Úgy emlékszem, derűs őszi nap volt. Délután ötig dolgoztam az asztalosüzemben:
a cég kiállítási pavilonokat meg üzletportálokat készített; néhány munkatársunk
hol itt, hol ott volt külső szerelésen, ezek fél öt körül érkeztek vissza; ők mesélték
felhevülve, hogy az utcákon hömpölyög a tömeg; a Műegyetemtől és a Petőfi
szobortól a Bem-szoborhoz vonult a diákság; tüntetés van a városban - amit a belügyminiszter
először betiltott, majd mégis engedélyezett; a mérnökhallgatók 16 pontban összefoglalt
követelésüket olvassák fel, szolidaritásukról biztosítják a lengyel népet, szónoklatok
hangzanak el, melyekben követelik a demokratikus változásokat, és a hatóság mégis tétlenül
szemléli az eseményeket…
Október 23-a volt.
Nagy Imre. Kinyilvánította a Magyar Népköztársaság semlegességét
Egy óra múlva magam is a tömegben találtam magam. A körúton hosszú sorban
vesztegeltek a villamosok, az utat teljes szélességében elfoglalta az emberáradat.
Hirtelenjében nem lehetett felfogni, mi történik, hogyan is támadt ez a hirtelen hevület:
az énekszó, a nemzetiszínű zászlók lobogása felpezsdítette a vért; lábak dobogásával
dobolt ritmust a szív. Ahol közéjük értem, az emberek befogadtak. Valaki elkiáltotta
magát: „Függetlenség, szabadság, lengyel-magyar barátság!” - és százan meg
százan vették át, ismételték kórusban. Az előző napokban történt ugyanis, hogy
Gomulka került a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkári posztjára. Nyár óta
forrongott a helyzet; a nemzetközi vásárról hazatért munkatársainktól hallottunk a
vérbe fojtott poznani felkelésről; szemtanúi voltak az eseményeknek. Most is a
lengyelek bátorságát éltette a tömeg. Aztán elkezdtük a köztársasági indulót énekelni:
„Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig…” Az ezer év helyett persze
mindenki az elmúlt esztendőkre gondolt. „Szabadságot akarunk, szabadságot akarunk!”
- hullámzott végig a kiáltás a menetelők során. A járdákról a végeérhetetlen
oszlophoz csatlakoztak újabbak és újabbak, üzletekből rohantak közénk, ablakok nyíltak,
taps és éljenzés fogadta a jelszavakat: „Vesszen Rákosi! Veszszen Rákosi!”
Egyre merészebb szövegek hangzottak fel, egyre bátrabb politikai követelések. Aztán
az ablakokba kitűzött zászlók láttán: „Kossuth-címert akarunk!”… valaki
elrikkantotta: „Magyar zászlót!”… és átvették a többiek is: „Magyar zászlót!”
Valamelyik ablakpárkányon megjelent egy fiatalember, akrobatikus ügyességgel mászott
ki, ollóval kivágta a csillagos népköztársasági címert a lobogó közepéről.
Meglengette: lyuk tátongott a címer helyén. Tapsorkán üdvözölte a produkciót.
Ujjongás, éljenzés, taps.
„Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje…”
Így vonultunk tovább, tovább a Nagykörúton, a Rádió felé.
„Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!“
Olyan volt, mint egy álom, önként és szabadon, a szabad akaratából cselekedett
mindenki. Tíz- és százezrek. Kényszer és megalkuvás nélkül. Évtizedek, sőt egy
évszázad csendje szakadt fel. Kinyílt egy erőszakkal zárva tartott zsilip. Sodródtunk
a tömegben, de nem akaratlanul, ez a sodródás inkább sodrás volt, a hömpölygő
folyam sodra a mindig is remélt, örökösen vágyott cél felé. A sokaságban szinte
senki sem beszélt egymással, csak a tekintetek, a szemvillanások találkoztak: tömeg még
soha, vagy csak nagyon-nagyon régen volt ilyen egy akaratú.
