FEKETE JÁNOS
Meddig élhet a magyar ember

Századunk utolsó harmadának megbetegedési és halálozási (morbiditási és mortalitási) mutatói, a népességszám fogyatkozása, a Magyarországon várható átlagos élettartam Európához képest kirívó csökkenése, valamint a kémiai szerekkel, mindenekelőtt az alkoholos italok mértékvesztő élvezetével történő önpusztítás növekvő aránya között riasztó összefüggés található. A sajtó időről időre hangot ad az alkoholizmus terjedése fölötti aggodalomnak, hiszen annak egészséget károsító, társadalmi beilleszkedést zavaró következményeivel a családjában vagy közeli ismeretségében majd mindenki szembesül.

Köztudott, hogy e káros és kóros jelenséggel szemben az egészségügyi hálózat a maga szűkös feltételei közt milyen nyögve vívja „forgóajtós” szélmalomharcát. Legutóbb a Magyar Nemzet szilveszteri számában (Minden tizedik magyar alkoholista, MN 98.12.31) találkoztunk ilyesfajta „lelkiismeret-ébresztgetéssel”, de úgy tűnik, az efféle írások, közlemények hatástalansága jórészt annak köszönhető, hogy a rendszerváltást követően még nem alakult ki közös stratégia e kérdésben. A helyzet drámaiságára, a bajmegelőzés megoldatlanságára utalnak a legkülönbözőbb statisztikai adatok, amelyekből elgondolkodtató tendenciák olvashatók ki. Az alkoholfogyasztás érzékelhetően csekély visszaszorulása például korántsem örvendetes tény annak tükrében, hogy mind inkább párosul a terjedő drogfogyasztással.

Adatok és következtetések

Az 1981 óta érvényesülő, mind gyorsabb lakosságszám-csökkenés ma már meghaladja az évi 40 ezer főt. Ennek oka részben az alacsony születési rátában, de leginkább az igen magas halálozási arányban keresendő. (Az ezer lakosra jutó halálozás az utolsó negyed században hazánkban 22 százalékkal emelkedett, s ezzel Európában mára - Oroszország után - nálunk a legmagasabb a mortalitás.)
A huszas évekhez képest 1964-ig szinte folyamatosan javultak a magyar halálozási arányok (a higiénés viszonyok és az egészségügyi ellátottság fejlődésével, a bőségesebb és választékosabb táplálkozással összefüggésben), ezt követően azonban a trend visszájára fordult - különösen a férfiak körében! - mintegy tükrözve az egy főre eső éves abszolutalkohol-fogyasztás megduplázódását (5,5 literről 10 liter fölé) és a borivó szokások fokozatos háttérbe szorulását a pálinka félék fogyasztása mögött (1997-ben az elfogyasztott abszolutalkohol 48 százalékát már tömény italok formájában „élveztük”).
A hatvanas évek közepétől a produktív korú férfiak halálozási aránya rohamosan emelkedik, s a 45-59 év közötti korcsoportokban a helyzet ma már kedvezőtlenebb, mint 1920-ban volt! A születéskor várható élettartamunk is ennek megfelelően alakult: a 35-64 év közötti férfiaknak ma már alig 60 százaléka remélheti, hogy megéri a 65. születésnapját. A problémaérzékeny háziorvosok legfrissebb, öt évet felölelő vizsgálatai szerint a 30-59 éves férfi középkorosztály haláleseteinek mintegy 60 százaléka összefüggésbe hozható a túlzott alkoholfogyasztással. Feltűnő, hogy a városlakó férfiak élettartam-esélyei viszonylag kevésbé romlottak, mint a községekben s különösen a tanyákon élőké.
A végzetes kimenetelű májzsugorodás a világon sehol sem olyan gyakori, mint a mai Magyarországon. Az alkoholártalom súlyosságára utal, hogy a magyar férfiak májcirrhóz-ismortalitása jelenleg két és félszer meghaladja a második legrosszabb román arányt (127,4 százezrelék az 50,1 százezrelékkel szemben). Nemzetközi adatok szerint a májzsugor-halálozásban körülbelül 60 százalékos szerepe van az alkoholfogyasztásnak. Nálunk viszont az alkoholos májcirrhózis-mortalitás specifikus aránya közel 90 százalékos. Az utóbbi húsz évben e halál-ok gyakorisága közel ötszörösére nőtt, s néhány produktív férfi korcsoportban mára ez lett a vezető halál-ok.
Az alkoholfogyasztással jellemzően összefüggő három „speciális alkoholos halál-okon” kívül (az Országos Alkohológiai Intézetet másfél évtizede megalapító dr. Simek Zsófia így jellemezte az alkoholos májzsugort, az öngyilkosságot és a motoros járműbaleseteket) nincsen más halál-ok, amelynek következtében a 15. és 59. életévük között elhalt személyek aránya elérné vagy meghaladná az ennél idősebb korban bekövetkezett halálesetek számát.
További fontos következtetések adódnak a nemzetközi adatok mélyebb elemzéséből. Érdemes összevetni az utóbbi negyed században észlelt mortalitás több korcsoportos adatsorát, illetve ezen belül megnézni, hogy a 25 és 64 év közötti magyarok és franciák milyen arányban vesztették életüket ez idő alatt májcirrhózisban. 1960-ban ugyanis még mindkét országot a mediterrán ivási szokások jellemezték, s itt is, ott is főként a bort kultiválták, bár Franciaországban - ahol évtizedek óta messze a legnagyobb a világon a fejenként, évente elfogyasztott abszolutalkohol mennyisége - akkor többnyire sokkal magasabbak voltak a májzsugor-halálozás arányszámai. 1995-re azonban gyökeres fordulat észlelhető az összes vizsgált korcsoportban, és mostanra már sajnos határozott magyar „fölény” érvényesül. Talán azért, mert a francia kormányok sokoldalú, a rosszfajta borok termelését eredményesen korlátozó, sikeres nemzeti alkohol ellenes programja nyomán ma már „csak” 14 liter abszolutalkohol jut egy-egy állampolgárjukra. A csökkenés ellenére még mindig Franciaországban jegyzik a statisztikák a legmagasabb alkoholfogyasztást. Szakemberek körében erős a kétely, hogy a hazai alkoholfogyasztás jelentős része megkerüli a statisztikát.

