„Ha a csata le is zárul holnap, a romok eltakarítása éveket vesz még igénybe”
- írja a Time magazin, amely 1998-ban Kenneth Starr vizsgálóbírót és vizsgálatának
céltábláját, Bill Clintont választotta az év embereinek. Az évszázad egyik legdrámaibb
politikai párviadalában a döntést az amerikai szenátus mondja ki - legkorábban
1999 tavaszán.
Bill Clinton Fotók: HETEK-archív
Kenneth Starr, a rend és a jog védelmére hivatkozott, amikor Clinton magánéletének
legrejtettebb titkait napvilágra hozta, mondván: az elnököt nem lehet az átlagpolgár
mércéjével megítélni. Kíméletlen vadászként vette üldözőbe áldozatát, akiről
sikerült bebizonyítania, hogy a hazudozás és bizarr szenvedélyek megszállottja. A bűnbánó
elnök ezzel szemben a nemzet lelkiismeretére apellál: a „ne ítélj...” elvére
hivatkozva ígéri, hogy ezután még jobban igyekszik szolgálni országát. A küzdelem
állása ellentmondásos: a képviselőház Starr vádpontjai alapján bűnösnek mondta
ki Clintont, míg a közvélemény 64 százaléka elégedett az elnök szakmai teljesítményével,
és 54 százaléka úgy véli, hogy Kenneth Starr felelőtlenül végezte a vizsgálatot
az ügyben.
Az Egyesült Államok képviselőháza még a karácsonyi ünnepek előtt alkotmányos vád
alá helyezte Bill Clinton amerikai elnököt, és ezzel elkerülhetetlenné vált az elnök
körüli botrány szenátusi tárgyalása. A képviselők a ház jogi bizottsága által
az elnök ellen felhozott négy vádpont közül kettőt elfogadtak, újabb mederbe
terelve ezzel a Clinton-család szappanoperáját. A Capitoliumon kialakult rendkívül
feszült helyzet megosztotta az amerikai honatyákat, akiknek egyik tábora elegendőnek
tartaná az elnök kongresszusi megrovását, míg mások a leváltását szorgalmazzák.
Kenneth Starr
Az amerikai elnök elleni impeachment eljárás négy vádpontjából a képviselőház
kettőben is bűnösnek mondta ki Bill Clintont. Az egyik szerint az elnök eskü alatt
tett hamis vallomást, amikor augusztusban a vádesküdtszék előtt azt állította, hogy
nem volt szexuális kapcsolata Monica Lewinskyvel, a volt fehér házi gyakornoklánnyal.
A másik vádpont szerint Clinton az igazságszolgáltatást akadályozta, arra biztatva
Lewinskyt, hogy tagadja le viszonyukat, továbbá félrevezette munkatársait az üggyel
kapcsolatban, tudva azt, hogy őket is beidézhetik a vádesküdtszék elé. A szavazati
arány gyakorlatilag pontosan tükrözte a republikánusok és a demokraták erőviszonyait
a képviselőházban, ami egyben azt is jelzi, hogy az ügyben a döntő befolyást nem a
tények, hanem a pártérdekek gyakorolták.
Ilyen polarizálódott légkörben kezdődhet majd meg Clinton ügyének tárgyalása januárban,
amelyhez hasonlóra az amerikai történelem során csak egyszer volt példa, mikor
1868-ban Andrew Johnson elnök ellen alkotmányos vádeljárást indítottak. A 130 évvel
ezelőtti precedens eredményeképpen az eljárás viszonylag jól szabályozott. Ilyenkor
a szenátus száz tagja átalakul vádesküdtszékké, amely kizárólag írásban tehet
fel kérdéseket a beidézett tanúknak, illetve magának az elnöknek, amennyiben vállalja
a megjelenést. Ha a szenátusból átalakult vádesküdtszék akár csak egy vádpontban
is bűnösnek mondja ki az elnököt, úgy lehetőség nyílik arra, hogy Clintont eltávolítsák
hivatalából, feltéve, ha megvan a kétharmados többség. Ez esetben Al Gore lenne az
új elnök, és külön büntetésként Clintont eltilthatnák bármiféle szövetségi
hivatal viselésétől. Amennyiben nincs meg a minősített többség - ehhez pedig a
jelen esetben az 55 republikánus szenátor mellett még legalább 12 demokratának
kellene az elnök ellen szavaznia -, akkor a vizsgálat automatikusan lezárul. A szenátus
azonban egyszerű többséggel be is rekesztheti a tárgyalást, és leváltás helyett
hivatalvesztéssel nem járó, de feltehetően anyagi büntetéssel kísért megrovásban
részesítheti az elnököt, akinek a pereskedés már eddig is legalább négymillió
dollárba került.
