A Római Birodalom óta először van Európának közös valutája - írja a
moszkvai Kommerszant. Ez azt jelenti, hogy az egyesült Európa megteremtésének
folyamata a céljához közeledik. A „Nagy-Európának” gyakorlatilag minden ismertetőjegye
és intézménye megvan az egységes állam kialakításához: valutája, közös külső
határai, egységes gazdasági és vámtörvényei, melyek betartását az Európai
Bizottság hivatott ellenőrizni. Habár az euró papír és pénzérme alakban csak
2002-től kerül használatba, az Európai Unió tizenegy országának 300 millió lakosa
már nagyban függ az új pénztől. 1999. január elseje nemcsak az euró bevezetésének
napja, hanem az az időpont is, amikor az USA megszűnt a világ egyetlen
szuperhatalmának lenni. A „Nagy-Európa” intézett kihívást az Amerikai Egyesült
Államok ellen. Az új európai valuta veszélyes vetélytársa lett az amerikai dollárnak.
Európa államai az össztermék és a gazdasági potenciál tekintetében akár le is körözhetik
Amerikát. És akkor gazdasági és politikai változások sora kezdődhet meg: Európa döntő
hatalomhoz juthat a legfejlettebb államokat tömörítő G-7 szervezetben, a Nemzetközi
Valutaalapban, a Világbankban, az ENSZ Biztonsági Tanácsában, ahol persze a kontinens
országai egységes álláspontot fognak képviselni.
Az euró megjelenése átalakítja a nemzetközi valuták rendszerét is: kibontakozóban
van a harc a dollár, a jen és az euró között. Az euró röppályájára automatikusan
rátérnek az afrikai országok (a francia frank befolyási zónája), a balti országok,
Közép- és Kelet-Európa országai, amelyek a német márkától függtek eddig.
Egyelőre az új valutabirodalom képviselői a befolyási övezetek békés felosztását
kínálják. A franciák máris Japán felé tekintgetnek. A Japánnal történő egyezkedéssel
Európa lényegében hadat üzen a dollárnak, hiszen az euró csak a dollár kiszorításával
terjeszkedhet. Érdemes megfontolni azt a hátborzongató tényt, hogy a dollárt az európai
államok aranytartalékaival biztosított euróval ellentétben az elmúlt tíz évben
nagy tömegben bocsátották ki, miközben fedezettel nem rendelkezik. Az eurónak és a
jennek a dollárra mért együttes csapása katasztrofális következményekhez vezethet
az USA szempontjából.
A jövőbeni csaták zaja hallatszik már az Európától távol fekvő országokból is.
Például Nazarbajev januárban újraválasztott kazah elnök beiktatásának előestéjén
a kazah nemzeti bank bejelentette, hogy a köztársaság valutatartalékainak csaknem felét
euróra váltják át. A kazah választásokat előzőleg mind Amerika, mind Európa
kiritizálta, nehezményezve, hogy az ázsiai ország politikai berendezkedése nem eléggé
demokratikus. Félő volt, hogy sem Amerikából, sem Európából nem érkeznek vendégek
a beiktatásra. Most viszont már nem kell aggódni, mivel az európaiak rettenetesen
szeretnék az euró befolyási övezetét kiterjeszteni, az amerikaiak pedig a kazah
olajba befektetett dollár érdekei védelmében jönnek.
Kína is hasonló taktikához folyamodott. Peking közölte Washingtonnal Clinton kínai
útja előtt, hogy valutatartaléka jó részét euróban kívánja tartani. Az amerikai
elnök válaszul a jogvédők harsány tiltakozása ellenére is meglátogatta a rosszemlékű
Tienanmen teret.
Kazahsztán és Kína példáját sokan fogják még követni. A „Nagy-Európa” és az
USA versengése nem korlátozódik csupán pénzügyi területre. Santer, az Európai
Bizottság feje kijelentette: az euró bevezetése nem öncélú, hanem Európa világra
gyakorolt befolyásának az eszköze. Carlo Ciampi olasz pénzügyminiszter pedig, aki a
világ üzleti életében tekintélyes szerepet játszik, az euró bevezetését egyenesen
politikai döntésnek nevezte.
A következmények előre láthatóak: az amerikai gazdaság bástyáját jelentő dollár
után az amerikai politika támasza, a NATO is meg fog inogni. A nyugat-európai és az
amerikai érdekek azelőtt sem mindig estek egybe, azonban először az óvilág vonta kétségbe
az USA vezető szerepét az európai kontinens védelmi politikájában.
Ezt bizonyítja az amszterdami megállapodás, a maastrichti szerződés 1997-ben aláírt
folytatása. A megállapodás lényege az európai országok abbéli kötelezettsége,
hogy egységes kül- és védelmi politikát vezetnek be. Ennek megvalósítása esetén
az amerikaiak nem lesznek többé első hegedűsök Európában. Ráadásul tavaly
decemberben Chirac francia és Blair angol miniszterelnök aláírt egy olyan
nyilatkozatot, amely az Európai Uniónak közös európai hadsereg felállítását
javasolja. Európa fegyveres erejének alapja a Nyugat-Európai Unió (WEU) lesz a
nyilatkozat értelmében, amely mellesleg hamarabb jött létre, mint a NATO. Az öreg
kontinensen már a közeljövőben megjelenhet a NATO-tól teljesen független partner,
amelyre Amerika kevés hatással lesz.
A Clinton-adminisztráció köreiben nyugtalanul beszélnek a NATO küszöbön álló összezavarodásáról,
esetleg széthullásáról. Madeleine Albright a decemberi külügyminiszteri találkozón
arra intette a nyugat-európai NATO-tagokat, hogy ne másolják le az észak-atlanti szövetséget.
Az amerikai külügyminiszter külön hangsúlyozta, hogy mindezek a törekvések akkor
bukkantak fel, amikor Európa soha nem tapasztalt biztonságnak örvend - természetesen
az USA-nak köszönhetően.
Az áprilisi NATO-csúcson, amikor új stratégiai doktrína bevezetését tervezi a szövetség,
Washington nem engedheti meg magának a véleménykülönbségeket, ezért aztán kész az
engedményekre. A NATO-bővítés ütemének lassításán is tükröződik ez. A
nyugat-európaiak ugyanis megértették, hogy az új tagok felvételének költségterheit
főként ők fogják hordozni. Így a kiterjesztés második hulláma határozatlan időre
eltolódik. A washingtoni csúcsra e témában készülő dokumentum minden kötelezettségvállalást
kerülve mindössze arról fog említést tenni, hogy a szövetség kapui nyitva állnak.
Így a NATO keleti bővítését mindig is ellenző Oroszország győztesként fog kikerülni
a politikai csatából, s ráadásul minden erőfeszítés nélkül.
(A Kommerszant című orosz hetilap cikkét Eperjesi Ildikó fordította.)