1517. október 31-én egy addig ismeretlen szerzetes hitújítást követelő
tételeket szögezett ki a németországi Wittemberg vártemplomának kapujára. Hogy
ekkor az addigiakhoz képest valami minőségileg új kezdődött, azt a későbbi
századok egyértelműen és egybehangzóan bizonyították, s így mindmáig ezt az
eseményt tekintik - Kolumbusz nevezetes fölfedezésével együtt - az Újkor
kezdetének.
A nevezetes nap után a fiatal Luther nevét széles körben hamar megtanulták, s
néhány éven belül a korabeli Európa legnagyobb hatalmasságai is elkezdtek
foglalkozni személyével - azért, hogy elnémítsák.
E küzdelem nem kínált több esélyt Luther számára annál, mint Dávidé Góliáttal
szemben. Hisz’ honnan vehette ahhoz a bátorságot egy szerzetesi alázatra nevelt
fiatalember, akinek a kezében semmiféle egyházi, politikai vagy katonai hatalom nem
volt, hogy meg merjen mérkőzni a pápa, a német-római császár, számos uralkodó,
főpap és főúr együttesen ellene támadó, elpusztítására törő erejével?
1520-ban mondták ki rá a pápai átkot, melyet látványosan is nyilvánosságra hoztak
egy átok-mise keretében. Ennek során harangzúgás közepette az oltár előtt teljes
egyházi díszben felsorakozott papok a főpap vezényletével a földre dobva oltották
ki a Luther lelkét jelképező kezükben tartott égő gyertyákat. A Luther teljes
fizikai és szellemi összeroppantását célzó szertartást a pápai átok további
velejárói igyekeztek még hatékonyabbá tenni, melyek mindenféle emberi
közösségből való teljes kizárását írták elő. A következő évben a
német-római császár mondta ki rá a német birodalmi átkot. A birodalom minden
alattvalóját felszólították, hogy élve vagy halva kerítsék kézre Luthert, akinek
vérdíjat tűztek ki a fejére. Még ugyanebben az évben az angol király - a majdan
két feleségét is lefejeztető VIII. Henrik -adott ki ellene egy dühödten
fröcskölődő nyomtatványt.
Mindezek dacára váratlan és különös segítségek folytán nemcsak rendre
megszabadult az életveszélyes helyzetektől, hanem továbbra is kezdeményező
helyzetben tudta tartani a hitújítást, melynek során újabb és újabb területeket, s
a társadalom egyre szélesebb rétegeit sikerült az ébredés mozgalma mellé
állítania. Honnan származott az az erő, amellyel a látszólag esélytelen
helyzetekből sorozatosan győzelemmel tudott kikerülni? E vonatkozásban Luther
többször is hangsúlyozta, hogy ereje nem képzettségéből, vagy netán kivételes
egyéni tulajdonságaiból származik, hanem az Isten természetfeletti erejével való
kapcsolatából. Sőt arról is teljesen meg volt győződve, hogy a mozgalom további
sorsa, sőt saját személyes jövője is alapvetően nem a földi, látható
erőviszonyokból, körülményekből következik, hanem természetfölötti szinten dől
majd el.
Amikor például 1521-ben a birodalmi átok gyilkos következményei elől Luthert
választófejedelme, Bölcs Frigyes Wartburg várába menekítette, az életre-halálra
keresett szerzetes hamarosan úgy érezte, hogy nem bujkálhat tovább, mert neki
Wittembergben hirdetnie kell az Igét. Frigyes kérve kérte, hogy ne hagyja el a
biztonságot nyújtó várkastélyt, mert a pápai, császári ügynököktől,
bérgyilkosoktól nem tudja megvédelmezni a városban. Luther megnyugtatta fejedelmét,
hogy sokkal magasabb védelem alatt fog Wittembergbe érkezni, mint amit a
választófejedelem nyújthatna számára. A levél ráadásul folytatódott, miszerint
azért nem hagyatkozhat Frigyes védelmére, mert annak hite még nem elég erős. S hogy
a fejedelem szemei még inkább elkerekedjenek, kijelentette, hogy a valóságban Frigyes
szorul az ő védelmére. Valóban vissza is tért a városba, de különös módon
egyetlen ellenfele sem tudott leszámolni vele az elkövetkezendő 24 év folyamán, s
végül hatgyermekes családapaként 63 évesen fejezte be földi pályafutását.
Hasonlóan éles helyzet volt az is, amikor a híres 1530-as augsburgi birodalmi
gyűlésen a császár és a katolikus párt felszólította Luther addigra igencsak
megszaporodott híveit, hogy a legsürgősebben térjenek vissza a római egyházba.
