HECHS LÁSZLÓ, SZIKORA MÁRTON
Hogyan tovább

Anvar Szadat, Menachem Begin és Jichák Rabin után a közel-keleti békefolyamat újabb nagy alakja távozott el viszonylag fiatalon az élők sorából. Míg 1948 és 1973 között minden évtizedre jutott legalább egy arab-izraeli háború, az utóbbi negyedszázad - a sűrűn ismétlődő tragikus merényletek és összecsapások ellenére - békét hozott a térségben. Ennek a stabilitásnak egyik legfontosabb letéteményese a most elhunyt Husszein jordán király volt. A temetésre Ammánba utazott szinte mindenki, aki valamit is számít a nemzetközi politikai elit köreiben. A látványos seregszemle a tiszteletadás mellett azt is jelezte: nemcsak Izraelben, hanem a világ számos pontján aggodalommal vegyes várakozással figyelik, hogy az új uralkodó, II. Abdallah vajon meg tudja-e őrizni az apjától kapott felelősségteljes örökséget.

Hafez Asszad szír elnök látogatóban az új jordán uralkodónál Ammanban. Óvatos közeledés     Fotó: MTI

Úgy tartják: Jordánia létrejöttéről 1921 egyik vasárnap délutánján döntött az Egyesült Királyság egykori gyarmatügyi biztosa, Winston Churchill egy taxi hátsó ülésén ülve. A sivár vidéken olaj nem volt, és az ország elegendő vízkészlettel sem rendelkezett, hogy a politikai döntés után az egyre növekvő népességet ellássa. Miután az 1918-ban súlyos vereséget szenvedett török birodalom kivonult a térségből, a jogi vákuumot a Népszövetség az úgynevezett mandátum-rendszerrel töltötte be. A nagyhatalmaknak, Angliának és Franciaországnak az a szerep jutott, hogy a térség népeit addig igazgassa, amíg azok alkalmassá nem válnak a függetlenségre. Az 1920-as San Remo-i konferencián Palesztinát, amely magában foglalta a jelenlegi Izraelt, a Gázai övezettel és a Nyugati-parttal együtt, valamint a mai Jordániát brit mandátum-területnek jelölték ki. A megbízás szerint az angolok kötelessége volt, hogy elősegítsék egy „zsidó nemzeti otthon” megalakítását. 1921-ben a britek azonban - a Népszövetség hozzájárulásával - kiszakították a mandátumterületből a Jordánon-túli részeket.

Husszein király 1965-ben második feleségével és a kis Abdallah herceggel. Gyakorlat a vezetésben.    Fotó: MTI

