A civilizációk történetének egyik sajátossága a neves angol történész,
Arthur Toynbee szerint, hogy ugyanúgy születnek, felnőnek, majd lehanyatlanak és
kihalnak, mint maga az ember. Egyes civilizációk, az egyes emberekhez hasonlóan,
nyomtalanul is eltűnhetnek, de örökségükkel megtermékenyíthetik, gazdagíthatják
más civilizációk gazdasági, társadalmi, szellemi életét. Az ókori magaskultúrák
hatása a hatalmas, évezredekkel mérhető időbeli távolság miatt nagyrészt az
általuk létrehozott „civilizációs termékek” anyagának tartósságán múlott.
Egyiptomnak - mondhatni - szerencséje volt: kulturális emlékeinek jelentős része
kőbe vésve maradt fenn; szemben a főként agyagba vésett mezopotámiai, vagy
papiruszra és bőrre írt görög-római civilizációs emlékekkel. De a gigantikus
méretű piramisokhoz hasonló emlékművekkel sem találkozhatunk egyetlen más ókori
keleti vagy európai civilizációban sem.
Egy piramis közelről. Az időtlenség szimbóluma
A piramisok
A kozmikus méretekben ugyan villanásnyi, de a mi dimenziónkból nézve mégis igen
hosszú emberi történelemben az időtlenség és állandóság kifejezésére aligha
lehetne kifejezőbb szimbólumot találni az egyiptomi piramisoknál. Nem véletlen, hogy
már az i. e. I. században élt római költő Horatius is saját hírneve
fennmaradását a bronzszobrokéval és az egyiptomi piramisokéval hasonlította össze:
„Bronz(szobrok)nál maradandóbb emlékművet alkottam, / királyi helyen lévő
piramisoknál magasabbat…” Azon sem csodálkozhatunk, hogy az egyiptomi irodalom
alaposabb megismerése óta kiderült: a piramisokra mint a halhatatlanság
bizonyítékaira történő utalás már több száz évvel Horatius előtt is „irodalmi
közhelynek” számított.
Az egyiptomi civilizáció kétségkívül legismertebb emlékei a piramisok, amelyek
építését már az Óbirodalom (i. e. 2635-2155) fáraói megkezdték. Ezek a
rendkívül precíz mérnöki tudást, gazdasági fejlettséget és erőkoncentrációt
igénylő építmények ma is ékesen mutatják Egyiptom sokoldalú fejlettségét. A
piramisokról ma már tudjuk, hogy a fáraók temetkezési helyéül szolgáltak. A
legmonumentálisabb piramis Kheopsz fáraóé volt: ennek alapterülete 230 x 230 méter,
magassága 146,59 méter, oldalainak hajlásszöge 51 fok volt. Egy korabeli dokumentum
szerint maga az uralkodó is részt vett tervezésében. A kb. kétmillió 300 ezer
kőtömbből álló piramis húsz évig épült, a kutatás ma sem tárta még fel
megnyugtató módon, hogy hogyan. (1978-ban egy japán kutatócsoport kísérleti céllal
kisméretű piramist épített Giza mellett, de ők is kénytelenek voltak modern
technikát alkalmazni, ezért eredményeik nem sokkal gazdagították tudásunkat ebben a
kérdésben.) Mindenesetre nem véletlen, hogy az egyiptomi utókor szemében Kheopsz
uralma gyűlöletes emléket hagyott maga után, hiszen a királyi síremlék
felépítéséhez - mai számítások szerint - egy időben legalább 100 000 embert
kellett dolgoztatni.
