Füst, por, langyos szél. Tétova fények az örök éjszakában. Fémalkatrészek
csikorognak, gázolajszag terjeng. Hétszáz méterrel vagyunk a földfelszín alatt, a kőzethőmérséklet
negyvenhat fok. A Mecsek gyomrában légkalapáccsal, csákánnyal folyik az emberpróbáló
munka. Különös látvány a harmadik évezred küszöbén. Olyan, mintha egy
rabszolgatelepre csöppentünk volna.
Raáb György aknász huszonnégy éve dolgozik bányában. Jobb szerencsét kíván
Fotók: Somorjai László
A zobáki bánya a Pécsi Hőerőmű tulajdona, az itt termelt szenet az erőműben égetik
el. A keletkező energia egy részéből villamosáramot állítanak elő, másrészt Pécs
távfűtését is innen oldják meg. A mecseki feketeszén hazai viszonylatban a legjobb.
A zobáki bányát 1964-ben nyitották meg, tizenkét éves előkészítő munka után. A
bánya fénykorában az élő vágatok együttes hossza meghaladta a száz kilométert,
mostanra ez az érték a harmadára csökkent. Zobákon öt szint húzódik a felszín
alatt, a legfelső százhat méter mélyen. Ez a tárolószint, ide hozzák fel a szenet
az alsóbb rétegekből, majd innen szállítják a hőerőműbe. Negyven millió tonna
feketeszén nyugszik a Mecsek alatt, és valószínű, hogy a készlet nagy része örökre
lent marad: a mélyművelésű bányászat már nem gazdaságos. Ez a vágat is csak az
ezredfordulóig üzemel, utána bezárják.
„Hogy-hogy nem szakad a bánya az emberek fejére?” - szólal meg a bennem szunnyadó
„szakértő” az alászállás előtt. „Képzeljen el egy sajtot, amiben lyukak
vannak. Hasonló az itteni szituáció is, a fejünk fölött húzódó több száz méteres
réteg súlya eloszlik az alatta lévő kőzeten“ - magyarázza Kormos Károly robbantásvezető.
„A fejtésnél pedig biztosítva van a bánya, de azt majd látni fogja a saját szemével
is” - teszi hozzá.
Leszállás előtt beöltözünk, a márkairodában felvesszük az azonosító bilétát,
majd a lámpakamrában megkapjuk az akkumulátort és a sisakra illeszthető bányászlámpát.
Végül vállunkra akasztjuk a szódásszifon méretű menekülőkészüléket. A
szerkezet - a kilélegzett levegő páráját a dobozban lévő peroxiddal vegyítve -
légzésre alkalmas levegőt hoz létre. A készülékkel egy órán át élhetünk oxigénmentes
környezetben. A teljes menetfelszerelés súlya öt kilogramm körül van. Kísérőnk
egy metánsűrűség-mérőt is hoz magával. Egy százaléknál magasabb metán-koncentráció
esetén a műszer csipogni kezd, ilyen helyen csak szikramentes eszközöket szabad használni.
Vakuval fényképezni például tilos. Anélkül viszont nem érdemes.
A nyitott oldalú teherlift húsz kilométeres sebességgel röpít a mélybe. „Még
soha nem szakadt el a drótkötél” - nyugtat meg Kormos Károly. Kétszázhatvanöten
tartózkodunk a bányában, a pontos adatot az azonosító biléták segítségével állapítják
meg. Baj esetén tudják fent, kik tartózkodnak a föld alatt. Egy fehérre meszelt,
kanyargó alagút bejáratához érkezünk, ahonnan két pár keskeny nyomtávú vágány
indul az ismeretlenbe. Rövid gyaloglás után helyi érdekű vasúton (HÉV) folytatjuk
utunkat. Beljebb haladva füst, por és langyos szél fogad. Tétova fények az örök éjszakában.
Fémalkatrészek csikorognak, gázolajszag terjeng. A falakról helyenként víz csobog, tócsák
képződnek. Hétszáz méterrel vagyunk a felszín alatt, a kőzethőmérséklet
negyvenhat fok. Légkondicionáló berendezéssel hűtik a levegőt, ezért a langyos szél.
