Az önkormányzati választások egyik eredménye a Fidesz igen komoly térnyerése a
94-es választásokhoz képest. Az elégedett szocialista nyilatkozatok ellenére az ő
eredményeik csak a közvélemény-kutatásokhoz képest mondhatók jónak. És hiába ismételték
meg nagyjából a 94-es eredményüket, úgy tűnik, jelenleg kevés az, hogy népszerűségét
nem vesztette el az MSZP: nagyobb erőt kell ahhoz felvonultatni, hogy ismét a legerősebb
hazai formációvá váljanak.
Deutsch Tamás alelnök
Csalóka az, hogy számszerűleg jobb eredményt értek el, mint a Fidesz, mert a vezető
kormánypárt ereje jelenleg a pártszövetségekben van, és szövetségeseikkel együtt
jobban szerepeltek, mint ellenzéki vetélytársaik. Viszont egyértelmű, hogy harmatos
ábránd volt csupán a jobboldali nyilatkozatokban többször megfogalmazott remény az
SZDSZ eltűnéséről. A főpolgármester meggyőző győzelme és vidéki városokban a
sikeres SZDSZ-es polgármesterek győzelme azt mutatja, hogy jelenleg ez a párt a
harmadik politikai erő tudott maradni Magyarországon. A választások után a Fideszre
tett KDNP-s és kisgazda „savanyú a szőlő”-féle nyilatkozatok és a sikeres
fideszes szövetségi politika egyértelműen azt mutatják, hogy a jobboldalon lezajlott
egy átrendeződés. Mindenképpen szükség van arra, hogy a Fidesz-kép újjáalakuljon,
világossá kell válnia annak, milyen értékek alapján szerveződik ez az új
jobboldal.
Orbán Viktor, a Fidesz elnöke Fotók: Hetek
Az 1998-as választások megnyerése mögött igen komoly munka áll. A 94-es vereség
egyértelműen megmutatta, hogy egy választás megnyerését nem lehet csak a kampányra
bízni. A vereség kiheverése után elindult egy olyan munka, amely sok szempontból a
94-es szövetséges, később vetélytárs SZDSZ akkor sikeres kampányának a mintájára
történt. Az első feladat a párt elhelyezése volt a magyar politikai erőtérben. Az
ideológiai kérdésekben oly sokszor érdektelen Fidesz meglepő intenzitású eszmei
munkába fogott; az ennek nyomán létrejövő Polgári Magyarországért vitairat az
antalli konzervativizmus restaurációja volt. A különféle konferenciákon és rendezvényeken
a vitairat megtárgyalása a zászlóbontást és a seregtoborzást jelentette a jobboldal
számára. A programadó írás bizonyos pontjai radikalizmusukkal elérték a jobboldal
szélek felé húzódó részeit. A választások felé haladva viszont a programpontok
egyre inkább tisztulva reális programjává váltak a kormányzásra törekvő pártnak.
A februári sikeres kongresszus a közép szavazótáborának igen tekintélyes részét
is meghódította. A választások felé közeledve Orbán Viktor egyre kiegyensúlyozottabb
szereplései egy felelős politikus képét mutatták. A közbiztonsággal, tandíjjal,
családi pótlékkal stb... kapcsolatos megnyilatkozások azt mutatták, hogy valóban
igyekszik az országot jellemző problémák megértésére és ezek megoldására. A választások
megnyerése, az, hogy egy hét százalékos pártból vezető kormánypárt lett, mindenképpen
komoly teljesítmény.
Azóta is fontos kérdés, mi ennek a váltásnak a valós tartalma; itt csak egy taktikai
módosításról van szó vagy komoly meggyőződésbeli változtatásról. Másik oldalról
pedig annak kell eldőlnie, hogy a hagyományos magyar jobboldal modernizált restaurációja
történt, vagy pedig már a modern európai jobboldal előzményeit üdvözölhetjük.
Egyik oldalról azt láthatjuk, hogy ennek a politikának egyik fő eleme a stabilitás.
Az ország lakosai jó részének a rendszerváltás adta nagyobb lehetőségek és
szabadság a létbizonytalanság megerősödését jelentette. Valóságos igény alakult
ki - különösen gazdasági területen - a változások visszafogására. Ennek az igénynek
a Fidesz programja eleget is tett.
A közbiztonság romlását és a szervezett bűnözés megerősödését hiába magyarázta
a világvárosokra jellemző tünetként az akkori belügyminiszter, a tehetetlenség mellé
kapott pontos helyzetelemzés senkit sem elégített ki, a Fidesz viszont tetterős fellépést
ígért. És lehetne sorolni tovább azokat a terveket, amik az egyének, családok életkereteinek
a javulását hozhatták.
A stabilitás elvéhez kapcsolódik a magyar társadalom történelem adta hagyományos
kereteinek elfogadása. Feltehetőleg ebbe a gondolatmenetbe illik a Szent István-i
Magyarország emlegetése, érzelmi elfogadása, az „államalapítás” millenniumának
előkészítése, amit ma már a baloldal is csak csendes beletörődéssel vesz tudomásul.
Ezen konzervatív politika sikerének előfeltétele volt a kiegyezés a háttérben a történelmi
egyházakkal.
Kicsit leegyszerűsítve a képletet, talán nem erőltetett felidézni Napóleont és
politikáját, aki jakobinus hátterét igyekezve elfelejteni, a stabilitás érdekében
konkordátumot kötött a pápával, a sajtó rendkívül erős ellenőrzését valósította
meg, rendőrállamot hozott létre, mindezt hatalmának megerősítésével a stabilitás
és a nemzeti dicsőség érdekében, az új nemesi eliteket összebékítve az egykor
royalista arisztokratákkal, megteremtve ezzel az új jobboldal prototípusát, a
jobboldal újra és újra megújulásának alapfilozófiáját.
