ARTYOM GYEMJONOK
Lelkünk szabad a haláltól
Beszélgetés Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz íróval

„Még a halálom után is fognak megjelenni könyveim...”   Fotó: Hetek archív

- Alekszandr Iszajevics, Nyugaton sokan mélységes aggodalommal és zavarral tekintenek Oroszországra, és azt kérdik önmaguktól: vajon az oroszok már semmire sem képesek, már semmi jó sem származik ebből az országból?
- Érthető ez a hangulat, megvannak az okai. A nemzeti karakter nem marad változatlan. A rossz önszerveződés, az alulról jövő kezdeményezések hiánya, valamint az, hogy erő és hatalom csak erős államgépezet és egy vezér alatt jön létre - ilyen jellemvonásokkal mindig is rendelkeztek az oroszok. A bolsevizmus évei alatt azonban népünk a felismerhetetlenségig megváltozott. A bolsevista tömeggyilkosság nem egyszerűen népirtás volt, amelynek során emberek bizonyos tömegeit a megsemmisülésbe hajszolták, hanem szelektív módon végrehajtott genocídium volt. Minden egyes embert kiszaggattak, aki valamilyen módon feltűnt. A KGB és a Párt apparátusa elég nagy volt ahhoz, hogy mindenkit felkutasson, aki kezdeményező képességet árult el, tiltakozott, szóval, aki megpróbált kiemelkedni.
Évtizedeken át így ment. És ez a szelekció rettenetes eredményre vezetett. A legjobb rétegtől fosztott meg bennünket: számtalan olyan vállalkozó szellemű embertől, aki gazdaságunkat, gondolkodásunkat, filozófiánkat, állami és szociális rendszerünket fejleszthette volna. Elpusztították mindet, hogy csak egy engedelmes középszer létezzék. Az utóbbi években Oroszország 27 régióját utaztam be, és hála Istennek, arról győződhettem meg, hogy a nemzeti öntudatnak és a nemzeti karakternek nagy erőforrásai vannak még. Ezek a lehetőségek azonban földrajzilag és szociálisan annyira elszórtan léteznek, hogy ez a rendszer, amelyet reánk kényszerítettek, és demokráciának neveznek, képtelen egyesíteni őket. Hiszen az úgynevezett parlamentáris rendszert nálunk művileg hozták létre. Ezeket az embereket egyszerűen a pártjaik állították oda, amelyeket megint csak mesterségesen, Moszkvában alapítottak meg: egyszerűen senki sem választotta meg őket. Az Állami Duma fele részben nem a népet képviseli, csak a pártok érdekeit.
- És a képviselők, illetve saját érdekeit…
- A saját maguk érdekeit - ez a baj! Amikor 1994-ben újra Oroszország földjére léptem, azt mondtam: nálunk nincs demokrácia, itt oligarchia van. Akkor még ez a fogalom nem szerzett polgárjogot. Ma pedig mindenki oligarchiáról és oligarchákról beszél. Csakhogy a fogalom hamis jelentést kapott. Azokat nevezik ma oligarcháknak, akiket inkább fináncmágnásoknak kellene mondani, mert csak egy részét képezik az oligarchiának. A klasszikus állami értelemben az oligarchia a felső réteghez tartozók kis csoportjából áll, mely együtt kormányozza az országot. Ehhez tartozik a végrehajtó hatalom csúcsa, a törvényhozó hatalom csúcsa, az igazságszolgáltatás csúcsa és a pénzügyi hatalom csúcsa. Valamennyien tökéletesen érzéketlenek a nép baja és szenvedése iránt.
Azok az emberek, akik náluk már Gorbacsov alatt, majd Jelcin idején hatalomra kerültek, egyáltalán nem az országgal és a néppel törődtek, csak meg akartak gazdagodni ebben a zavaros időben. Így került sor a nemzeti tulajdon tömeges kifosztására, az úgynevezett privatizálásra, amitől Nyugaton annyira fellelkesültek. A nemzeti vagyont értéke egy százalékán kótyavetyélték el. Egy százalékán - elképzelhetetlen! A legjobb esetben is öt százalékán. És ebből részesült az egész oligarchia és a legfőbb tisztviselők, nem valamenynyien, de nagy részük. Ezért nem demokrácia az, amit ma itt látni, hanem oligarchia. Méghozzá milyen oligarchia? Oroszország egy bűnözői állam. Ezekben az években mindvégig egyetlen egy bűncselekményt sem üldöztek és büntettek meg következetesen. Minden nagy tolvajlásnak, minden politikai gyilkosságnak falaztak.
