GRÜLL TIBOR
Vatikáni emlékezés magyar megfontolás
Mi történt a zsidókkal Erdélyben
1998. március 12-én jelentette meg a Vatikán II. János Pál pápa történelmi
jelentőségűnek szánt nyilatkozatát, melynek címe: „Emlékezünk: gondolatok a
Soáról”. Az eredetileg tíz oldalas írást a katolikus egyházfő Edward Cassidy
bíborosnak, a Vatikán zsidó kapcsolatokért felelős „miniszterének” -
jóbarátjának - címezte. A Soá-nyilatkozat természetesen keresztény és zsidó
körökben egyaránt nagy visszhangot váltott ki, hiszen a holocaust óta eltelt 50
évben ez a pápa jószerével első komoly megnyilatkozása e kérdésben.
Várszegi Asztrik, Glatz Ferenc, Schveitzer József. Eltérő vélemények.
Fotó: MTI
A kezdeményezést - amely II. János Pál pápasága alatt nem az egyetlen hasonló
eset - a zsidóság felé való nyitásként értelmezték mindkét oldalon, bár annak
történelmi szerepéről eltérőek a vélemények. Jehuda Bauer, a jeruzsálemi Jad
Vasém holocaustkutató-intézet igazgatója így nyilatkozott a meghatározhatatlan
műfajú nyilatkozatról: „Ötven évig tartott, amíg a Vatikán kiadta ezt a
nyilatkozatot. Valószínűleg majd kétszáz év múlva készül el az, amelyikre mi
várunk.”
A hatvanas évektől kezdődően XXIII. János, VI. Pál, majd II. János Pál többször
is jelezte: a katolikus egyház felülbírálja hagyományos antijudaizmusát, „a
megvetés tanítását”, és egyértelműen elítéli a holocaustot. Az idén kiadott
dokumentum kritikusainak az a véleményük, hogy az állásfoglalás végzetesen
megkésett, továbbá hogy - az antik szállóigét idézve - „a hegyek vajúdtak
és egér született”. Többen úgy vélik, a dokumentum nem tartalmaz semmi újat az
előző nyilatkozatokhoz képest, s még csak kísérletet sem tesz arra, hogy érdemben
megvizsgálja: terheli-e, s ha igen, miféle felelősség terheli a keresztény
antijudaizmust a tizenkilencedik-huszadik század etnikai alapú antiszemitizmusáért,
amely a Soá történelmileg páratlan, teljesen irracionális, ugyanakkor
„iparszerű” népirtásához vezetett. A vatikáni nyilatkozat egyes kitételei ugyan
utalnak a katolikus egyház zsidóellenességének történelmi gyökereire: „A zsidók
és keresztények kapcsolatának története gyötrelmekkel teli” - „Néhány
keresztény terület zsidóellenes érzelmei, valamint az egyház és a zsidó nép közti
távolságtartás általános diszkriminációhoz vezetett, amely időnként kiűzésekben
és erőszakos megtérítési kísérletekben végződött”; a dokumentum ugyanakkor
mindvégig hangsúlyozza, hogy az európai zsidóellenesség „inkább szociológiai és
politikai, mint vallási jellegű volt”. Ebből viszont egyenesen következik, hogy „a
Soá egy modern, neopogány rezsim műve volt. Antiszemita gyökerei a kereszténységen
kívül találhatók és céljainak eléréséhez nem habozott szembehelyezkedni az
egyházzal, üldözve az ő híveit is” - állítja a vatikáni dokumentum, amely
teljességgel felmenti a felelősség alól a klérus tagjait (a pápát, a püspököket
és a papságot), és azt az egyének illetve a hatóságok lelkiismereti kérdésévé
teszi.
Az európai zsidó-keresztény együttélés elmúlt 2000 éves története valóban
gyötrelmekkel teli. Nem árt azonban hangsúlyozni, hogy eme gyötrelmek elviselői nem a
katolikus egyház - pláne a klérus - tagjai, hanem azok a zsidó emberek voltak,
akik legtöbbet éppen a római egyház üldözéseitől szenvedtek. Ez a megállapítás
a felvilágosodás koráig (XVIII. század) vagy méginkább a szekularizált államok
létrejöttéig (XIX. század) kétségbevonhatatlan történelmi tény. Azon már lehet
vitatkozni, hogy a modern értelemben vett, etnikai alapokon álló antiszemitizmus -
és annak egyenes következménye, a náci holocaust - létrejöttében mekkora szerepe
volt a katolikus vallásgyakorlatot mélyen átható antijudaizmusnak - a kettő
közötti kapcsolat megléte azonban szintén egyértelmű. (Lásd keretes írásunkat.)