A Fidesz napi politikájára visszatérve: mára már azt láthatjuk, hogy ez a politika
sikeressé vált, a baloldal és a liberálisok még nem találták meg ezekre a kérdésekre
a hiteles válaszokat. Persze erre még van három évük.
A kormányzati politika több területen sikert hozott. Például úgy tűnik, hogy talán
sikerül megtalálni a magyar kisebbségekkel kapcsolatban az elmúlt évek külpolitikai
dilemmáira a megoldás irányát. A követelőző, nagyképű, szomszédokat irritáló
antalli magatartás és a kádári megalkuvások dilemmáját feloldva talán sikerül határozottabb
politizálást ötvözni egy rokonszenvesebb stílussal.
A közbiztonság területén látható magabiztos fellépés hatása már egyértelműen látható
a robbantások visszaszorulásában. A törvénykezésben is tapasztalható a cél, hogy a
választási programban megfogalmazott tervek minél előbb törvényi formát öltsenek.
Az állampolgárok előtt egy tetterős, feladatai végrehajtására készen álló kormány
képe tűnik fel. Az önkormányzati választások sikere pedig megteremtette a párt utánpótlását,
és ezen aktív, alkotó korában lévő generáció által teljesen biztos, hogy ez a párt
legalább 20-25 évre a magyar politika meghatározó pártja marad.
Miközben a sajtó elborzad azon, hogy Orbán Viktor szerint az erőpozíciót ki kell
használni (megfricskázva ezzel az egykor 70 százalékkal rendelkező koalíciót), aközben
az látszik, hogy Magyarországon momentán egyetlen ember tudja azt, hogy mi az a
politika, és ez: Orbán Viktor. Lehet, hogy a kicsit még lelkifurdalásos MSZP-nek és a
sokszor naiv SZDSZ-nek meg kell tanulnia, hogy a politika erők mozgásából is áll. Nem
lehet politikamentes politikát és pártonkívüliek pártját csinálni. Sokszor
alkalmas helyzetben megtett népszerűtlen lépéseknek hosszabb távon több a haszna,
mint népszerűsködő finomkodásoknak. És úgy tűnik, hogy a szocialistáknál az az
ember, aki meg tudja tenni a párt erőinek összpontosítását a valóban úriember Kovács
Lászlóval szemben (tetszik, nem tetszik), Nagy Sándor lehet. És a liberális sajtónak,
publicisztikának túl kell lépnie az elmúlt évek általában igaz frázisain.
Persze az elmúlt hónapok nemcsak diadalmenetet jelentettek a Fidesz számára. Az igazán
komoly csata, a költségvetés vitája még hátravan. A nyugdíjkérdés vitája és az
egyre csökkenő arányok, például a pedagógusok fizetésével kapcsolatban azt jelzik,
hogy a gondoskodó állam újjászületése talán mégsem történik olyan mértékben,
mint ahogy a választási program ígérte.
A Fidesz-cégek mai napig fel nem tárt háttere, Simicska szerepe, tisztázatlan helyzetű
politikusok (Pintér) kinevezése pedig azt mutatják, hogy vagy egy valódi konzervatív
politika tartalma hiányzik fájóan, vagy elrejtett sanda szándékok húzódnak még meg
a háttérben.
Az a gyanú is felmerülhet, hogy a stabilitás elvének követése az erőpolitika fügefaleveleként
szolgál. A kormány népszerűsítésére alkalmas intézkedések mögött az elmúlt évek
legkeményebb médiaháborúja folyik. A Fidesz az elmúlt években igyekezett kikerülni
a század megosztó ideológiai vitáit, szerintük ők ezeket nem is értik, és íme a
kormányzat felfogását 93 után ismét a kemény ideológiai meghatározottság jelenti
a Csurka-program gyakorlati megvalósulásával.
A párt említett vitairatában az SZDSZ-re vonatkozó (a nemzet összetartó alapjait
tudatosan támadó harcias kisebbség), a magyar nemzet legsötétebb korszakát idéző
kijelentést soha senki vissza nem vonta, nem is módosította. A miniszterelnök politikájának
ez a motívuma nyilatkozatokban és gyakorlatban is felfedezhető: a magyar hagyományok részeként
csak két áramlatot, a konzervatívot és a szocialistát ismeri el. Az elnöki tanácsadó
általa feltételezett SZDSZ-es hegemónia megtörésére utaló megjegyzése is ezt
mutatja. Persze az lehet, hogy mindez a jelen helyzet tragikus félreértelmezéséből
fakad, és lehet, hogy ebbe a miniszterelnök bicskája is beletörik, kiderülvén, hogy
az általuk veszélyesnek látott irányzat a magyar társadalomba jobban beágyazott,
mint ők azt gondolnák.
A közbiztonság megerősítésének érdekében tett erőfeszítések túllendülése
pedig gyengítheti a kialakuló jogrendszerünket, és gyengítheti a közélet
demokratikus gyakorlatát.
Egy konzervatív kormányzat leghagyományosabb alapja a törvényekben nem mindig meghatározható
jogosság tisztelete lehet. Ha ez hiányzik, akkor a társadalmi stabilitás programja is
kudarcra van ítélve. A cél nem szentesíti az eszközt. Ebből a kormányzati politikából,
pártból, miniszterelnökből még bármi lehet. És hogy mi lesz, az az eljövendő időszakban
dől el. Jó lenne egy valóban polgári jobboldal születését meglátni.
Nem temetni jöttem Caesart, sem dicsérni. Viszont három év múlva eldől, temetni
kell-e, vagy dicsérni…