Én még mindig bízom abban, hogy a népnek az a kétségkívül egészséges többsége, amelyet eddig nem ragadott el a politikai élet, talál valamilyen politikai és társadalmi formát ahhoz, hogy a saját képviselőit hatalomra segítse. Nehéz ezt ma elképzelni. Én például hosszú évek óta a helyi önkormányzatok híve vagyok. Ezeket most megfojtják. A központi hatalom - mind a végrehajtó, mind a törvényhozó hatalom - hét éve elnyomja a helyi önkormányzatokat. Félnek, hogy vetélytársuk támad a népből: egymás között akarnak maradni. Ha erélyes embereknek köszönhetően vagy a népharag következtében - amennyiben ez nem torkollik káoszba - mégis érvényre jutnak ilyen formák, akkor lehetséges a gyógyulás. Most azonban csak további zuhanásra van kilátás.
A hatalmasok igyekszenek majd több pénzt kapni a Nyugattól, hogy fennmaradhassanak. Ez a céljuk. Létrehoznak majd egy látszatstabilizációt. De az elmúlt években mást sem hallottunk: a stabilizáció - mondták - már elkezdődött, most már csak néhány hónap türelem kell. Amikor az úgynevezett reform megindult, Gajdar azt mondta: három-öt hónapon belül esni fognak az árak. Hogyan gondolhatta közgazdász létére, hogy csökkenni kezdenek az árak, amikor a termelők monopolisták? Az elnök is számos alkalommal fogadkozott így. Közben meg a termelőeszközeinket csaknem teljesen tönkretettük. Már szinte semmit sem termelünk.
- Ön sokat utazgatott szerte az országban. Létezik egy elképzelés, mely szerint a vidék alszik, az ottaniak beletörődtek a helyzetükbe, és hogy nem érdekli őket többé, mi történik Moszkvában vagy Oroszország más metropoliszaiban. Így van ez?
- Csakugyan. Emellett figyelembe kell venni országunk földrajzi szétszakítottságát is. Ma még szomszédos körzetek között sincsenek kapcsolatok. Minden helységben a helyi sajtót olvassák, a helyi televíziót nézik. Erős az ellenérzés a központi politikával és a központi televízióval szemben. Az emberek azt tartják: onnan semmi jó sem jön. Ám az emberek nem csak a maguk konyhakertjeivel foglalkoznak. Megteszik szükségből, hiszen valamit enniük kell, és az ember nem tudhatja, hogy mit hoz a holnap. A helyi kulturális élet azonban mindenütt virágzik. Az élet megy tovább. A nép nem csupán vegetál: él. De nem képes a reá kényszerített oligarchikus rendszerhez alkalmazkodni.
Nézze, ott vannak a tartományokban az úgynevezett törvényhozó gyűlések. Ezek természetesen egyáltalán nem a demokráciát képviselik. Nagyon sok függ a kormányzók személyétől. Sokukkal találkoztam. Vannak közöttük egészséges gondolkodásúak, akik önigazgatást akarnak. De ehhez nem elég szabadok: nem bújhatnak ki az országban uralkodó rendszer alól. Erős bázisra van szükségük, hogy ellenállhassanak a központi hatalomnak, hiszen az ki akarja fosztani a területeket. Előbb elvesz tőlük minden pénzt, aztán meg szépen megkérdik: Mennyi pénzre is van szükségetek?
A kormányzók nagyon nehéz helyzetben vannak. Nem akarom sommásan megbélyegezni őket. Néhányan közülük megpróbálták kifejleszteni a helyi önigazgatást. Csakhogy kívülről mindent annyira szétmart a bűnözés, hogy ember legyen a talpán az a kormányzó és rendkívüli adottságú az a terület, hogy politikája érvényesülhessen. És ez is veszélyes, mert Oroszország széthullásához vezethet. Mindig úgy véltem, hogy a kormányzókat nem szabad választani, mert ez a központi hatalom széthullását jelenti. Másfelől azért a kormányzók visznek valami életet a tartományokba akkor is, ha a központi hatalom megbénul. Ezért ez kétélű dolog. Ha a központi hatalom tényleges erő lenne, jobb lenne, ha a kormányzókat ők neveznék ki.
- Megoldást jelent-e Oroszország számára a föderális rendszer, amely természetesen igen erősen különbözik például a németországi vagy a svájci szövetségi rendszertől?
- Nálunk sohasem létezett föderáció. Lenin mesterségesen hozta ezt létre, hogy a kis nemzeteket megnyerje magának az orosz nép elleni harchoz, és hogy a Kelet számára hirdethesse: íme, itt van egy hatalom, amely minden elnyomott népet megszabadít a gyarmatosítástól. Lenin kezdettől fogva szétszaggatta és a kis nemzetek alá rendelte Oroszországot és az orosz népet ezzel a föderációval. Ezzel - mint minden más téren - antidemokratikus rendszert teremtett. Én megpróbáltam befolyást gyakorolni a hatalomra, beszédeket tartottam különböző alkalmakkor a Kremlben is. Hatástalanul. Ettől a rendszertől senki sem akar megválni, hiszen ez nagyon is kényelmes azoknak, akik már a hatalomban ülnek.
