Miután hét évig a nyugati utat követte, Oroszország valami
hagyományosabbra és kényelmesebbre vágyik - olyan valamire, ami jobban hasonlít a
papi öltözethez.
Viktor Csernomirgyin miniszterelnök új kormányt alakít, amely sokak véleménye
szerint a kommunista és nacionalista ellenzék egészségtelen vörösbarna vagy
nemzetiszocialista színében fog pompázni. Hogy ez a kettő - a nacionalista
tábornok, Alekszander Lebegy, és a kommunista Gennagyij Zjuganov vezetésével -
hogyan képes együttműködni, annak titka az orosz értékek letéteményesének, az
ortodox egyháznak a kezében van.
II. Miklós cár júliusi temetése volt az első jel. Semmi különös nem volt abban,
hogy II. Alekszij orosz pátriárka nem akart hivatalosan megjelenni Jelcin elnök
oldalán a temetési szertartáson. Ahogy a moszkvai pátriárka szóvivője, Vszevolod
Csaplin atya mondta, II. Alekszij egyszerűen „a nép és a klérus hangulatának
szeretett volna megfelelni”.
Csaplin atya így írja le ezt a hangulatot: „A Nyugat iránti túlzottan naiv
lelkesedésünket felváltotta egy negatív hozzáállás, mivel a kormány ígéretet
tett arra, hogy egyik napról a másikra foganatosítja a reformokat, és úgy tűnik, ez
a kormány a Nyugat felhatalmazásával és engedélyével cselekszik.”
Ez a hangulat a keserű felháborodás hangja minden ellen, ami Jelcin elnökkel
kapcsolatos, legyen az a bérkifizetések elmaradása, a rubel összeomlásának
megengedése, vagy az, hogy az elnök hagyja a NATO-t Oroszország határai felé
terjeszkedni.
Az egyház által táplált régi bizalmatlanság az eretnek, lélektelen és pénzbolond
nyugat iránt, a régi messianisztikus hit Oroszország különleges missziójában, és
egy Istentől irányított vezető iránti nosztalgia közös platformra helyezi a
kommunistákat, a nacionalistákat, a szélsőjobbot és a monarchistákat. Mindannyian
azt szeretnék, ha Oroszország levetné nyugati divatruháját.
Minél több orosz egyházi személlyel beszél az ember, annál világosabbá válik
számára, hogy az egyház szerint a zsidók szándékosan okozzák a bajokat. Abbot
Tikhon, a moszkvai Szretyenszkovo Kolostor feje és egy vallásos tévéműsor talk
show-jának vezetője kihúzott egy dollárt a reverendája alól, hogy megmutassa egyik
oldalán a zsidó kabbalisztikus jelképet. Tikhon ezt bizonyítéknak tekinti, hogy a
Nyugatot, és Oroszországot is egyre inkább a zsidók uralják.
Szergej Kirijenkó, a Jelcin által elbocsátott reformista miniszterelnök ereiben zsidó
vér folyik. Ugyanez mondható Borisz Nyemcov volt miniszterelnök-helyettesről és
rendíthetetlen reformerről. Soros György, a pénzügyi „mágus”, aki először
javasolta a rubel leértékelését, szintén magyar zsidó.
Egy ilyen hagyományosan antiszemita és mindenhol a konspirációt kereső társadalomban
egy fiatal és nem eléggé képzett klérus a régi rögeszméket eleveníti fel, és a
nemzetiszocializmus veszélye még nem elég szembeszökő az átlagpolgár számára.
Sőt. Tikhon atya boldogan fedezi fel újranyomott cikkeit a növekvő félkatonai
fasiszta „Barkasovci” mozgalom lapjában, amelynek jelvénye egy alig álcázott
horogkereszt.
Az egykori másként gondolkodó Dimitrij Dudko atya, aki nyolc évet töltött kommunista
büntetőtáborokban, ma Sztálin védelmezője. „Amikor látom ezt a romlást és
pusztulást magam körül, jobban szeretném, ha jól elvernének a börtönben” -
mondja.
Az olyanoknak, mint ő, nem jelent problémát, hogyan békítsék ki az erőskezű
vezetés iránti nosztalgiájukat azzal a ténnyel, hogy a kommunisták ateisták voltak,
akik megölték az „Istentől rendelt” cárt. A mai kommunisták közel kerültek az
ortodox egyházhoz. Mi több, egyházi emberek szerint a bolsevikok nem voltak „igazi
oroszok”, hanem zsidók. Ha hinni lehet az egyháznak, Oroszország addig nem fog
virágozni, míg a befolyásos zsidókat Jelcin elnökkel együtt ki nem szorítják a
hatalomból.
(A londoni Sunday Times című lap cikkét Szabó Ibolya Anna fordította)