Al Gore alelnök nyilatkozataiban kijelentette, kész minden támogatást megadni ahhoz,
hogy az elnök hivatalában maradhasson. Úgy véli, mivel „a képviselőház visszautasította
a kompromiszszumos megoldást, ezzel megfosztotta a kongresszus tagjait attól az esélytől,
hogy saját lelkiismeretük szerint voksolhassanak, s ez nem tükrözi az amerikai emberek
akaratát”.
Némiképp tompítja az indulatokat, hogy nemrég George Pataki, New York állam republikánus
kormányzója, majd Bob Dole, volt republikánus elnökjelölt foglalt állást az
impeachment ellen és a megfeddés mellett. Bár véleményük közvetlen szavazatot nem
jelent, pártjukon belül mégis fontos tekintéllyel bírnak. Impeachment-ellenes
demonstrációkat szerveznek országszerte a vallási, polgárjogi és női csoportok is.
Jesse Jackson tiszteletes, aki már a kongresszusi döntés éjszakáján virrasztást
szervezett Washingtonban, imára szólította fel az amerikaiakat az elmarasztaló döntés
ellen.
Az elnökre másfelől is rájár a rúd. A napokban hozták nyilvánosságra, hogy vádiratot
nyújtott be egy vádtanács a Clinton-házaspár ellen, amelynek nyomán, ha igaznak
bizonyul, börtönbüntetés várhat rájuk. A vádiratot egyelőre pecsét alatt tartják
mindaddig, amíg az elnök - optimális esetben - 2001. január elején megválik
hivatalától. A Whitewater-ügyben eljárók szerint a vádaknak komoly alapjuk van, így
érdemes tovább folytatni az ügyben a nyomozást. Kenneth Starr - bár már megírta
az elnök ellen impeachment-eljárást sürgető jelentését - nem állt le a Clintonék
múltját kivizsgáló munkájával. Szóvivője szerint körülbelül másfél-két év
szükséges ahhoz, hogy befejezzék a nyomozást, amelynek során eddig 15 különböző bírósági
ítélet született Clinton egykori társaival kapcsolatban. A Whitewater-ügyben eddig
Clintonék - még arkansasi kormányzóságuk alatt kötött - pénzügyi ügyleteinek
kivizsgálása állt a középpontban, de mára a nyomozás a Fehér Házban illegálisan
felhalmozott, a republikánusok ellen készíttetett 900 FBI akta - feltehetőleg a veszélyesnek
ítélt ellenségek listája - ügyére, valamint a fehér házi utaztatási iroda
dolgozóinak elbocsátására, és helyettük Clintonék barátainak az alkalmazására is
kiterjed.
A döntés tehát a szenátus kezében, ám az már most megállapítható, hogy az ünnepi
forgatag hangulatában élő amerikaiakat egyáltalán nem rázták meg a legújabb fejlemények.
A Time értékelése szerint a felmérések azt látszanak tükrözni, hogy a legtöbb
ember számára a Clinton körüli purparlé valóban nem több egy olcsó szappanoperánál,
mint ahogy Szaddám Huszein sem jelent többet számukra, mint egy fenyegetőző „rosszfiút”
valamelyik tévés rajzfilmsorozatból. Hiszen kit érdekelnek ezek a problémák, mikor a
sör ára nem emelkedik, az üzemanyag pedig szinte olcsóbb az ásványvíznél is?