- Hogyan képzeli el Oroszország jövőjét?
- Az élet megtanított arra, hogy nem a lét határozza meg a tudatot, hanem a tudat a létet. Végtelenül embertelen körülmények között, a lágerben, a fronton vagy a rákkórházban, ahol az emberek halálra voltak ítélve - mert arra voltak ítélve! -, azok maradtak meg, akiknek a lelkük erősebb volt, mint a testük. És az orosz nép akkor maradhat meg, ha nem veszíti el szellemi erőit. Minden gazdasági, állami, fizikai katasztrófát túl lehet élni, csak a lelki katasztrófát nem. Ha feladjuk, ha többé nem hiszünk önmagunkban, a jövőnkben, akkor végünk.
- Az Ön alapítványa továbbra is létezik. Elmondaná, melyek ma ennek a céljai és feladatai?
- A Gulag szigetcsoport című könyvemért kapott minden honoráriumomat - és ez teszi ki valamenynyi honoráriumom négyötödét - az alapítvány rendelkezésére bocsátottam. Első célja az akkori politikai foglyok támogatása volt. Igen bonyolult úton tudtuk annak idején eljuttatni a pénzt a politikai foglyok családjai részére. Ezt a formát most átalakítottuk, és a Gulag minden régi foglyát segélyezzük. Nagyon sokan vannak még, és a hatalom teljesen elhanyagolja őket. Az egész életüket tönkretették, és most magukra hagyottan halnak meg. Segítjük őket egész Oroszországban. Ezenkívül különböző kiadványok révén támogatjuk az orosz kultúrát. Két könyvsorozatot adunk ki: Kutatások a legújabbkori orosz történelemből címmel, valamint Összoroszországi Emlékiratok Tára címmel. Ezerkétszáznál több memoárt gyűjtöttünk össze, és alapítottunk egy könyvtárat Moszkvában, ahol a még nem publikált emlékiratok elolvashatók. Meg akarjuk őrizni a nép emlékezetét.
- A Novij Mir című folyóirat tavaly folytatásokban közölni kezdte az Ön emlékiratait, amelynek Gabonaszem két malomkő között a címe. (A könyvből a Hetek 1998/23. száma közölt részleteket - a szerk.) Az Ön számára is fontos ez a műfaj?
- Nézze, olykor rákényszerültem - eseményekben bővelkedő életem okán -, hogy irodalmi emlékiratokat írjak. Sohasem foglalkoztam ezzel rendszeresen, mert amint minden más fajta memoárt, úgy az irodalmi memoárt is másodrangú irodalomnak tartom. Még mielőtt megfosztottak volna az állampolgárságomtól, emlékezéseket írtam egy ideig, hogy el ne felejtsem, ami történt. Így keletkezett „A tölgy és a borjú”. Száműzetésem húsz éve során Nyugaton is emlékiratok írásával töltöttem egy-két hónapot - négy ízben. Emlékirataim négy részből állnak. Az elsőt 1978-ban, a másodikat 1982-ben, a harmadikat 1987-ben szereztem, a negyediket pedig a hazatérésem előtt, 1994-ben. Nem volt azonban időm arra, hogy rendbe szedjem őket, információkat szerezzek be, dokumentumokat gyűjtsek, és az adatokat ellenőrizzem, az embereket pedig megkérdezzem, egyetértenek-e azzal, hogy említem őket. A Novij Mirben most csak az első részt közöltük, 1974-től 1978-ig. Készen áll a folytatás is, csak rendezni kell az egészet. De egyelőre nem jutunk hozzá.
- Thomas Mann számára egy mű létrejöttének a folyamata csaknem ugyanannyira fontos volt, mint maga a mű.
- Erre is azt mondom: másodlagos irodalom. Effélével én is rendelkezem. Amikor például a „Vörös kerék“-en dolgoztam - húsz évig szakadatlanul írtam, és ötvennégy éven át hordoztam magamban -, megírtam a saját regényem naplóját. Megtanácskoztam magammal, mit teszek, milyen eljárást követek, mi sikerült és mi nem, mit találtam meg a dokumentumokban, és mit kell még megtalálnom. Így hát készen van egy könyvem. Nem adom ki, egyszerűen azért nem, mert a Vörös kerék tíz kötete még nem talált el az olvasóhoz, furcsa lenne hát, ha kiadnám a tizenegyediket, a regény naplóját. Így aztán még a halálom után is fognak megjelenni könyveim.
- Gondol olykor a halálra?