A piramisok már az ókorban is a turistautak kedvelt célpontjai voltak. Dzsószer
fáraó lépcsős piramisán ezt az újbirodalmi, vagyis az i. e. II. évezred második
feléből származó feliratot találták: „Jahmesz írnok, Iptah fia eljött, hogy
lássa Dzsószernek ezt a templomát…” De nem mindenki érkezett jó szándékú
látogatóként. A thébai királysírokat például már az i. e. XII. században
kifosztották, a szaiszi kor (i. e. VII-VI. század) „régész érdeklődésű”
fáraói pedig a piramisok belsejébe is behatoltak. A római uralom kezdetén, mikor
Sztrabón az i. e. I. században felkereste Egyiptomot, Kheopsz piramisa nyitva volt. A
bejáratot később olyan gondosan elfalazták, hogy az araboknak nem sikerült
megtalálniuk. A legtöbb középkori forrás szerint Al-Mamún kalifának sikerült oda
behatolnia, pontosan azon az úton, amelyen keresztül a látogatók ma is felkeresik a
piramist.
Egyiptom tudománya
Egy i. e. XI. századból eredeztethető egyiptomi történetben Wenamon, a thébai
főpap követe azzal a céllal keresi fel Föníciát, hogy cédrusfákat szerezzen
országa számára. Igen jellemző, ahogyan az egyébként mélységesen beképzelt
bübloszi fejedelem a követhez fordul: „Ámon teremtette az összes országot, ő
teremtette őket, és ő teremtette azt az Egyiptomot, ahonnan jössz, elsőnek. A
műveltség pedig onnan jött, hogy eljusson oda, ahol én vagyok (vagyis Föníciába), a
bölcsesség pedig onnan jött, hogy eljusson oda, ahol én vagyok!” - Tehát már
ebben az időben kimutatható az a nézet, amely Egyiptomot tekintette a kultúra és
civilizáció őshazájának. Az antik életrajz-irodalom ismert közhelye, hogy a görög
tudósok, filozófusok, államférfiak egész sora (Thalész, Püthagorasz, Szolón,
Platón, Démokritosz, Eudoxosz stb.) egyiptomi papoktól szerezte tudását. Korábban az
irodalomtörténészek hajlamosak voltak ezeket a történeteket merő kitalálásnak
minősíteni, a korai görögség történetére vonatkozó kutatási eredmények azonban
újabban több ponton alátámasztják történeti hitelességüket.
De milyen eredményekkel büszkélkedhettek Egyiptom tudósai? Az egyiptomi orvostudomány
már-már a maihoz hasonló mértékben szakosodott: „Vannak orvosok, akik a szemet
gyógyítják, mások a fejet, mások a fogat, mások az altesti bajokat, mások a belső
betegségeket” - írta róluk a görög történetíró, Hérodotosz az i. e. V.
században. Az egyiptomi orvosok azt is felfedezték, hogy a szív a vérkeringés
központi szerve. Leheteséges, hogy bizonyos korszakokban általános volt az ingyenes
orvosi ellátás is Egyiptomban. Nem is csoda, ha az egyiptomi orvosok nemzetközi
hírnévnek örvendtek: a hettita, majd a perzsa királyi udvarokban is működtek, s az
európai orvostudomány atyja, Hippokratész is sokat merített tudásukból.
Kevéssé ismert tény, hogy mai naptárunk is végső soron egyiptomi eredetű. Az
egyiptomi év 12 harmincnapos hónapból állt, s bár a heteket nem ismerték, a napot
ők osztották 24 órára. Julius Caesar i. e. 46-os naptárreformjában Szószigenész
alexandriai csillagász szakértelmére támaszkodott - innen ered az egyiptomi és a
modern európai naptár közötti hasonlóság. Csillagászati megfigyeléseik ugyan nem
érték el a babilóniai asztronómia színvonalát, de a hellenisztikus korban (i. e.
III-I. sz.) Egyiptom területén alakult ki mezopotámiai, görög és egyiptomi elemek
keveredéséből az az asztrológiai rendszer, amelyből az okkult tudományok egyik
legelterjedtebb ága, a csillagjóslás származott.
Az egyiptomi matematika az írásbeliség kezdete óta a tízes számrendszert használta,
a geometriát (a szó jelentése: földmérés) pedig a görögök bevallottan innen
vették át. Az egyiptomiak első fokú egyismeretlenes egyenleteket már meg tudtak
oldani, az x-et a „halom” szóval fejezték ki. Geometriájuk talán legjelentősebb
eredménye a négyzetes csonka gúla köbtartalmának kiszámítása volt.
