POGÁCSÁS PÉTER
Infláció-kortörténet

A szakemberek által vártnál jóval kisebb mértékben nőttek az árak 1998-ban. Az infláció éves mértéke 14,3 százalék volt szemben a gazdasági elemzők 15 százalékos előrejelzéseivel. Mindenki egyetért abban, hogy az árak alakulását tavaly a legnagyobb mértékben a senki által nem várt, „korszakosnak” nevezhető világpiaci árátrendeződések befolyásolták.

Forrás: Kopint-Datorg Konjunktúrajelentés 1998.

1998 második felében drámai mértékben zuhantak a kisebb-nagyobb kilengésekkel évek óta csökkenő fő nyersanyagárak. A 17 legfontosabb nyersanyag árából összeállított Bridge/CRB - index 1998. december közepén 21 éves mélypontot ért el. A réz ára az 1997 közepi 2500 dolláros árral szemben 1999. január közepén 1435 dollárt, az alumínium 1700 dollár helyett 1220 dollárt ért a Londoni Fémtőzsdén. A legnagyobb jelentőségű változást azonban a világgazdaság szempontjából kulcsfontosságú kőolaj árának alakulása okozta. A több mint egy évtizede tartó hosszú távú árcsökkenési trend 1998 nyarán valószerűtlenül felgyorsult. A Brent típusú kőolaj londoni tőzsdei ára az 1998. év eleji 20 dollárról december elejére 10 dollár alá esett, és napjainkban is csak 11 dollár körül ingadozik. Ez az ár reálértéken számolva az olajárrobbanás előtti szintnek felel meg.

Lesújt az „olajfegyver”

1973-ig a világgazdaság nagyon alacsony, akkori árakon 3 dolláros olajár mellett működött. Az erre ráépült termelési szerkezetek fölött először 1970-ben a Római Klub híres „A növekedés határairól” címmel megjelent jelentése kongatta meg a vészharangot. A jelentés arra hívta fel a figyelmet, hogy a világ ismert nyersanyagkészletei néhány évtizedes időtávon belül kimerülnek, ezért a világgazdaságot a természeti erőforrások hosszú távú drágulása fogja alapvetően meghatározni az elkövetkező időszakban. A jóslat az 1973-as jom kippuri arab - izraeli háború után látszott beteljesülni, amikor az arab országok sorozatos háborús kudarcaik után az „olajfegyverhez” nyúltak Izrael és az őt támogató nyugati világ ellen. Az „olajfegyver” valóban mély sebet ütött az akkori fejlett gazdaságokon, az OPEC több lépésben végrehajtott áremeléseinek hatására az olajárak az 1973-as 3 dollárról 1980-ra 30 dollárra nőttek, és ezen a szinten is maradtak az évtized első felében. Az olajra erősen ráutalt ipari országok akkori gazdaságára a hatás megrendítő volt: sok ország fizetési mérlegében hatalmas hiányok keletkeztek, a munkanélküliség az 1930-as évek óta a legmagasabb szintre emelkedett. A sokk mélységét jelzi, hogy 1973-ban összeomlott a II. világháború utáni éveket jellemző úgynevezett „aranydeviza-rendszer”, amelyben a stabilizáló pontként elismert dollár értéke az aranyhoz volt kötve, más fejlett országok pedig a dollárhoz kötötték valutáik árfolyamát. Ezt az időszakot a stabil árfolyamok és az alacsony infláció jellemezte, az országok közötti pénzmozgás szinte kizárólag a külkereskedelemhez kötődött. Az 1973 után kialakult „lebegtetéses
valutaárfolyam rendszerében” azonban megszűntek a stabil pontok. A dollár nagymértékben leértékelődött, aranyra történő beválthatósága megszűnt, a valutaárfolyamokat pedig leginkább a pillanatnyi kereslet-kínálat határozta meg. Nagymértékben átrendeződtek a jövedelmek is a világban. A drágább olajért befolyó rengeteg pénz olyan országokba került, akik azzal nem nagyon tudtak mit kezdeni, általában a fejlett országokban kínálkozó pénzügyi befektetésekben helyezték el őket. Megjelent a gyorsan mozgó „petrodollárok” tömege.