Néhány jellegzetes nézet

Az alkoholizálás gyakorlati buktatópontja a mértékletesség és a mértékvesztés, az ivás vagy nem ivás még szabad eldöntésének egyénenként változó határa. Szakemberek között is vitatottak ennek az átmenetnek a kritériumai, a függőség és kontrollvesztés tünetmértéke, de az utóbbi években már napi 30 gramm abszolutalkohol rendszeres fogyasztásában mennyiségileg is meghatározták az átlag testsúlyú férfit veszélyeztető határértéket (ennyit tartalmaz két korsó sör, vagy két pohár bor, vagy két „feles”). A nők alkoholérzékenysége fokozottabb: esetükben már e mennyiség 50 százaléka is kialakíthat mindenféle szövődményt vagy súlyos függőséget. A legnagyobb veszély a várandós nőket fenyegeti: nagy esély van rá, hogy magzatuk károsodik és fejletlen, fogyatékos gyermeket hoznak világra. A közvélemény azonban általában „akar-atgyengeségre” egyszerűsíti ezt az egész „veszélyzóna átlépési problémát”. Némely szakember genetikai „hibára” vagy öröklött hajlamra vezeti vissza az alkoholizmust, amelynek legfeljebb a kialakulási és elburjánzási feltételeit lehet csökkenteni. Mások szerint nemzedékről nemzedékre hagyományozódó hibás társadalmi minta: úgyszólván készen kapjuk és „beleszületünk”, akár az előítéleteinkbe. Megint mások a lelkileg éretlen személyiség gyermeki reagálásának minősítik, amibe a hiányos önismeret, az önállótlanság, a függés iránti túlzott igény, kapaszkodás, de még a csecsemőkori szopásreflex kortól független, inadekvát rögzülése is belejátszik. A pszichológus és a mentálpedagógus az efféle éretlenségek megoldásában próbál így-úgy segíteni. További megközelítés, hogy az alkoholizmus voltaképpen olyan szokás, amely szervesen beépült a különféle kultúrákba. Hozzátartozik a környezet által elvárt magatartáshoz, a felnőttek közötti érintkezéshez kommunikációhoz, de még a táplálkozáshoz és a szexuális viselkedéshez is.
Kísérletekkel igazolt nézet, hogy az alkohol olyan vegyület, amelynek huzamosabb, rendszeres „használata” testi-lelki függőséget (dependenciát) okozhat. Az alkoholizmus tehát betegség, bár specifikus gyógyszere nincs. Csak a szövődményeit tudja igazán kezelni az orvos. Az alkoholbetegeknek legfeljebb olyan kapszulás „kémiai mankót” tud adni, ami maga a „lenyelt vagy bőr alá beültetett félelem”, mert alkoholfogyasztás esetén rosszullétet okoz, mivel akadályozza a szervezetben az alkohol lebontását. Ám sok olyan orvos van, aki - ha teheti - elzárkózik e „saját pénzen vett betegség” korrekt kezelésétől. Ám jogilag is nehezen befolyásolható, s szankcionálással úgyszólván megoldhatatlan ez a problémahalmaz: az átgondolatlan, erőszakos beavatkozással ugyanúgy kriminalizáható, mint az illegális drogok élvezetének üzletága. Az amerikai prohibíció (teljes alkoholtilalom) során fejlődött ki az USA-ban például a gengszterizmus.
A világgazdaság egyik legnagyobb, kormányokat burkoltan irányító hatalma az alkohol-lobby. Rengetegen élnek az alkoholos italok és alapanyagaik termeléséből és forgalmazásából. Szerintük az alkoholtermelés és kínálat korlátozása kifejezetten sérti a polgárok személyiségi jogait, s a reklám csupán a fogyasztói igények választékosabb kielégítését szolgálja. Az államnak is az alkoholforgalom (meg a dohányjövedék) az egyik legbiztosabb költségvetési forrása.
A vegyi önmérgezésre specializálódott korszerű addiktológia szerint az alkoholizmus olyan soktényezős (multikauzális) egyidejűleg fizikai, pszichikai és spirituális jelenség amelyet csak összehangolt, komplex ellenlépésekkel lehet akár megelőzni, akár megfékezni, s az alkoholizmusban szenvedők gyógyítása és rehabilitációja is hasonló szakmai és társadalmi összefogást igényel.