Ezt a történelmi összefüggést emelte ki a Magyarországi Zsidó Hitközségek
Szövetségének állásfoglalása is, amely a vatikáni dokumentum közzététele után
nem sokkal Feldmájer Péter, Zoltai Gusztáv és Schweitzer József aláírásával
jelent meg: „Meggyőződésünk - írták a magyarországi zsidóság prominens
képviselői -, hogy a katolikus és más egyházak köreiből is terjesztett
évszázados zsidóellenesség jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a nácik
végre tudták hajtani tömeggyilkosságaikat.”
A magyar katolicizmus fellegvárának számító Pannonhalmán 1998. november 4-5-én
„Magyar megfontolások a Soáról” címmel másfél napos konferenciát rendeztek,
amelynek kitűzött célja - Várszegi Asztrik főapát, a rendezvény kezdeményezője
és spiritus rectora szerint - az lett volna, hogy „II. János Pál körlevelének
gondolatát tovább vigyük, és annak magyar vonatkozásait megvizsgáljuk”. „A
tanácskozás - írja a főapát - nem állna meg a tények újrakimondásánál,
hanem keresni akarja a megoldás, a felülemelkedés útját, végső soron a közös
Atyához vezető utakat”. A zsidó és katolikus részről meghívott előadók
valamennyien üdvözölték a rendezvényt, bár - mint arra Glatz Ferenc, az MTA
elnöke szenvedélyes hangú megnyitójában figyelmeztetett - a történelemmel
foglalkozók mindenkori kötelessége, hogy a múltat köntörfalazás nélkül
bevallják, s ez nemcsak a tények újraelmondását jelenti, hanem azt is, hogy
szükségszerűen értékítéletet is kell alkotnunk mindarról, ami a múltban
történt. A magyarországi zsidóság vészkorszakáról szólva kiemelte, hogy ahhoz nem
mérhető a magyarság II. világháborús szenvedése: míg az utóbbiak „szabályos”
háborúban áldozták életüket, az előbbieket egy tudománytalan és embertelen faji
ideológia oltárán áldozták fel. Ebben pedig - emelte ki Glatz - a magyar
politikai elitet, az egyházakat és a társadalom egészét is egyértelmű felelősség
terheli.
A konferencia előadói és a hozzászólók érthető okokból igen óvatosan fogalmaztak
az egyházak történelmi felelősségét illetően. Schweitzer József főrabbi
beszédében kiemelte a két világvallás közös pontjait, s azt hangsúlyozta, hogy a
középkori eredetű antijudaista egyházi vádakat maguk a pápák cáfolták meg. A
katolikus egyház II. világháborús szerepével kapcsolatban Gergely Jenő történész
végzett levéltári alapkutatásokat. Eddig még sehol nem publikált eredményei szerint
a magyar katolikus vezetők elméletileg ugyan elutasították a zsidótörvényeket, a
gyakorlatban azonban egytől-egyik megszavazták azokat. Kevés kivétellel (mint Márton
Áron erdélyi püspök, Apor Vilmos győri érsek és kisebb mértékben Serédi
Jusztinián bíboros) senki sem emelte fel szavát a zsidóság deportálása és a
gettósítás ellen. Karsai László ezzel szemben aláhúzta a katolikus egyház
zsidómentő akcióinak fontosságát. Pfitzner Rudolf pszichológus (München) idézte
Freud egyik tanítványának, Löwenbergnek mondását, miszerint az antiszemitizmus
tulajdonképpen rejtett antikrisztianizmus. „Ideje lenne - állította az előadó
-, hogy a keresztény teológusok is kigyomlálják az antiszemitizmus teológiai
gyökereit.” Karády Viktor (Párizs) egyetlen mondatban utalt arra, hogy „az
inkvizíció máglyái nem másként működtek, mint a náci emberégetések”.
Békés Gellért határozott hangon utasította vissza katolikus részről a
bűnrészesség vádját. Hangsúlyozta, hogy az antijudaizmust „bizonyos történelmi
helyzetek és bizonyos teológiai tévedések” váltották ki, de annak semmi köze a
múlt század közepén elterjedt faji alapú antiszemitizmushoz. Majsai Tamás (Wesley
János Lelkészképző Főiskola) ellenben kemény hangon vetette fel a katolikus és
protestáns egyházaknak az antiszemitizmus kialakulásában játszott történelmi
felelősségét, a holocaust idején tanúsított passzív, vagy sok esetben a nácikkal
kollaboráns magatartását, illetve a holocaust-recepcióban játszott negatív
szerepüket.