Egyre szűkebb alagutakon át robog vonatunk, a kisméretű mozdonyból és csilléből összeállított
„népes”. Azért népes, mert ez szállítja a népet ebben a különös, földalatti
világban.
Fényes vasrudak feszülnek a talaj és a plafon között. Ezek tartják a bányát
A csillében szigorúan tilos felállni, a vájatok belmagassága ugyanis sok helyen a
két métert sem éri el. Emberekkel elvétve találkozunk, csak az ellenőrzési pontoknál
hangzik fel a „jó szerencsét”. A fő vágat pont úgy néz ki, mint a metróalagút,
kábelek és vízvezetékek futnak versenyt a falon. Csak az óriásposzterekkel dekorált
állomások hiányoznak. Már akinek. A puha székekhez, könnyed szerkesztőségi munkához
szokott látogatónak ez a rövid utazás is komoly próbatétel: a „népes“ ugyanis
szószerint fapados, semmilyen rugózással nem rendelkezik, és valószínűleg a
kuplungtárcsája is kopott, mert időnként akkorákat ránt, hogy csak az előttem ülő
kolléga tart viszsza az arcra eséstől. A mélyművelésű bányákat omlás-, tűz-, gáz-,
víz- és sugár-veszélyességük alapján kategorizálják. A zobáki bánya csak víz-
és sugárveszélytől mentes. A többi kategóriában a legveszélyesebb osztályba
sorolták. Az itteni szén hajlamos az öngyulladásra, olyan légáramlatok vannak,
amelyek gázkitörést okozhatnak. Sújtólégrobbanás akkor jön létre, ha a bányában
jelenlévő metán megfelelő arányban keveredik a levegővel és meggyullad. Az ilyen
robbanás mindig halált okoz, mert a véletlenszerűen létrejövő keverék valamilyen
emberi tevékenység hatására szokott berobbanni. A baj megelőzése érdekében szigorú
szabályrendszert dolgoztak ki: műszálas ruhában például tilos lemenni a tárnába,
mert az ilyen öltözet szikrát bocsáthat ki. A hetvenes-nyolcvanas években sok bányakatasztrófa
történt, az utóbbi évtizedben viszont örvendetesen csökkent a tragédiák száma. Az
utolsó sújtólégrobbanás 1989-ben történt, hét halálos áldozatot követelt. A közelben
tartózkodó túlélők közül többen sokkos állapotba kerültek és leszázalékoltatták
magukat.
Egy idő után elfogy alólunk a sín, gyalog megyünk tovább. Aggregátorok, palackok,
szivattyúk sejlenek fel a bányászlámpa fényében. Hörgő és vinnyogó hangon
jelzik, hogy közeledünk az élő fejtéshez. Hatalmas patkány menekül a futószalag alá.
Korábban az egér volt a bánya háziállata, de a fajfenntartásért vívott harcban
alulmaradt a patkánnyal szemben. Jó itt nekik, mert sötét van, meleg, és mindig akad
valami ételmaradék is. A bányászok ugyanis a helyszínen esznek, a környéken ritka
az étterem.
Lejtős szakaszon vezet utunk, a törmelék bokáig ér, vágni lehet a port. A vágat tovább
szűkül, egy ideig csak görnyedve juthatunk tovább. Egyre több embert látunk, és
feltűnik, hogy olyan a szemük, mintha kifestették volna. Persze a szénpor a felelős,
a dologban egyedül az a kellemetlen, hogy a smink csak egy-két nap múlva kopik le. A városban
mindenesetre könnyű felismerni a bányászokat.
Kormos arcú segédvájár köszönt a szállítószalag mellett, miközben a nagyobb tömböket
vágja darabokra, nehogy eltorlaszolják az utat. Néhány perc elteltével megérkezünk
a támadó homlokhoz. Ez a világ vége. Legalábbis itt lent, és persze csak addig, míg
tovább nem halad a fejtés. A látvány különös: fényes vasrudak százai feszülnek a
lejtős talaj és a szintén ferde plafon között. Az állítható magasságú oszlopok a
bennük lévő víz-olaj emulzió által egyenként harminc tonna teherbírásúak. Az
oszlopokat arasznyi vastag vasgerendák kötik össze felül, tetejükön szorosan egymás
mellé fektetett deszkák húzódnak. „Ez a százhetven süvegsor tartja a bányát”
- mondja Kormos Károly. A fejtés előrehaladtával az egész alakzat vándorol előre.
