fogalmam sem volt, merre menjek. A füst szinte áthatolhatatlanul sűrű volt. Közben eltűnt Szveta is. Ahogy kiáltottam, mintha tüzet öntöttek volna le a torkomon. Elbotorkáltam a lépcsőig - ott már javában tombolt a tűz, vissza kellett forduljak. Pár lépés után összeestem, pedig nem vagyok egy gyenge legény. Laposkúszásban még megtettem pár métert, de tudtam, ha most rögtön nem sikerül kitapogatnom egy ajtót, vége a dalnak. Sikerült. Nagy nehezen benyitottam egy irodába, de akkor aztán tényleg majdnem elájultam: Az asztalnál három ember ült, és szép nyugodtan teázgatott. Az épületben már tombolt a tűz, az elsőről ugráltak ki az emberek, ők meg semmit sem vettek észre…Pár pillanattal később bekúszott a fényre Szveta is, és szinte vele egyidőben tört be az ablak: benyúlt a helyiségbe egy tűzoltólétra.” (Borisz Krikulint azóta is kórházban ápolják, légúti égéssérüléssel.)

Hatvan ember kimenekült a pokolból

Nem túl gyakran lehet síró rendőrt látni, még ha nő is az illető. Jelena Kolujarceva alezredesnő előtt az íróasztalon az elhunyt munkatársak fotói. Neki tizenegy közvetlen beosztottja veszett oda. „Mi olyanok voltunk, mint egy nagy család” - mondja könynyes szemekkel. „Minden ünnepet, születésnapot együtt tartottunk. Most meg naponta eltemetünk valakit.” Az alezredesnő irodája a legfelső emeleten helyezkedett el, ahol már nem volt vészkijárat. Így aztán, mikor a tűz felrobajlott a főlépcsőn, az ottrekedt emberek halálra lettek ítélve. Szerencsére azért volt, aki innen is kijutott - a nyomozók kreatív emberek: az egyik irodában csíkokra szaggatták a sötétítő függönyöket, azon ereszkedett le az egész gárda, 20 méter magasból.
„Én mindig is mondtam, ez az épület egy puskaporos hordó!” - a helyi tűzoltóparancsnok Vjacseszlav Abunjaev szinte kiabál. „Soroljam? Először is rengeteg az üreges tér. Aztán a vezetékek: annyira elaggottak, egy szikra is elég, hogy lángra lobbanjanak. A főlépcsőn pedig olyan a légmozgás, hogy a tűz terjedését jobban nem is lehetne elősegíteni. Hányszor, de hányszor mondtuk a rendőrségnek: figyeljenek oda a biztonságra, rendezzenek próbariadót. Minden évben kimentek a tűzvédelmi oktatóink, utoljára tudja mikor? Egy héttel a tragédia előtt! Hát nem mondhatnám, hogy bárki is komolyan vett volna, inkább úgy elhessegettek mint egy piaci legyet ugye, ott tábornokok, parancsnokok vannak, mi oktatnánk őket? Csoda, hogy ekkora fejetlenség volt a rendőrségi tűznél? Először is, nem szólt a riasztó. Mikor észrevették a tüzet, először ki se hívtak minket, elkezdték „házilag” az oltást. Sokan ekkor még nem is vettek észre semmit. Mire pedig észbe kaptak, ugye, nem tudták, merre szaladjanak. Amikor az első kocsink megérkezett, a havon már ki volt terítve néhány halott. Aztán a tűzcsapot kellett kiszabadítanunk a vastag jégpáncél alól, majd kiderült, hogy a vezetékben nem elegendő a nyomás, ezért a Volgáról kellett odaszivattyúzni a vizet - mindez idő, drága idő… Létránk összesen öt darab van, „ugráló matracról” csak álmodozunk. A védőruhánk meg egyenesen nevetséges - a víztől esetleg megvéd, a tűztől nemigen. Még így is sikerült kiszednünk 60 embert a lángokból. A tetteseket pedig keressék ők…
S hogy kik voltak a tettesek? Gyakorlatilag az egész város a maffia bosszújáról rebesget. Valóban, elég furcsa, hogy tavaly egy közeli város, Toljatti rendőrsége égett porig, február 10-én a szamarai kapitányság, sőt, még el sem temették a halottakat, mikor három napra rá egy másik „belügyes” intézmény lobbant lángra, szintén Szamarában. A sok halálos áldozaton kívül nagy mennyiségű adat, akta is odaveszett.
Az sem elhanyagolandó körülmény talán, hogy Szamarában egy éve heves küzdelem folyik a helyi nehézfiúk és a rendőrök között, és meg kell hagyni, az utóbbiak bizonyultak sikeresebbeknek. A kilencvenes évekig csend és nyugalom volt a vidéki városban, a fordulat azután következett be, hogy az utcai galerik felnőttesebb bandákká nőtték ki magukat, és kontrolljuk alá vontak olyan nagy vállalatokat, mint az „Avtovaz” gépgyár. Szamarai származású az országszerte ismert hírhedt Vlagyimir Miszjurin, alias „Papa” is, aki hatalmas vagyonra tett szert különböző kétes ügyletei révén. Mikor pedig vállalatának vezetőit zavarni kezdték bizonyos dolgok, és fellázadtak ellene, „Papa” halálra ítélte, és sorban kinyíratta őket. Állítólag egy ítélet-végrehajtásért 200 ezer dollárt fizetett. Aki pedig nem teljesítette a feladatot, szintén a feketelistán kötött ki. A végzetét azonban ő sem kerülhette el - brüsszeli villája küszöbén érte utol a gyilkos golyó, 1994-ben.
Rajta kívül persze voltak és vannak mások is, még ha nem is ennyire hírnevesek. Ők többnyire a bankok, üzletek, piacok „védelmét” látják el. Megszokott életritmusukat azonban igencsak megzavarta a már említett tavalyi tisztogatás, a „Ciklon” fedőnevű rendőrségi akció, amely jelentős sikereket könyvelhetett el magának, igaz, Szamara utcái egy éven át lövésektől és robbantásoktól voltak hangosak. Sokan úgy vélik, hogy a gyújtogatások az alvilágnak a „Ciklon”-ra adott válasza. Tény, hogy a tűzeset után érkeztek már ilyesfajta üzenetek: „a fészketeket megpörköltük, most ti jöttök”.
„Hát, - mondja erre a rendőrparancsnok, nem hagyjuk, hogy a sírjainkon táncoljanak. Eltemetjük a mieinket, aztán sor kerül a banditák temetésére is”.
Van olyan, aki nem a banditákra gyanakszik: „Hát igen, az akták megsemmisülése - ez álomszép hír egy bűnözőnek mondja egy tisztviselő - de egy ekkora gyújtogatás nem rájuk vall. Én inkább feljebb néznék körül: a rendőrök fejesei között, illetve azok között, akik őket irányítják. A rendőrségen sok olyan anyag is öszszegyűlt, amely nagyon kellemetlen volt a polgármesterünknek és csapatának, ezt beszélik városszerte. Megsemmisülésük nekik is igencsak kapóra jött, főleg a közelgő választások miatt.