A vallási szinkretizmus
Az egyes kulturális jegyek (pl. írás, tudományos-technikai vívmányok stb.)
átadása minden esetben együtt jár a vallási képzetek bizonyos fokú
átörökítésével is. A rendkívül bonyolult egyiptomi vallásrendszert aligha lehetne
pár sorban összefoglalni, itt inkább csak azokat a pontokat emeljük ki, amelyeket már
az ókoriak is annak legfőbb jellegzetességeiként emeltek ki. Egyiptomot az ókorban a
varázslás őshazájának tartották, nem alaptalanul. Az egykorú vallástörténeti
dokumentumokból kiderült, hogy a varázslást az egyiptomiak bizonyos korokban egyenesen
az istenek fölött álló, a mindenséget összetartó erőként értelmezték, és a
midennapi élet gyakorlatában is sűrűn alkalmazták, bajelhárító, gyógyító vagy
éppen romboló célzattal. Az asztrológia fontosságára fentebb már utaltunk.
Hérodotosz, a görög történetíró már tudott arról, hogy „az egyiptomiak szerint
az emberek sorsa születésük napjától függ”, ezért az egyiptomi naptárak gyakran
ilyen prognózisokat adtak: „Aki ezen napon születik, krokodilus által fog
meghalni”. Az egyiptomiak babonás állattisztelete az ókori görögöknél is
állandó viccelődés tárgyát képezte: „Te kutyaképű, lenvászonba bújtatott
egyiptomi, te ki vagy, drágaságom, és hogyan egyeztetheted össze isteni voltodat az
ugatással?” - írta az i. sz. II. századi Lukianosz egy paródiájában az egyik
egyiptomi istenségről. A kutya mellett a szentként tisztelt állatok sorába tartozott
még a krokodil, a majom, a macska, a víziló, a bika, az íbisz, a sólyom és a
közismert galacsinhajtó-bogár (szkarabeusz) is. Ezeknek megölése megbocsáthatatlan
bűnnek látszott az egyiptomiak szemében. Egyes szent állatok abban a
megtiszteltetésben is részesültek, hogy élethű bronzszobrot, sőt önálló
sírkamrát is kaptak, amelybe bebalzsamozott holttestüket helyezték, dicsőítő
feliratokkal örökítve meg emléküket. Az egyiptomiak képzeletvilágában fontos
szerepet játszott emellett még a különféle fétisek (fák, szobrok, oszlopok,
tárgyak) tisztelete, és a szinte mindenütt jelenlévő alacsonyabb rangú istenektől,
démonoktól való félelem is, amelyek ártó hatásai ellen varázslással védekeztek.
Egyiptom öröksége Nyugaton
Egyiptom múltjának emlékjeleit hosszú évszázadokon keresztül csak a piramisok,
valamint a Biblia és a klasszikus görög-római irodalom tudósításai jelentették
Európa számára. Igaz, ezeket gyakran félreértelmezték: a piramisokat például a
középkorban József magtárainak tartották - ilyen formában ábrázolja őket a
velencei San Marco egyik mozaikja is. A reneszánsz nemcsak az antikvitás, hanem az
ókori Egyiptom megismerésében is fordulatot hozott. A Rómában folytatott ásatások
felszínre hozták azokat az obeliszkeket, amelyeket a római császárok vitettek át
fővárosukba, s ennek nyomán egyre nőtt a hieroglifák iránti érdeklődés. Ennek
nyomán fedezték fel a kopt nyelv jelentőségét is, bár az ókori egyiptomi
írásrendszer titkába ekkor még nem tudtak behatolni. A XVIII. század végi romantikus
irányzatok kedvelt témájává vált Egyiptom. Mozart és Schikaneder Varázsfuvolája a
szabadkőművesek mélyreható érdeklődését tanúsítja az egyiptomi misztériumok
iránt. A század egyik legérdekesebb egyénisége, a hírhedt Cagliostro gróf nemcsak
egyiptomi rítusú szabadkőműves páholy elöljárója, hanem saját Ízisz-templomának
főpapja is volt. De az Egyiptom iránti rajongás hatotta át Goethe és Schiller
legnagyobb műveit is; és Napóleon egyiptomi hadjáratában is rendkívül fontos
szerepet játszott az egyiptomi régiségek iránti érdeklődés, amely egy szerencsés
felfedezés folytán végül is utat nyitott az egyiptomi írás és nyelv
megfejtéséhez.