Emlékezés és megfontolás a címe annak a dokumentumnak illetve konferenciának,
amelynek célja a katolikus egyház, s azon belül a magyar katolicizmus szerepének
értékelése századunk legnagyobb bűntényében - a vatikáni nyilatkozat
megfogalmazásában: „kitörölhetetlen szégyenfoltjában” - a holocaustban,
amelynek célja a zsidóság teljes és szisztematikus kiirtása volt. „Emlékezés”
és „megfontolás”: két értéksemleges fogalom, amelynek használata felettébb
elgondolkodtató olyan szövegkörnyezetben, ahol a népirtás, gázkamra, krematórium,
deportálás, gettósítás, tömeges éhhalál stb. kifejezések meglehetősen sűrűn
fordulnak elő. Felettébb elgondolkodtató, különösen akkor, ha tudjuk, hogy az
emlékezők és megfontolók kapcsolata e fentebb felsorolt szörnyűségekkel maga is
megfontolás tárgyát képezi. A Jóm Soá (Cefanja/ Szofóniás próféta könyvében a
„pusztulás napja”) és bizonyos történelmi egyházak múltbéli (?) zsidóellenes
teológiája és vallásgyakorlata közötti öszszefüggés sokak számára sokkal
nyilvánvalóbb annál, hogysem beérjék emlékezéssel és megfontolással: számukra
sokkal többet mondana, s valószínűleg az örökké emlékezők számára is üdvösebb
lenne az őszinte bűnvallás és az igazi megtérés. A Pannonhalmán rendezett másfél
napos konfrencia továbbra is nyitva hagyott sok eddig is nyitott kérdést.
Randolph Branham: Román nacionalisták és a holocaust
(Kitalált mentőakciók politikai kiaknázása)
A Múlt és Jövő Kiadó gondozásában most megjelent könyv Amerikában
élő szerzője több szempontból is avatott a kérdés megválaszolására. Az
Erdélyből származó történészprofesszor, Randolph Branham, aki ma is jól beszél
románul, először is fontosnak tartotta leszögezni: nem a román-magyar kapcsolat
további bonyolítása vezette a témaválasztásnál, sőt nem is a románokkal, nem is a
történészekkel van gondja. A könyv célja többek között, hogy bemutassa a
történelemhamisítás struktúráját - amely egyébként nem román találmány.
Történelmi „megbolondulások” kísérnek általában minden rendszerváltást -
fogalmazott a szerző. „A történészeknek kizárólag dokumentumok alapján kell
állást foglalniuk, és késznek kell lenniük az önkorrekcióra, ha új tények
bukkannak elő” - fejtette ki Branham professzor.
A román szélsőséges nacionalisták szerepe a zsidóság elhurcolásában
Észak-Erdélyből olyan téma, amely eddig nem került feldolgozásra. Ceaucescu
kísérletet tett arra, hogy új image-et adjon a nácikkal kollaboráló Antonescu
kormány szerepének a II. világháború során, innen indult ki bizonyos történészek
„értelmező” munkája. A könyv aktualitását az adja, hogy ma az eredeti
dokumentumok még elérhetőek, így azok felhasználásával nyomon lehet követni a
valós eseményeket - ezt tűzte ki céljául könyvében Randolph Branham.
Az alábbiakban a katolikus egyház és a náci Németország zsidóellenes
intézkedéseit soroljuk fel a teljesség igénye nélkül. A történelmi tények
ismerete megkönnyítheti a két rendszer különbségeinek és hasonlóságainak
vizsgálatát.
A
KATOLIKUS EGYHÁZ
ZSIDÓELLENES INTÉZKEDÉSEI
1. Az elvirai zsinat 306-ban betiltja a keresztények és zsidók
közötti házasodást és szexuális kapcsolatot.
2. Az elvirai zsinat határozata értelmében (306) zsidók és
keresztények nem étkezhetnek együtt.
3. A clermonti zsinat 535-ben elhatározza, hogy a zsidók nem
viselhetnek közhivatalt. Ugyanígy határoz a IV. lateráni zsinat 1215-ben.
4. Az 538-as III. orleans-i zsinat határozata értelmében a zsidók nem
alkalmazhatnak keresztény szolgákat és nem lehetnek keresztény rabszolgáik.
5. 538-ban a III. orleans-i zsinat megtiltja, hogy a zsidók a Nagyhét
idején az utcán mutatkozzanak.