Ipari forradalom a XX. század végén

A világgazdasági korszakváltásra az olajban szegény országok kétféleképpen reagáltak.
A váltani képtelen fejlődő országok súlyosan eladósodtak, egyre nagyobb mértékű hitelfelvételeiket éppen a „petrodollárokból” finanszírozták meg a fejlett országok bankjai. Ez viszont később az országok fizetésképtelenné válásakor általános hitelválsághoz vezetett. 1973-ban kezdődött a szocialista országok hosszú távú agóniája, köztük Magyarország eladósodása. Az olajsokk hatására a fejlett országokban ugyanakkor elterjedt az energiakímélő technológiák, a környezetvédelem bevezetése, a műszaki fejlődés következtében pedig addig el nem érhető vagy a korábbi árakon gazdaságosan ki nem termelhető olajelőfordulásokat tártak fel. A hetvenes évek végén elindult, a kilencvenes évekre szédítő sebességre gyorsult a számítástechnikai iparág fejlődése, az alacsony energiafogyasztású, de nagy értékű tudást képviselő termékek térhódítása. Mindezek következtében az olajárak kezdtek túlértékeltnek minősülni és - bár az Öböl-háború átmenetileg égbeszökő árakat eredményezett - fokozatos csökkenésnek indultak. A lassú erózió az ázsiai országok gazdasági visszaesése miatt 1998-ban, úgy tűnik, csuszamlást okozott: az árak visszaállni látszanak az olajárrobbanás előtti alacsony szintre. A különböző prognózisok 1999-2000-re is tartósan 12 dollár körüli árral számolnak, hacsak valamilyen jelentős esemény fel nem borítja a piacot.
Forrás: Kopint-Datorg Konjunktúrajelentés 1998.

Mik a következmények?

A jelenlegi helyzet különlegességét fokozza, hogy az alacsony ipari nyersanyagok melett jelenleg sok éves mélyponton vannak a mezőgazdasági alapanyagok árai is. A gyapjú és a kaucsuk közel 20 százalékkal, a búza és a kukorica 25 százalékkal lett olcsóbb az egy évvel korábbi, szintén meglehetősen alacsony szintnél.
A mélyben tanyázó nyersanyagárak az ipari országokban kompenzálják az ázsiai, orosz és brazil válságok nyomán fellépő gazdasági visszaesést, ezen kívül nagyon alacsony inflációt és mérsékelt kamatokat okoznak. Ez következett be Magyarországon is, az évek óta magát makacsul tartó infláció kemény magját jelentő inflációs várakozások most megtörni látszanak. A hivatalos „kincstári optimizmusok” szerint 1999-ben lehetőség kínálkozik az áremelkedés mértékének egyszámjegyűre csökkentésére. Egyes kutatók szerint azért ez túlzás, az infláció átlagosan 10 százalék körül alakulhat ebben az évben.
Sokan felhívják azonban a figyelmet arra, hogy ami jó az egyik oldalon, nagy problémákat okozhat a másikon. A jószerével csak nyersanyagexportból élő fejlődő országok nem tudják gazdaságtalanná váló tevékenységüket mással kiváltani, kieső bevételeik pótlására sokan a termelés fokozásával reagálnak, ami tovább csökkenti az árakat. Mivel azonban a fejlődő országok a fejlettek termékeinek legfontosabb vevői között vannak, vásárlásaik visszaesése előbb-utóbb az egész világgazdaságra kihathat. Arra az aggodalomra is sokan felhívják a figyelmet, hogy a szinte csak olajból élő arab országokban esetleg kezelhetetlen feszültségeket eredményezhet a jólét alapjának hirtelen összeomlása, a magát szinte csak nyersanyag- és fegyvereladásból fenntartó Oroszország pedig az „egyes számú árujának” kiesésével nagyobb hangsúlyt fektethet az eddig visszafogott, „kettes számú” (fegyverek) eladásának erősítésére.