Bezsúfolódtunk a Bródy Sándor utcába. A Múzeumkert vasrácsán is kapaszodtak, függtek,
ücsörögtek az emberek. Már alkonyodott. Ahol álltam, a Puskin utca közelében, a ház
földszinti lakói kitették a rádiót az ablakba, hogy halljuk Gerő beszédét. Időnként
jelszavak röppentek fel szabad magyar Rádiót követelve. Hírek jártak, hogy küldöttség
megy a Rádióba tárgyalni az adás megszüntetéséről, mert Gerő szavait felháborodott
zúgás kísérte. Felbukkant egy magyar tank, erről azt beszélték, hogy fejeseket ment
ki az épületből. El kell foglalni a Rádiót, mondták egyesek, anélkül semmit sem ér
a forradalom. Mert akkor már forradalmat emlegetett mindenki.
A Múzeum körút felől néhány katonai teherautó próbált behatolni a Bródyba. A
platóikra állított padokon katonatisztek ültek. Tülkölve, lassan haladtak az autók
a tömegben. Végül elakadtak az embertorlaszban. Egy férfi a kocsik közelében elkiáltotta
magát: „Éljen a honvédség!” „Éljen, éljen!” - vették át mások is, majd
ütemesen: „Él-jena-honvédség!”
A tisztek előbb megrökönyödtek, majd mintha parancsra tették volna, egyszerre
felpattantak a padokról, lekapták tányérsapkájukat, meglengették. Taps fogadta a
sapkalengetést, és új jelszó született: „Velünk van a honvédség!”…
A teherautók kifaroltak az utcából.
De nemsokára egy szakasz ávéhás jött felénk a Rádió felől szuronyszegezve. A tömeg
felhördült. Az emberek átkozódtak, de hátráltak. Hátráltam velük én is. Láttam
a vállvetve közeledő szuronyosokat, csupa fiatal fiú, idegesen, merev arccal, lassú léptekkel
jöttek.
Kiszorultunk a Bródy Sándor utcából. Az ávéhásoknak nem lehetett tűzparancsuk, de
azért senki sem kísérelte meg a szembeszegülést. A Múzeum kávéháznál aztán
hirtelen szétnyílt a hátráló tömeg, és ollóba fogta a támadó szakaszt.
Útjavítás volt, halomban álltak a járdaszélen a bazaltkockák. Abból kapdostak fel
az emberek, s kezdték dobálni az ávéhásokat. Azok nem lőttek, szétfutottak, a kődobálók
utánuk. Villamoskocsi rekedt meg a kávéház előtt, ablakait bezúzták a vaktában
hajigált kövekkel…
A természettudományi kar épülete előtt rendőrszázad várakozott. A tömeg újabb
beavatkozástól tartott, de az egység fegyelmezetten, rendezett sorokban állt. „Maguk
is a népre akarnak támadni!?” - rontottak feléjük néhányan. „Nem szégyellik
magukat? A saját véreikre?!” Egy asszony énekelni kezdte a Szózatot, az idősebbek könnyeztek.
Láttam, a rendőrök feszengenek, némelyikük vigyázzba vágta magát a Szózat alatt.
Egy altiszt azt mondta csendesen: „Nem kell félni, nem csinálunk semmit! Várjuk a
visszarendelő parancsot.”
Erre aztán felhangzott: „Velünk van a rendőrség!”…
Fiatalok vonultak csapatosan: „A Parlamenthez! Mindenki a Parlamenthez! Nagy Imre fog
beszélni!…”
A hatalmas téren rengetegen voltak. A beszéd késett. Állítólag Veres Péter lépett
a tömeg elé az Országház bejáratánál, de a fel-felhangzó jelszavak elnyomták a
hangját. „Nagy Imrére szavazunk! Magyar kormányt akarunk!”, és „Minden ország
katonája maradjon a hazájában!”, meg aztán „Vesszen Rákosi!”. És: „Aki
magyar, velünk tart.”
Akkor történt, hogy egyszercsak kihunytak a fények. Felmorajlott a tömeg, apró lángocskák
gyúltak, gyufák, öngyújtók, majd összesodort újságokból sebtiben készített fáklyák.
És felzengett a Szózat és a Himnusz.
Később újra világos lett, felizzottak a hatalmas lámpák. Nagy Imrét emlegették,
hogy beszél, aztán katonatisztek érkeztek motoron, keringtek, rendelkeztek, hogy menjünk
a Rádióhoz, mert ott már lövik a népet!…
A Múzeum körúton, a kávéház előtt felborult teherautó égett. A sötétből
fegyverropogás hallatszott, futó alakok mondták, hogy már halottak is vannak.