Tíztagú brigád „támad” a sötétben. Az aládúcolt részen réselővel meglazítják
a szenet, majd kiveszik a támasztékokat. A csillogó szén leszakad a kőzetről, és az
előre odakészített szállítóeszközre hullik. A kaparó - mert a bányászok így
nevezik a fémből készült futószalagot - kiviszi a szenet a fővágatba, ahonnan
csillékben folytatódik a transzport. A mecseki bányászkodás sok kézi munkával jár.
Egy időben próbálkoztak a gépesítéssel, marótárcsákat és széngyalukat hoztak,
de a művelt területek rövidsége miatt ez nem érte meg. Maradt a légkalapács, a csákány
meg a lapát. Furcsa látvány a harmadik évezred küszöbén. Olyan, mintha egy
rabszolgatelepre csöppent volna az ember.
„Egy bányász napi teljesítménye átlagosan hét tonna szén” - mondja Raáb György
aknász. A kilenc kilós légkalapács kiveszi az erőt az emberből a műszak végére.
Az aknász huszonnégy éve dolgozik bányában. A fülsüketítő zajban szinte ordítva
beszélgetünk.
- Meg lehet szokni ezt a környezetet, az állandó éjszakát?
- Csak addig rossz, amíg leszáll az ember, utána már minden egyforma, megy minden
magától. Itt a bányában összetartanak az emberek, nagy az egymásra utaltság. Néha
persze kivetkőzünk magunkból, valószínűleg a környezet hatására, mert mégiscsak
többszázméternyi kőzet van a fejünk fölött. Olyankor úgy beszélünk, mint a kapcával.
Kint azután ismét úriember módjára viselkedünk, egy-két korsó sör után miden el
van felejtve. Ez a speciális közösségi élet már nem tart sokáig. Kétezerben bezárják
a zobáki bányát, mert veszteséges. Az itt termelt szén olyan drága, hogy ha olajjal
helyettesítenék, akkor is jobban járna az erőmű.
- Nem fél ilyen helyen dolgozni?
- Nem, ennyi időt nem lehet félve eltölteni, és dolgoztam én ennél veszélyesebb
helyen is, például függőleges aknában: ötven méteres kötélen eresztettek le egy
kosárban, egyedül - mondja Raáb György.
- Mi történne itt, ha elromlana a szellőztető rendszer?
- A bányában minden biztonsági berendezésből kettő van. Ha az egyik elromlik, rögtön
beindítják a másikat.
- Mi lesz magukkal kétezer után, amikor bezárják a bányát?
- A negyven év felettieknek semmi esélyük, elmennek nyugdíjba. A fiatalabbak talán
még tudnak váltani, de ha a munkaadó megtudja, honnan jött a jelentkező, szóba sem
áll vele. Az itt dolgozó emberek kilencven százaléka rosszabbul fog járni.
A bányászok nagyfokú egészségkárosodása közismert: hallási zavarok, izületi bántalmak,
szilikózis. Tizenöt-húsz év bányászkodás után fizikailag is elhasználódik az
ember. Elkopik. Mindezt havi hatvan-nyolcvanezerért. És már bányásznapok sincsenek, a
nagy jutalmak korszaka lezárult.
Egy kilencvenkettes kormányhatározat alapján kétezerben bezárják a zobáki bányát.
Addig is csak szociálpolitikai okokból várnak: időt adnak a bányászok átképzésére
- tájékoztat a felszínre érve Reszler Zoltán igazgató. Biztos állással persze
senkit nem kecsegtetnek, sőt a záróráig fokozatosan csökkentik a termelést és a létszámot.
A mélyművelésű bányászat már évek óta nem gazdaságos. Csak a külszíni széntermelés
nyereséges. Az ilyen bányákban viszont nehézgépkezelők, teherautó-sofőrök
dolgoznak, vájárra, csillésre nincs szükség. Eljárt felettük az idő. Búcsúzóul
mi mást kívánhatnánk a munka nélkül maradó bányászoknak, mint a mostaninál jobb
szerencsét.