Az angolok a Transzjordánia néven létrehozott új államot gyakorlatilag odaajándékozták a Mekkából menekült Abdallah hercegnek és családjának, akik a muszlim szent hely őrzői voltak, amíg a vakbuzgó vahabiták el nem üldözték őket. Az így megalakult Transzjordániai Emirátus az első arab állam lett Kelet-Palesztinában, amely felett a britek gyakoroltak védnökséget. Lakossága beduin törzsekből állott, akiknek javarésze a száműzött családdal együtt érkezett új lakóhelyére. Az emirátus 1946-ban nyerte el függetlenségét és uralkodója a korábbi emír, Husszein király nagyapja, I. Abdallah király lett.
A britek, akiket a Népszövetség arra kötelezett, hogy bábáskodjanak a zsidó állam megszületésénél, 1947-ben népiesen szólva „bedobták a törülközőt”: visszaadták megbízatásukat a Népszövetség jogutódjának, az ENSZ-nek. A rendkívüli bizottság jelentése alapján a világszervezet közgyűlése a 181. számú ajánlásában 1947. november 29-én azt javasolta, hogy az eredetileg a zsidó állam létrehozására szánt egykori brit mandátum területének megmaradt részét, Nyugat-Palesztinát is oszszák fel egy zsidó és egy arab állam között, amelyet azonban gazdasági unió kötne össze. Jeruzsálem és környéke „külön testként” nemzetközi közigazgatás alá került volna.
A zsidó vezetés - élén Ben Gurionnal - annak ellenére elfogadta az ENSZ-tervet, hogy csupán töredék maradt a San Remo-i konferencián kijelölt területből. A békés rendezésből azonban semmi sem lett. Az időközben - brit közvetítéssel - létrehozott Arab Liga elutasította a zsidó állam gondolatát. A Liga utasítására 1947-ben zavargások törtek ki az országban. 12 nap alatt 79 zsidót öltek meg az ENSZ-javaslat ellen tiltakozó arabok. A pogromok egészen 1948. május 15-ig, Izrael Állam kikiáltásáig folytatódtak. E napon hat arab ország, Egyiptom, Szíria, Transzjordánia, Libanon, Szaúd-Arábia hadserege lépte át a határt, hogy vérbe fojtsa a frissen született, egynapos zsidó államot és lakosait a tengerbe szorítsa. Izrael csodával határos módon ellen tudott állni és tíz nap elteltével már ellentámadásba lendült: fél év alatt, 1949. januárjáig megerősítette pozícióit, elfoglalta Galileát, kiűzte az egyiptomi hadsereget a Negevből és megtisztította az ellenséges haderőtől a tengerparti sávot.
A Jordán nyugati partját (Ciszjordániát) és Jeruzsálem keleti felét, benne a zsidó óvárossal, a brit katonatisztek által vezetett transzjordániai Arab Légió szállta meg. Az elfoglalt területeket a királyság bekebelezte: így jött létre a Jordániai Hasemita Királyság. Az Óváros bekerítését túlélőket elüldözték vagy Jordániába hurcolták. A zsinagógákat - köztük a Hurva imaházat - és a zsidó lakónegyedet porig rombolták.
Bár Abdallah király kereste a kapcsolatot az izraeli vezetéssel és megpróbált megegyezésre jutni velük, mielőtt azonban tárgyalásait siker koronázta volna, egy palesztin orgyilkos 1951. július 20-án a jeruzsálemi Templom-hegyen fekvő al-Aksza mecsetben végzett a túlságosan nyugatbarátnak tartott királlyal. A merénylet szemtanúja volt az uralkodó unokája, a tizenhat éves Husszein herceg, akit szintén találat ért, ám a lövedék lepattant a fiatal fiú nyakában függő amulettről.
A gyilkosság „férfit nevelt belőlem” - írta utóbb önéletrajzában Husszein -, és egyben ahhoz is hozzájárult, hogy bizalmatlanná váljon részben az emberek, részben pedig politikustársai iránt. Írásában elmondja, soha nem felejti el, hogyan hagyták el sietősen a helyszínt nagyapja látszólag hűséges segítői, ahelyett, hogy a sebesült uralkodó mellett maradtak volna.
Abdallahot Husszein apja, a súlyos beteg Talal király követte a trónon. A skizofréniában szenvedő és kormányzásra alkalmatlan uralkodó helyett egy évvel később, 1952. augusztus 11-én az alig tizenhét éves Husszeint koronázták királlyá. A fiatalembert az Egyesült Államokban, a Harvard Egyetemen folytatott tanulmányai közben érte a hír, hogy neki kell átvennie a trónt.

A próféta örököse

Bár Husszein király ammáni királyi palotáját fekete ruhás, görbe tőrrel és muzeális kinézetű puskákkal felszerelt őrök védték, az uralkodó valójában egy brit arisztokrata életét élte. Amerikai videofilmjeinek óriási választékából az egyik kedvence „A keresztapa” volt. Husszein egész életében tanulmányozta, hogyan lehet a hatalmat megtartani egy olyan kiszámíthatatlan térségben, mint a Közel-Kelet. Nagyapjához hasonlóan ő is azzal legitimizálta hatalmát, hogy a Próféta egyenes ági leszármazottjának tartotta magát. Hamar megértette, hogy nem is olyan könnyű egy király élete. Ellenségei változatos módszerekkel próbálták meg eltávolítani: bombázták otthonát, lelőtték repülőgépét, megmérgezték ételét és savat csempésztek orrcseppjébe, ám Husszein - nem kis részben a készülő merényletekre időben figyelmeztetést küldő izraeli titkosszolgálat, a Moszad és a királyhoz hű beduin törzsek segítségével - a közel-keleti államok modern történetében páratlanul hosszú ideig sikeresen megőrizte trónját. A halál szele azonban többször is meglegyintette a királyt, így nem csoda, hogy még viszonylag fiatalon, 1965-ben kijelölte öccsét, Hasszánt trónörökösnek. A most hatalomra került Abdallah ekkor csupán három esztendős volt.

