SZAKONYI KÁROLY
Hóvirágot tessék

Fotó: Somorjai László

Köd ül a városon, a Duna belevész a ködbe; a hidakról nézve olyan a parti házak sorának elmosódott képe, de maga a folyó is, mint egy Monet-festmény, különösen, amikor a nap megkísérel áttűzni a párás délelőttön, és ettől kissé megszíneződik a táj.
Még itt a tél hidege, de az utcasarkokon meg az aluljárókban idős nénik árulják lapos kosárkáikból a hóvirágot. Hallom kántáló kínálásukat: - Hóvirágot tessék! Hóvirágot!…
A fecskéről mondják, hogy a nyár hírnöke, a hóvirág a tavaszé. Nem tudom, merre, mely erdőségben teremhet ez a sok kis virág, hol bújik elő a nedves avar alól fehér lándzsafejecskéjével ennyi csokoravaló; meglehet, nem is a természet kínálja, hanem valahol mesterségesen nevelik január végére a melegházakban; mindegy, most is, mint minden esztendőben azt jelenti, hogy megyünk kifelé a télből.
Budán van dolgom; a hegyi utca két felén kertes házak, az egyikben, a kerítés közelében is virít néhány szál hóvirág a bokrok alján. Amint nézelődöm, füttyögést hallok; apró asszonyka áll a kapunál, kopott gallérú télikabátban, befáslizott lábbal ácsorog türelmesen, és füttyög halkan, nemigen érthető, kinek, hiszen a kert néptelen.
A kerítésen túl a tél nyomai. Kidöntött fa szétfűrészelt darabjai hevernek a sáros ágyások között; őszszel kinn hagyott, megroggyant kerti szék, kecskelábú asztal a szilvafa alatt; a lombtalan faágon félig leszakadt gyermekhinta laffog. Frissen tatarozott ház sárga fala tetszik elő az oszló ködből, akár egy impresszionista festményen.
A halk füttyögésre farkcsóválva, lomha kullogással nagytestű, fekete kutya jön a kerítéshez.
- Hát itt vagy? Nézd, mit hoztam neked! - szól hozzá az asszony derűsen. Vászonszatyrában félkilónyi kenyér a tejes zacskó mellett, abból tör le egy darabot, miközben hízelegve motyog a kutyának.
Az eb figyel. Figyeli a nő minden mozdulatát félrebillent fejjel, meg ágaskodva, de nem nagy érdeklődéssel. Nyújtózik is homorított háttal, és ásít.
- Na, itt van! - nyújtja a falatnyi kenyeret jó szívvel a kerítés vaspálcikái között, de a kutyának nem lehet ínyére, mert csak megszagolja, aztán csalódottan elfordítja a fejét.
- Mi az, hát nem kell?! - bántódik meg a nő. Újra próbálkozik, de eredménytelenül. A kutya csak áll, moccanatlanul fogadja a kínálást.
- Na! - csattan fel az aprócska asszony, és erőszakosan az eb szájához nyomja a falatot. Nincs mit tenni, el kell fogadni az ember kezéből amit ad, de csak a foga közé kapja, s vár félretekintve.
Ismerhetik egymást; látszik a kutya viselkedésén, hogy régi ismerősök. Talán ezért is tűri el a kínálgatást.
- Friss kenyérke, jó kenyérke, most vettem a boltban, megosztom veled! Ma nincs csirkeláb, talán majd holnap… Na, hát szépen!
De a kelletlen falat a földre hull.
- Ej, hát szabad ezt?! - Botjával kipiszkálja a kerítés mögül a kedveskedésnek szánt csemegét. - Na, itt van, te mafla! …
Újra a szelíd erőszak. A kutya pislog, kínos ez neki. De azért jólnevelten, hogy meg ne sértse jótevőjét, megint a foga közé veszi az adományt; töprengve tartja egy ideig, míg végre elszánja magát. Illedelem ide, udvariasság oda - kiköpi és elfordul.
Az asszony szólni sem tud az elképedéstől. Még reménykedik, hogy négylábú barátja visszatér hozzá, s méltányolja szeretetét. De az bizony eltűnik a kert mélyén.
- Látta ezt? - szólít meg az apró asszonyság. - Pedig a magaméból törtem neki! Megosztom vele, és nem fogadja el! Nem is értem! Naponta jövök erre, már egészen öszszemelegedtünk… Én nem tarthatok kutyát, a lányomékkal lakom együtt, és ők nem szeretik az állatokat. Hogy csak baj van egy kutyával… Meg hogy büdös tőle a lakás! Mert odalenn lakunk a városban… De hogy ez ilyen finnyás legyen!…
Még egy darabig hallom a sopánkodását. Sietek tovább, egy iparoshoz igyekszem. Friss levegő árad a hegyek felől, talán eloszlik a köd. Nézem az emelkedőn az új palotácskákat, a nagy költséggel épített, modern házakat. Az autók is szembetűnőek a garázsok előtt, vagy kívül a várkapubejáratoknál. Mintha nem is hazai vidéken járnék, s némi szorongás fog el, hogy az iparosom sem lehet amolyan olcsó mester, ha errefelé lakik.
Odább, a jómódról árulkodó villák sorát megtöri egy öreg házacska; megfonnyadt gaz borítja a gyümölcsfák alatt a hepehupás talajt; likas drótkerítés övezi a telket. Varjak kutatnak hullott diók után az avarban; zsákmányukkal felröppennek lusta suhanással az ágak hegyére; lármáznak, s szállnak újra a földre csapatostól.
