A környezetvédelem napjainkra nagyon hálás és hasznos divattá vált, aminek következtében
a környezetbarátnak titulált termékek különösen kelendőek lettek. De mit tehet egy
vállalat, ha nincs ilyen terméke? Meglévő termékeire ragasztja hát rá a „bio”,
„öko” vagy „zöld” feliratú címkét.
Magyarországon nem létezik olyan jogszabály, mely egyértelművé tenné, hogy mely
anyagok, illetve termékek nevezhetők környezetbarátnak. Egyelőre hivatalosan az a
termék környezetkímélő, illetve környezetbarát Magyarországon, amit a négy éve működő
Környezetbarát Termék Közhasznú Társaság pályázat alapján annak ítél. E
szervezet minősítő bizottsága jogosult odaítélni a Környezetvédelmi és Területfejlesztési
Minisztérium által létrehozott Környezetbarát Védjegyet is, melynek jele egy cédrusra
emlékeztető fa, alatta a „KÖRNYEZETBARÁT TERMÉK” felirattal. Emellett a legkülönfélébb
emblémákkal találkozhatunk, melyeknek csupán asszociációs alapon van közük a környezetvédelemhez.
A gond az, hogy a fogyasztókban mégis kialakult egy kép, miszerint ezek is környezetbarát
terméket jelölnek.
Leggyakrabban a Grüne Punkt (zöld alapon két egymásba forduló nyíl) jelzéssel
futhatunk össze. Mivel ez csupán azt jelenti, hogy a németországi gyártó kifizette a
csomagolásért az ártalmatlanítási hozzájárulást, amint az ilyen jellel ellátott
termék kilép Németországból, jelzése máris elvesztette értelmét. Ettől ez a termék
még lehet igen káros is, legfeljebb a cég magasabb összeget fizet be a Grüne Punkt
kasszájába.
Az „öko” címkék sokfélesége azért is aggasztó, mivel számos - környezetbarátnak
távolról sem tekinthető - terméken is szerepelhetnek. A zöld védjegy nincs
hivatalos bejegyzéshez kötve, azaz hiányzik a „környezetbarát” fogalom jogi
meghatározása: a pályáztatás kritériumai jogi szempontból ugyanis csak a minisztérium
által alapított védjegyre vonatkoztathatók. Mindebből következik, hogy bármelyik gyártó
tetszőlegesen értelmezheti, és büntetlenül olyan környezetbarát - vagy annak látszó
- címkét tehet a portékájára, amilyet csak akar. Ezért aztán találkozhatunk a
legkülönfélébb színű és formájú kergetőző nyilacskákkal, levélkékkel, virágokkal,
moszattal, földgolyóval, szemétkosarakkal, békákkal és egyebekkel, melyek legtöbbjének
környezetvédelmi követelményszintje legfeljebb a kitaláló és alkalmazó szándékának
és elképzelésének felel meg. Egy európai felmérés szerint a környezetvédelmi jelzések
közül a fogyasztók a német Kék Angyalt tartják a legtisztességesebbnek. Állítólag
a Németországon kívüli lakosság jelentős része is ismeri ezt a több mint 4000
fogyasztási cikken szereplő címkét. Sajátsága, hogy az ezzel jelölt termékeken
olvasható egy „Környezetbarát, mert…” kezdetű felirat, vagyis a címke adományozásának
indoklása (például …mert a csomagolása teljes mértékben lebomlik, vagy …mert
hajtógáztól mentes, stb.). Bár jól cseng a jelzés neve, mégis érte már kritika,
mivel csak néhány környezetvédelmi szempontot vesz figyelembe egy-egy termék esetében,
és a gyártási folyamat környezeti hatásait elhanyagolja. Például a PVC-padló azért
kapta meg a Kék Angyalt, mert nem tartalmaz azbesztet, míg magának a PVC-nek mint
anyagnak a problémáit kihagyták a vizsgálatból. A hozzáértők számára is sok
esetben kérdéses, hogy az alternatívák közül melyik a „zöldebb”, hiszen ami az
egyik szempont alapján megfelelő, az más tekintetben gyakran elítélhető. Ilyen vita
zajlik például a különböző - eldobható és mosható - pelenkáknál. Az
eldobható pelenkák használatával egy baba több mint egy tonna hulladékot termel,
mire szobatiszta lesz. A hulladék csökkentése miatt az újrafelhasználhatóság lenne
a jelszó, ám az a tény, hogy Magyarországon a több mint 3100 település közül mindössze
500-ban van egyáltalán csatornahálózat, és a keletkezett szennyvíz kétharmadának
nem megoldott a tisztítása, gátat vet a mosható pelenkák népszerűsítésének. A
mosóvíznek így ugyanis jó esélye van arra, hogy vagy a csatornákon keresztül a folyókat,
vagy a - gyakran rosszul szigetelt - emésztőgödrök falán átszivárogva a talajt
szennyezze. Szintén sok fejtörést okoz, hogy mi lenne az üdítőitalok csomagolásának
legkedvezőbb módja: a rengetegszer visszaváltható üveg, a biológiai úton lebomló műanyag,
a karton vagy az alumínium. Ha ugyanis az üvegek visszaváltását különböző okok
akadályozzák, ugyanúgy a szemétben végzik majd, mint a jóval kevesebb alapanyagot igénylő,
és így kevesebb szemetet is termelő, ám (jogosan) sokat kárhoztatott alumíniumból készült
társaik. A műanyagok gyakran hangsúlyozott biológiai úton való lebomlása pedig a
szeméttelepeken manapság alkalmazott szinte légmentes tömörítés mellett úgyszólván
reménytelen. Nem eldöntött az sem, hogy a mosóporok oly sokat támadott foszfáttartalma
mennyiben járul hozzá az élővizek mára kialakult terheléséhez. Egy időben nagy
biznisz volt a foszfátmentes mosópor forgalomba hozása, ám arról is vannak adatok,
miszerint ennek csak állóvizek környékén lett volna jelentősége, a folyókat a
foszfátot helyettesítő anyag jobban megterhelte, mint ha hagytak volna mindent a régiben.
Egy biztos: el kell választani az érintett cégek reklámharcát a termékeik valóságos
környezeti hatásától.
A „zöld” marketing sok esetben félrevezető, hiszen míg némely hirdetés azt
harsogja, hogy az adott termék nem tartalmaz valamilyen káros anyagot, hallgat a
megmaradó, illetve helyettesítőként felhasznált szennyező anyagokról.