Fekete Szeptember

Az ötvenes évek során az arab világban is egyre erősebbé váló szocialista rezsimek idején a király ideológiai és földrajzi szempontból is védekező álláspontra kényszerült. 1958-ban Irakban meggyilkolták unokatestvérét, Fejszál királyt. Eközben Nasszer elnök azon fáradozott, hogy az egész arab világra kiterjessze az egyiptomi vezetéssel megvalósuló pánarab elképzelését. Husszein Jordániája ugyan túlélte a hatvanas évek elejét és közepét jellemző arab rivalizálásokat, az 1967-es hatnapos háború alapjaiban rengette meg az országot.
Nasszernek csak azáltal sikerült becsalogatnia a jordán királyt az arab-izraeli konfliktusba, hogy azt hazudta neki, az izraeli légierő háromnegyedét már megsemmisítették, jóllehet az egyiptomi légierő vált használhatatlanná. A gyors háborút követő izraeli győzelem során Jordánia elvesztette az addig általa ellenőrzött Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet. Az utóbbi veszteség különösen érzékenyen érintette Husszeint, hiszen a hasemita dinasztia legitimitását „az iszlám szentélyek jeruzsálemi védelmezője” cím biztosította.
Az ezt követő két évtizedben a király energiája nagy részét arra fordította, hogy visszaszerezze Jordánia befolyását Ciszjordánia felett, egy olyan fordulatban reménykedve, amely végül sohasem következett be. Más arab vezetőkkel ellentétben Husszein állampolgársági jogokat adott a palesztinoknak, akik a királyság gazdaságában kiemelkedő szerepet játszhatnak. A politika azonban - néhány kivételtől eltekintve - zárva maradt előlük.
1970 szeptemberében a PFSZ gerillái megkísérelték a hatalom átvételét. A Husszeinhez hű katonai alakulatok azonban vérbe fojtották a puccskísérletet és a gerillákat kiűzték Jordániából. Ez az esemény a palesztin kalendáriumban „fekete szeptember” néven maradt fenn. A határon felvonult szír katonaságot az izraeli légierő gépei riasztották el az inváziótól. Ettől kezdve Jordánia izraeli védelem alatt állt. Az új katonai doktrína lényege, hogy bármiféle külső behatolás Jordániába alapvetően veszélyezteti Izrael érdekeit, ezért azonnali válaszlépést válthat ki a zsidó állam részéről.
Cserébe Husszein megakadályozta, hogy palesztin gerillák a közös határon átszivárogjanak Izraelbe terrorcselekmények elkövetésére. Ettől kezdve rendszeressé váltak a király és az izraeli kormányfők közötti titkos találkozók is. A Moszad értesüléseket adott át a királynak a különböző puccskísérletekről, cserébe pedig csend honol Izrael leghosszabb határvonala mentén, miközben a szír és a libanoni határnál mindennaposak az izraeli polgári lakosság elleni merényletek.