Csak azután veszem észre az embert. Sovány, borostás arcú férfi. Áll a drótkerítés mögött, és az utcát kémleli. Biccent, amikor a közelébe érek, mutatóujját a fülébe húzott kötött sapkájához emeli. Vastag szvetterek vannak kissé görbedt testén, több is egymás fölött, de még így is feltűnő a véznasága. Kordbársony nadrágjának a szára meg a bakancsa sáros.
Megszólít. Tekintetében aggodalom.
- Uram, megmondaná, milyen nap van ma? Már vártam valakit, akitől megkérdezhetném.
- Péntek van - állok meg előtte.
- Aha. Péntek. És nem szombat!
- Nem, mert az holnap lesz - fogom derűsre, de ő komoly marad.
- Biztos benne, uram?
- Egészen biztos.
- Aha. És azt is megmondaná, hányadika van?
- Huszonötödike.
- Tehát nem huszonhatodika! Köszönöm! Hálásan köszönöm, uram!
Arcáról eltűnik az aggodalom, sapkájához emeli sovány mutatóujját, jelezve, hogy utamra enged.
Visszafelé jövet újra ott megyek el az öreg telek előtt. Emberemet még mindig a drótkerítésnél találom. Néz, nézelődik, figyeli a madarak munkálkodását, az utcát, mint aki nem tud betelni a látvánnyal.
Megállít.
- Nagyon jó, hogy megmondta a pontos dátumot, uram! Nagyon jó! Köszönöm.
- Miért volt olyan fontos? Vár valakit? Talán a postást a nyugdíjával?
- Nem, nem azt! … - Vizsgálgat, látja, érzi, hogy rászánok néhány percet, hálás érte. - Tudja… félek, hogy nagyon gyorsan telik az idő. Azt hittem, már szombat van és huszonhatodika! Ezek a ködös napok megzavarnak… meg aztán egyedül élek, se naptáram, se egy olyan szomszéd, akivel szót érthetnék. Ezek mind magas kerítés mögött… hiszen látja! Ön megvigasztalt, mert megmondta, hogy ma még csak péntek van és huszonötödike! Hát nyertem egy napot!
Hallgatok, nem sürgetem, hogy megtudjam, mi az, hogy nyert egy napot? Rajcsúroznak a fekete varjak a kertben, emberem csaknem szeretettel tekint rájuk.
- Az imént már ahhoz sem volt kedvem, hogy lessem a varjakat! De amióta megtudtam öntől a pontos dátumot, uram… kissé megnyugodtam. Fél éve operáltak. Az orvos derék ember volt, biztatott, de én jól tudom, hogy ki van szabva az időm. Reggel mindig azt mondom magamban, felébredtél, öreg! Az Isten megadta ezt a napot is! De megadja-e a holnapit? Ma azt hittem, már egy nappal odább vagyunk. Hogy már szombat van és huszonhatodika. De ön megmondta nekem… hogy még csak péntek, hát nyertem egy napot! Egy teljes napot!
Aztán megint elfogja az aggodalom: - De, ugye, nem téved a dátumban, uram?!….
Így hagyom ott, a megnyert nap fölötti örömében.
A város odalenn még mindig ködben áll.
A metróban, a mozgólépcső alján, a siető utasok bosszúságára néhány suhancból és tinédzser korú lányból álló csoport hangoskodik. Magam is alig tudom kikerülni őket. Nem törődnek a felnőttek megjegyzéseivel, vihognak, egymást lökdösik, zeng tőlük az állomás csarnoka.
Csak az egyik lány hallgatag, lesi a hóvirágot háruló nénit, aki a metróra váró utasoknak kínálgatja a parányi csokrokat. Özönlik le és fel a tömeg, a srácok útban vannak; bőrdzsekisek, farmerban, vastag talpú cipőkben, fülkarikákkal, színezett üstökükkel kiváltják az emberek megjegyzéseit,de nem törődnek a szitkokkal, élik a maguk világát.
Mielőtt befutna a szerelvény, még látom, hogy valamin összekapnak ketten; taszigálják egymást, két fiú, kezd komolyra fordulni a dolog, egy-két ökölcsapás is csattan a felszerszámozott bőrdzsekiken.
A haverok körülfogják a heveskedőket, biztatnak, drukkolnak; izgatottan őröl az állkapcsuk, felfújják a rágógumit és elpukkasztják.
- Hogy az ilyeneket miért nem viszi el a rendőr! - így egy kalapos úr; felháborodásához rögtön csatlakoznak mások is. - Micsoda banda! Felháborító!…
A srácok meccse egyre nagyobb teret igényel; észre sem veszik, hogy a hallgatag, barna tincsű, festett szemhéjú lány már egy ideje sír. Maszatolja öklével az arcát, potyognak a könnyei.
Végre az egyik verekedő meglátja. Éppen lekeverne egyet az ellenfelének, de megtorpan, feltartja a kezét, hogy kész, megadja magát, befejezi! És odalép a síró lányhoz.
- Mi a baj? Mi van veled? Hallod?!
A lány dacosan elfordul.
- Ne játszd meg magad, mi a baj, azt mondd!
Melléjük oldalognak mind.
- Felelj már, mi van?! - faggatja a fiú, és maga felé fordítja. - Az arcába néz: - Felelj már!
- Az, hogy bunyóztok! Meg balhéztok! Mindig csak a balhé! És közben…
- Közben? Mi van közben! Na,halljam!…
- Csak az, hogy ígérted, veszel nekem hóvirágot. Már tegnap is. És most itt van… és te akkor… nem is… mert a balhé fontosabb neked…
Hallgatnak mind. Aztán a fiú beletúr a zsebébe, odamegy a virágárus nénihez. Nyújtja a százast.
- Adjon egyet, mama!…
És viszi a kicsi csokrot a lánynak.
- Nincs is illata - mondja orrához emelve a virágot a lány. De már nem könnyes a szeme.