6. 681-ben a XII. toleódi zsinaton Talmudot és más zsidó könyveket
égetnek.
7. A torinói zsinat 692-ben megtiltja, hogy keresztények zsidó
orvosokhoz járjanak.
8. A IV. lateráni zsinat 1215-ben kötelezi a zsidókat, hogy a
keresztényekkel egyenlő mértékű javadalmakat és egyházi adókat fizessenek az
egyház felé.
9. A III. lateráni zsinat 1179-ben megtiltotta a zsidóknak, hogy
örökségükből kitagadják azon leszármazottaikat, akik fölvették a
kereszténységet.
10. Az 1179-es III. lateráni zsinat úgy határozott, hogy zsidók sem
felperesként, sem tanúként nem szerepelhetnek a bíróság előtt keresztényekkel
szemben.
11. A IV. lateráni zsinat 1215-ös határozata értelmében a zsidóknak
megkülönböztető jelvényt kell viselniük.
12. 1222-ben az oxfordi zsinat betiltja az új zsinagógák építését.
13. A bécsi zsinat 1267-es döntése értelmében a keresztényeknek
tilos résztvenniük zsidó ceremóniákon.
14. A breslaui zsinat 1267-ben elrendeli, hogy a zsidók a
keresztényektől elkülönítve, gettókban lakjanak.
15. A baseli zsinat 1434-ben úgy határoz, hogy a zsidóktól megvonják
a tudományos fokozatok megszerzésének jogát.
16. A keresztes hadjáratok során tömegével pusztítják el a
zsidókat. A IV. lateráni zsinat 1215-ben minden világi hatóságot felszólított, hogy
irtsák az eretnekeket. 1478-ban kezdetét vette az inkvizíció, melynek során rengeteg
zsidót máglyán égettek meg, a vagyonukat pedig elkobozták. |
A NÉMET
FASIZMUS
ZSIDÓELLENES INTÉZKEDÉSEI
1. 1935. szeptember 15-én elfogadják a német vér és becsület
védelméről szóló törvényt.
2. 1939. december 30-án a zsidókat kitiltják a vasúti
étkezőkocsikból.
3. 1935. április 7-én megszavazzák a professzionális közszolgálat
helyreállítását célzó törvényt, mely kizárja a zsidókat a hivatalokból és a
közszolgálati pozíciókból.
4. Az 1935. szeptember 15-i a német vért és becsületet védelmező
törvény megtiltja, hogy a németek zsidókat alkalmazzanak.
5. 1938. december 3-án rendeletben hatalmazzák föl a helyi
hatóságokat, hogy bizonyos napokon (náci ünnepnapokon) kitiltsák a zsidókat az
utcákról.
6. A nácik rendszeresen könyveket égetnek Németország-szerte.
7. Egy 1938. július 25-i rendelet megtiltja a németeknek, hogy zsidó
orvosokhoz járjanak.
8. 1940. december 24-én a zsidókra külön adót vetnek ki a nácik
által kötelező jelleggel pártcélokra fizetett adományok mértékében.
9. A zsidóktól megvonták azt a jogot, hogy polgári keresetet
nyújthassanak be.
10. Egy 1938. július 31-i rendelet feljogosította az
igazságügy-minisztériumot, hogy érvényesítse a józan közgondolkodást sértő
közrendeleteket.
11. Egy 1941. szeptember 1-én kelt rendelet minden zsidót arra
kötelez, hogy sárga Dávid-csillagot viseljenek.
12. 1938. november 10-én az egész Reich területén zsinagógákat
rongálnak meg. A zsidók ezt az éjszakát Kristalnacht (Kristályéjszaka) néven
emlegetik.
13. 1941. október 24-én megtiltják a zsidókkal való barátkozást.
14. Heydrich parancsára 1939. szeptember 21-től a zsidók kötelesek
gettókban élni.
15. 1933. április 25-én elfogadják a német iskolák és egyetemek
túlzsúfoltsága elleni törvényt, melynek értelmében az egész Harmadik Birodalom
területén kitiltják a zsidókat az iskolákból és az egyetemekről.
16. Hitler „végső megoldása” a teljes európai zsidóság
szisztematikus lemészárlását irányozta elő. A kivitelezés során megfosztották
őket otthonaiktól, munkájuktól, összes javaiktól (még a fogaikban lévő arany
töméseket is kivették), és végezetül az életüktől is. Hitler azzal próbálta
igazolni mindezt, hogy ez Isten akarata, a német nép és az egyház küldetése. |
|