- Nem csak gondolok, de teljes mértékben készen is állok a halálra. Nyitott szemmel megyek feléje. Egyáltalán nem félek tőle. Létünk természetes részének tekintem, átmenetnek egyik állapotból a másikba. Nem félek a haláltól, miután már megéltem - rákos betegként. Akkor megtapasztaltam, mennyire egyszerű is. Egymagamban haldokoltam, teljes magányban - a száműzetésben -, ugyanakkor teljesen nyugodtan. És életben maradtam. Azóta nem félem a halált. Azt sem tudom, mit jelent félni a haláltól. Ezzel szemben Nyugaton annyira elterjedt ez a félelem: az emberek félnek beszélni a betegségekről, a halálról. Elnyomják gondolataikat ezekről. Mintha a halál nem jönne, mintha elfuthatnánk előle. Látó szemmel kell fogadnunk: ám ehhez az kell, hogy legyen elképzelésünk a Mindenségről, az Istenről, arról, hogy a halálnak semmi része nem lehet a lelkünkből, csak a testünk lehet az övé.
- Amikor hazatért, szinte prófétaként tekintettek Önre, aki a népnek igazi utat mutat a jövő felé. Hogyan látja most, néhány év távlatából ezeket a várakozásokat?
- Sajnos, az orosz népben - jobban, mint más népekben - él az óhaj egy vezérre, aki nemcsak megmondja, hogyan kell valamit helyesen tenni, de ezt meg is teszi. És épp ez a mi rossz önszerveződésünk jele. Még mindig kapok szemrehányásokkal teli leveleket: „ha Ön 1990-ben vagy 1985-ben hazatért volna, nem hagyta volna, hogy olyasmik történjenek meg, mint 1991-ben vagy 1993-ban történtek.” Attól eltekintve, hogy akkor még „persona non grata” voltam, és hazaárulónak számítottam, ha vissza is tértem volna 1991-ben vagy 1993-ban, semmit sem változtathattam volna meg - tudom nagyon jól. Hazajöttem volna, találkoztam volna sok emberrel, elmondtam volna Moszkvában két-három beszédet, az emberek meghallgattak és továbbmentek volna. Más semmi. Tudtam: ez az idő elmúlt. Megmondtam mindenkinek. Csakhogy olyasmit vártak tőlem, amit nem adhatok, és amit senki sem adhat meg.
Az a feladatom, hogy bevégezzem irodalmi műveimet. Szeretnék lehetőséget adni az olvasóknak, hogy gondolataimat nyugalomban olvassák. Teljes mélységükben. Kellemetlen számomra holmi propagandabeszédeket tartani vagy nyilatkozatokat adni, amelyek csak bizonyos pillanatot szolgálnak, és már holnapra oda minden hasznuk és érdekességük. Csak kénytelenségből csináltam ezt. Amikor letartóztattak egy érdemes embert, kénytelen voltam nyilatkozatot tenni, tudva, hogy mit sem használ majd. Egyszerűen lehetetlen volt hallgatnom. Ám nem ez a munkám; tévedés ilyesmit követelni tőlem. Egy író maradjon író.
- Ha „A Gulag szigetcsoport“ fogadtatását tekintjük, szinte azt mondhatjuk, hogy az a könyv egymagában is lényegesen hozzájárult a rendszer lerombolásához.
- Mert az egy zárt rendszer volt. Pontosan azért! Ha valaki ma például leleplező könyvet ír az orosz államot szétmarcangoló tolvajlásról, hát semmi sem fog történni. Feledésbe merül, senkit nem érdekel. Senkit sem fognak felelősségre vonni, nem lesz semmi hatása az ideológiára. Ugyanazt mondják majd, mint addig: demokratikus piacgazdasági rendszerünk van. „A Gulag szigetcsoport“ azért hatott, mert egy hatalmas állammal fordult szembe, ugyanakkor a Nyugat vakságára is felhívta a figyelmet, amelyet a humánus szocializmus álomképe okozott. Az embereknek hirtelen kinyílt a szemük: rájöttek, hogy csalódtak, hogy egész idő alatt becsapták magukat.
- A Fekete könyv a kommunizmusról című műve újraélesztette a vitát a rendszer bűneiről.
- Igen, mert egyesek hinni akarják, hogy azért ez a szocializmus jó volt. És teszik ezt Marx állítása ellenében, amely szerint az igazság ismérve a gyakorlat. Ha a rendszer e gyakorlatban nem funkcionált, akkor egyáltalán nem funkcionált. De nem
- mondják továbbra is -, másképpen is alakulhatott volna, jobban. Már engedelmet, de hetven évetek volt. Ez alatt a hetven év alatt csaknem húsz országot hódítottatok meg, és sehol sem funkcionált. Mégis, némelyek homokba dugják a fejüket. Csodálkozom, hogy még mindig vitatkoznak ezen. Én azonban azt hiszem, hogy senki sem fogja helyreállítani a kommunizmusba vetett hitet.
(A Neue Zürcher Zeitung 1998. december 14-i számában megjelent interjút Gadó György fordította)