Különös volt az az éjjel. Szatyrokat cipelő, aktatáskás emberek tébláboltak a
kavarodásban, munkából igyekeztek haza az este, de elakadtak a tüntetők soraiban.
Ott, a Múzeumkert közelében arra kellett gondolnom, hogy száztizennyolc évvel azelőtt
is ugyanilyen felhevült tömeg gyűlt össze a pesti ifjúság forradalmi lelkesedésétől
megmámorosítva. Itt szavalta Petőfi a Nemzeti dalt, innen indult el minden, a függetlenséget
kivívni akaró küzdelem. És most is! Megrendítő volt látni in status nascendi a
forradalmat!
Késő éjjel a Rákóczi út sarkán fegyvereket osztogattak katonai teherautóról.
Fiatal fiúk, meglett emberek kapkodták szét a puskákat, géppisztolyokat. A Kálvin tér
felől teherkocsi konvoj érkezett, tömve férfiakkal. Zászlókat lobogtattak, és
belekiáltották az éjszakába: „Itt vannak a csepeliek!…”
Odább, a nép nevében már személyautókat rekviráltak a felkelők, de a közeli
presszóban még tartott a megszokott műsor, kiszüremlett a szaxofon hangja és a táncdalénekes
tenorja.
A Liget szélén lángvágóval és drótkötelekkel ledöntötték Sztálin bronzszobrát.
Később bevontatták az EMKE-sarokhoz (ott darabolta tovább a nép az elkövetkező
napokban).
A Kerepesi úton valamelyik vidéki helyőrség katonái Pest felé tartottak. A Keleti pályaudvarnál
parancsnokuk tanácstalanul szállt ki sofőrje mellől. Emberek fogták körül: „Forradalom
van, ne lőjenek!…”
Ilyen volt az első nap. Aztán megindultak a harcok. 24-én rádiófelhívással
fegyverletételre szólított fel a kormány. Eredménytelenül. Gyülekezési tilalmat
rendeltek el, kihirdették a statáriumot, de az egész városra átterjedt a fegyveres
felkelés.
A rádióból szünet nélkül szólt az Egmont-nyitány…
Tizenkét nap: harc, reménykedés. Október 24-én hajnalra már szovjet páncélosok
vannak a fővárosban, a felkelőkhöz ellenben magyar katonai egységek csatlakoznak. Maléter
Pál, a későbbi honvédelmi miniszter a Kilián laktanyában rendezi be főhadiszállását,
szemben a Corvin közzel, ahol a felkelők alakítják ki védelmi állásukat. De szerte
Budapesten létrejönnek a forradalmárok harcálláspontjai. Benzines palackokkal, kézifegyverekkel
támadnak a tankokra. Néhány nap múlva,
28-án tűzszünet, megindulnak a tárgyalások a szovjet csapatok kivonásáról. Nagy
Imre bejelenti a többpártrendszert, közben a nemzetközi politikai élet fokozottan
foglalkozik a magyar kérdéssel.
Egy angol diplomata kijelenti, „ezek után valahányszor azt a szót hallom, hogy
Magyarország, megemelem a kalapom”. Hozzáteszi: imádkozik, hogy a győztes szabadságharc
után a békét is meg tudjuk nyerni. Írók nyilatkoznak a forradalom nagyszerűségéről
Albert Camus szerint: „a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért
és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben… A magára
maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem
áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták…”
Eisenhower elnök Kelet-Európáról kijelentette, hogy ott „új nap virradt. Az egész
világ csodálattal figyeli a bátor magyar népet, amelynek fiai életüket áldozták,
hogy idegen uraiktól függetlenekké váljanak.” De hozzáfűzte, biztosítva a
Szovjetuniót, hogy az USA az új kormányt nem tekinti fegyveres szövetségesének. Csupán
azt óhajtják, hogy a kelet-európai népek szabadon élhessenek.
Nagy Imre kinyilvánította a Magyar Népköztársaság semlegességét. Ugyanakkor felkérte
a szovjet kormányt, hogy jelölje ki küldöttségét a kivonulási tárgyalások megkezdésére...
Kijelölte. És november negyedikén, hajnalban feldübörögtek a szovjet tankok, és
elkezdődött egy újabb, véres küzdelem.
Orosz tankok Budapesten 1956 novemberében. „...elkezdődött egy újabb, véres küzdelem”