A védekezés néhány tapasztalata

Az eddigi ellenlépések és próbálkozások esetlegességük okán, igazi közös stratégia híján nem is vezethettek komoly eredményre. Hiba lenne az-onban, ha nem vennénk számításba mégis mindazoknak a (káros jelenséghez képest nagyságrenddel alulméretezett) kezdeményezéseknek a tapasztalatait, amelyekkel századunk utolsó harmadában kísérleteztünk az alkoholizmus elleni védekezés jegyében. Az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság 1966-ban alakult, az egészségügyi miniszter elnökletével. Érdemi korlátozó intézkedéseket viszont csak akkor sikerült elérni, amikor a „tömegszervezeti” szintre degradált alkoholizmus elleni „küzdelem” állami bizottsági jogosítványokhoz jutott, s javaslatait az illetékesek komolyabb figyelemre méltatták. Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve törekszik a magyar egészségügy arra, hogy kiépítse az alkoholisták speciális kezelésének hálózatát. Detoxikáló állomások, „alkohol-elvonó” ambulanciák (amelyek utóbb többféle szakembert foglalkoztató TÁMASZ-gondozókká bővültek), a pszichiátriától fokozatosan elkülönülő kórházi alkohológiai osztályok és munkaterápiás, szocioterápiás intézetek kialakítása és bezárása jelzi ennek a törekvésnek az útját és cikcakk-
jait. Így a kezelésük elől elzárkózó alkoholbetegeket csak a rendszerváltásig lehetett közigazgatási határozattal és bírói döntéssel kötelezni-kényszeríteni arra, hogy gyógyíttassák gondoztassák magukat. A családok jelenleg teljesen védtelenek az ilyen esetekben. Bebizonyosodott egyébként ez idő során, hogy a gyógyulási arány, a tartós absztinencia és életmódátrendezés megalapozása az ilyen egészségügyi intézményekben alig haladja meg a nemzetközi szakirodalomban jelzett spontán gyógyulási arányt (15 százalék). Csak ott nagyobb a hatékonyság, ahol ennek belső szándékát sikerül jó szóval, családi közreműködéssel, a már stabilizálódott betegek egymást segítő közösségeinek példájával, pasztoráci-
ós, vagy pszichoterápiás és mentálpedagógiai eszközökkel felkelteni. A self-help, azaz önsegítő közösségekben már lényegesen jobbak az eredmények, már csak azért is, mert egy természetes, pozitív szelekció érvényesül abban, hogy ki vonzódik és ki tud beépülni ezekbe. Az alkoholizmus elleni klubokban, a névtelen alkoholisták AA-meetingjeinek hűséges látogatói között - az egymást segítés légkörében - a visszaesések ritkábbak és általában nem mélyülnek már olyan tragikus kimenetelűvé, mint azok esetében, akik mellett ilyenkor nem áll senki. Az efféle önsegítő csoportok közül is a legeredményesebben azok működnek, amelyek nem csak „elveszik” az alkoholt, de „adnak is” valódi értéket helyette. A RIM Iszákosmentő Misszió hit alapján tíz éve gyógyító dömösi szanatóriumát, a Máriagyűdön 1996-ban megnyílt Bethánia Rehabilitációs Otthon Alapítványt és a hat éves S.O.S Alapítvány sikeres tevékenységét emelem ki példaként, természetesen a teljesség igénye nélkül. A bajmegelőzés (prevenció) tekintetében rendelkezik a Józan Élet Egészség- és Családvédő Országos Szövetség a legkevesebb tapasztalattal. A pedagógusokat, a művészeket, az egyházakat és a különféle civil szervezeteket rendszeresen a dr. Veér András vezette Mentálhigiénés Programiroda pályázataival támogatja abban, hogy olyan életvitelre tanítsanak, amely védelmet nyújt a devianciákba tévedés ellen. Be kell vallanunk azonban, hogy ezek a kezdeményezések még igencsak gyerekcipőben járnak - nemcsak nálunk, de külföldön is.
(A szerző a Józan Élet Szövetség szaktanácsadója)