1974-ben a fezi arab csúcstalálkozó elismerte a PFSZ-t a palesztin nép kizárólagos képviselőjének. Husszein igyekezett óvatosan eljárni az Izraellel való békekötésben, hogy ne érhesse vád, miszerint kiárusítja a palesztin jogokat. A király 1987-ben Peresszel Londonban megállapodott a békeszerződés aláírásáról, amit azonban az izraeli koalíciós kormány másik vezetője, Shamír miniszterelnök megvétózott. Az 1988-ban megindult palesztin lázadás, az intifáda nyomán Husszein megszakította a Nyugati-parttal addig fennálló adminisztratív szálakat (azaz nem fizettette tovább a hivatalnokok bérét), de fenntartotta Jordánia szerepét a vallási ügyekben. Így továbbra is Husszein nevezte ki a jeruzsálemi főmuftit és a szent helyeket felügyelő muszlim egyházi hatóság, a Wakf tagjait.
1993 szeptemberében Jichák Rabin Washingtonban kezet fogott Arafattal és ezzel kezdetét vette a palesztin-izraeli viszály rendezését célzó oslói békefolyamat. Ez izraeli részről egyúttal azt jelentette, hogy feladták korábbi szándékukat, miszerint a palesztin kérdés megoldásához a kulcs a palesztin többséggel rendelkező Jordániában van. Husszein értett az üzenetből: ha nem siet, kimarad a rendezésből. Így aztán 1994-ben ő is békejobbot nyújtott Izrael akkori vezetőinek, Jichák Rabinnak és Simon Peresznek. A két ország határán, az aravai pusztában Clinton amerikai elnök védnökségével aláírt szerződés rögzítette, hogy a Jeruzsálem végső státuszáról szóló tárgyalásokon a Hasemita-ház előjogokat élvez az iszlám szent helyek, így a Szikla-mecset körzetének őrizetében. E kérdésben azóta szabályos „háború” dúlt Arafat és Husszein között, miután a palesztin vezető saját maga nevezett ki új, hozzá lojális jeruzsálemi főmuftit és más egyházi vezetőket.
Az Izraellel való békekötés javított Jordániának az Öböl-háború után megrendült nemzetközi tekintélyén, amelyet a Szaddám Huszein melletti kiállás okozott. Bár a király a Sivatagi Vihar hadműveletei során végig együttműködött a CIA-vel is, az Öböl-menti államok beszüntették Ammán gazdasági támogatását. Mély gazdasági válság vette kezdetét, amely a jelentős amerikai segélyek ellenére ma is tart.
Az utóbbi években a királynak sok izraeli szívébe is sikerült belopnia magát. Husszein részéről gesztus volt a Jichák Rabin izraeli miniszterelnök jeruzsálemi temetésén mondott beszéd. Rabin halála után a Netanjahu-kormánytól némileg mellőzve érezhette ugyan magát, de ez nem akadályozta meg Husszeint abban, hogy mikor 1997-ben egy jordániai katona izraeli iskoláslányokat gyilkolt meg, térden állva kérje az áldozatok családtagjai bocsánatát. „Szavakkal nem lehet kifejezni mit érzek, mit érez a családom, mit érez a népem. Mindannyiunkat veszteség ért, és úgy érzem, mintha saját gyermekeimet vesztettem volna el” - mondta az uralkodó Naharajimban, a lemészárolt gyerekek családjainál tett látogatása során. Legutolsó gesztusát a múlt év októberében tette, mikor az izraeli-palesztin békefolyamat megmentésére igyekezett a rochesteri Mayo klinikáról. Ekkor már eluralkodott rajta rákbetegsége, és a kemoterápiás kezeléstől kopasz és rendkívül sovány volt. Az ünnepélyes aláíráson Clinton elnök külön kiemelte a beteg király „bátorságát, eltökéltségét és szigorú instrukcióit”, amelyek - mint mondta - a Wye-egyezmény sikeréhez alapvetően hozzájárultak.