Végső határnapként a következő év április 15-ét szabták meg. Hozzáfűzték,
hogy ha nem engedelmeskednének, akkor a császári haderő fogja eltörölni a föld
színéről az eretnekség fészkeit. A határnap vészesen közeledett. Luthertől
kértek hát tanácsot. A reformátortól azonban sokak számára hajmeresztő válasz
érkezett: semmiképpen se próbálják a császár elleni fegyverkezéssel megvédeni
magukat. Buzdította őket, hogy higgyenek az Igének, s ha e szerint járnak el, akkor
Isten természetfeletti módon fog segítségükre sietni. A tízezrek pusztulásával
fenyegető helyzetben e tanács többek számára túl elvontnak tűnt, az események
azonban különös módon mégis Luthert igazolták. A minden fegyveres szervezkedést
elutasító reformátor városa ellen csaknem minden esztendőben el akartak indulni a
császári seregek, azonban 15 éven át valahogy mindig közbejött valami, ami miatt
mégsem indulhatott meg a hadjárat. Hol a török háború, hol az itáliai problémák
vagy éppen a francia ügyek. Így ment ez egészen 1546-ig, Luther haláláig. A
következő évben azonban hirtelen minden akadály elhárult, s az időközben mégis
megszervezett protestáns katonai szövetség, amelyben sokan annyira bíztak, mit sem
segített - súlyos vereséget szenvedett a császári seregtől.
Luther sokszor hangsúlyozta, hogy annak a természetfeletti erőnek a forrása, amely őt
annyiszor győzelemre segítette nem más, mint az újra felfedezett Szentírás, a hittel
párosított Ige. Ezért tulajdonított különös fontosságot annak, hogy a Bibliát
eljuttassa minden emberhez.
Azt is világosan látta, hogy az élő hit legmakacsabb ellenfele az Igétől
függetlenedett vallási tradíció. Felismerte, hogy a IV. századtól kialakuló római
katolikus hagyomány a keresztény hit meghatározó igazságait emberi tanításokkal
cserélte föl, s ezért vált a római egyház szerinte alkalmatlanná arra, hogy az
evangéliumot közvetítse az emberek számára. Ezért kezdett hozzá oly kíméletlenül
a katolikus tradíció lebontásához. A fellépését követő évtizedek aztán
látványosan megmutatták, hogy mire képes az újra megtalált bibliai hit. Nemcsak a
német fejedelmek egész sora szakított a pápasággal és a katolicizmussal, hanem
Angliától az Erdélyi fejedelemségig számos más uralkodó is. Sőt bekövetkezett,
amire korábban még soha nem volt példa, hogy maguk a római egyház legfőbb vezetői,
püspökök, érsekek, apátok tucatszámra szakítottak a katolicizmussal, felismerve,
hogy a katolikus tradíció meghatározó elemei teljesen összeegyeztethetetlenek a
Bibliával. A leghíresebb esetek közé a kölni érseknek, a canterburyi érseknek, a
német lovagrend nagymesterének, s a kapucinusok helyettes rendfőnökének megtérése
tartozott. Magyarországon is hasonló látványos sikereket ért el a hitújítás. A
század végéig - egybehangzó korabeli katolikus becslések szerint - a lakosság
mintegy 80-90 százaléka szakított a katolicizmussal, s lett protestánssá. Köztük
három püspök is: Dudich András pécsi, Kecseti Márton veszprémi és Thurzó Ferenc
nyitrai püspökök.
Luther pályáját, s az egész reformációt a számos siker mellett súlyos
ellentmondások is terhelték. Mert bár reformátor alapelvként hirdette az Ige
abszolút tekintélyét, mégis már az első évtizedektől több lényegi ponton
eltértek ettől. Így például Luther már korán felismerte, hogy a csak az V.
századtól elterjedt csecsemőkeresztség teljesen ellentétes a Bibliával. Ezért -
mit sem törődve azzal, hogy ez ekkor milliók által gyakorolt, sőt elvárt, ezeréves
tradíciónak számított - 1521-ben bátran elkezdte szóban és írásban hirdetni a
hitből történő, felnőttkori vízkeresztséget. Ebben a következőképpen vonta le a
gyakorlati következtetéseket: „Álljunk el a csecsemőkeresztségtől, mennél
hamarabb, annál jobb, s ne merészeljünk többé egyetlen gyermeket sem megkeresztelni,
hogy ilyen balgasággal és szemfényvesztéssel, amelynek semmi alapja nincs, Istent ne
csúfoljuk és ne káromoljuk.” Miként volt lehetséges, hogy néhány év múlva
Luther e téren feladta bibliai látását, és az evangélikus egyház hitvallási
iratává vált 1529-es Nagy Kátéjában már ördögi szektás tanításnak minősíti a
csecsemőkeresztség elutasítását?
A reformáció zsidósággal kapcsolatos álláspontjában is hasonló megdöbbentő
változások zajlottak le. Így például az a Luther, aki 1523-ban kiadott, már
címében is beszédes munkájában - „Jézus Krisztus, aki zsidónak született”
- még teljes bibliai fegyverzetben állt ki a zsidók védelmében, két évtized
elteltével A zsidókról és hazugságaikról című művében már fizikai
üldözésükre szólított fel. További kutatások feladata annak részletes
feltárása, milyen okok következtében távolodott el a reformáció a már megtalált
bibliai alaptól. A válasz minden bizonnyal abban keresendő, amit Luther már
indulásakor a reformáció sikerének kulcsaként jelölt meg: mennyire sikerül
hűségesnek maradni a Bibliához.