Családi trónviszály

Az évek során Husszein eredményesen építette ki magáról a „nemzet apja” képet, mint aki könyörületesen megbocsát politikai ellenfeleinek, a nép kérelmeire közvetlenül válaszol, és a beduin törzsek személyes patrónusa. A hatalom megtartásában ugyanakkor erősen támaszkodott mindent átható biztonsági apparátusára. Ez az „egyszemélyes zenekar” stílusú uralkodás most, a hatalomváltást követően gondot okozhat és destabilitáshoz vezethet Jordániában.
A feszültségek másik - ennél jelentősebb - forrását, az uralkodói család hölgytagjainak ellentétei és személyes ambíciói jelentik. Husszein első házassága egy távoli unokatestvérével, Dina egyiptomi hercegnővel 1956-ban válással ért véget, miután a csak leányokat szülő hölgy kegyvesztett lett. 1961-ben feleségül vette egy Jordániában szolgáló brit hivatalnok leányát, Antoinette Gardinert, Abdallah majdani anyját, akit azonban az 1972-es, politikailag feszült évében egy palesztin szépségre cserélt. A Nablus családból származó Alia királynő 1977-ben helikopter-szerencsétlenségben életét vesztette. Husszein ezután a Pan-Am légitársaság elnökének lányával, Lisa Halabivel lépett örök frigyre 1978-ban, akiből így Nur királynő lett. Egybehangzó vélemények szerint a király mindenkinél jobban szerette Nur királynőtől született fiát, Hamza herceget. Állítólag ez állt az uralkodói családban az utóbbi hónapokban kiélesedett viszály hátterében is. Nur ugyan beletörődött abba, hogy Husszein után öccse, Hasszán lépjen trónra, ám azt követelte, hogy a trónörökös fiát, Hamza herceget nevezze ki utódjának. Hasszán felesége, Szervat hercegnő azonban azt akarta, hogy férje trónját saját fia, Rasad örökölje.
A családi viszályba beavatkozott a palesztin feleségtől született idősebb fiú, Abdallah herceg is, akiről úgy hírlik, hogy ősszel elutazott az amerikai gyógykezelésen tartózkodó Husszein királyhoz, akinél bepanaszolta Haszszánt, mondván a trónörökös már apja életében uralkodóként viselkedik. Állítólag a hírek annyira feldúlták a beteg királyt, hogy orvosai tanácsa ellenére vállalta a hazautazást Ammánba, ahol január közepén váratlanul menesztette Hasszánt, és Abdallahot léptette elő trónörökössé. Husszein ezzel a döntésével még a nemzetközi titkosszolgálatokat is meglepte.
A királyi palota propaganda-gépezetének mindössze két hét állt a rendelkezésére, hogy az aranyifjak életét élő koronaherceg képét átfesse. Az ország lakosságának kétharmadát kitevő palesztin lakosság körében népszerűséget jelent II. Abdallah palesztin származása, és biztató jeleknek tekintheti az izraeli békekötés miatt apjával fagyos viszonyt fenntartó Háfez Asszad szír elnök személyes látogatását is a temetés alkalmából. Asszad, aki Ammánban egy pillantásra sem méltatta Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnököt, az elsők között gratulált az új jordán uralkodónak.
A temetésre felvonult nemzetközi politikai elitet vélhetően nem csupán az elhunyt uralkodó iránti tisztelet motiválta. Egyöntetű a vélemény, hogy egy stabil Jordánia jelentős szerepet kaphat az izraeli-palesztin viszály rendezésében is, akár sikerrel fejeződik be az oslói békefolyamat, akár nem. Mivel a palesztin államalakulat aligha lehet életképes önmagában, Arafatéknak föderációban kell gondolkodniuk, amelyre több variáció is „közszájon forog”. Egyikük szerint az autonómia szövetségre lépne a Jordán Királysággal, míg a volt baloldali miniszterelnök, Simon Peresz víziója pedig a Benelux államok mintájára egy hármas - izraeli-palesztin-jordán - államszövetség képét vetíti előre. Akár az egyik, akár a másik jön számításba, mindegyik egy szilárd alapokon álló Jordániát feltételez. Arra azonban hogy ez megvalósul-e még nem tudjuk a választ.
(Az oldal összeállításában közreműködött Csereklyei Márta, Ramor Frigyes és Zelenyánszki Zsuzsa)