A modern egyiptológia születése
A modern egyiptológia születési dátumának 1822-t tekinthetjük, amikor hosszas
kísérletezés után Jean-Francois Champollionnak (1790-1832) sikerült behatolnia az
egyiptomi írásrendszerek évszázadokon át megoldhatatlannak látszó titkába. Ehhez
az a három írásrendszerben (hieroglif, démotikus, görög) írt felirat segítette
hozzá Champolliont, amelyet 1799-ben Napóleon egyiptomi hadjáratán sáncásás közben
találtak, s mely azóta „Rosette-i kő” néven vált híressé. A XIX. század
közepén Mohamed Ali uralma alatt modernizálódó Egyiptomban kedvező lehetőségek
kínálkoztak a külföldi tudományos (és áltudományos) kutatások előtt. A sokszor
csak pénzszerzésre, fosztogatásra irányuló expedíciók nyomán sorra jöttek létre
a nagy európai múzeumok egyiptomi gyűjteményei Párizsban, Londonban, Berlinben és
Torinóban. Az ásatásokat ellenőrző egyiptomi állami régészeti hivatal, a Service
des Antiquités 1858-tól felügyeli a kutatásokat, amelynek engedélye nélkül -
legalábbis elvben - nem lehet jelentősebb műtárgyakat kivinni Egyiptom
területéről.
A múlt század harmincas éveiben angol mérnökök kutatták át a piramisokat. 1842 és
1845 között porosz expedíció járta végig a fontosabb lelőhelyeket, ahová igen
gyakran helybeli sírrablók vezették el a régészeket, persze busás haszon
reményében. A század végén a nagy angol régész, William Flinders Petrie ásatásai
hoztak felszínre sok érdekes és fontos leletet. 1959-ban a nemzetközi egyiptológia
figyelmét egy, a történelemben eddig páratlan méretű leletmentés kötötte le:
tizenhét templom és több más épület elszállításáról kellett gondoskodni Núbia
azon területéről, amelyet az asszuáni gát építése miatt elárasztottak. A
templomok egy részét Abu Szimbel közelében építették fel, néhányat viszont az
akcióban részt vevő országok kaptak meg viszonzásképpen: így került egy-egy
komplett egyiptomi templom New Yorkba, Spanyol- ill. Olaszországba és Hollandiába is.
Magyarország eddig két alkalommal vett részt az egyiptomi helyszíni feltárásban. Az
első ásatás Back Fülöp üzletember magánvállakozása volt 1907/8-ban, amelyet egy
lengyel egyiptológus-régész irányítása alatt folytattak Közép-Egyiptomban. A
túlnyomórészt Ptolemaiosz-kori (i. e. III-I. század) leletek Budapestre, Bécsbe és
Krakkóba kerültek, ma jelentős részük a Szépművészeti Múzeum tulajdonában van.
1964-ben a núbiai leletmentés keretében a Magyar Tudományos Akadémia ásatott Abu
Szimbel közelében Castiglione László vezetésével. Az akkori magyar expedíció
tagjai között több azóta nemzetközi hírnevet szerzett egyiptológus szerepelt, pl.
Kákosy László, Varga Edit és Barkóczi László.
Tények és ügyek
A Vörös Győző-ügy margójára
Ma még eldönthetetlen, hogy a magyar egyiptológia eddigi legnagyobb
nemzetközi sikere vagy botránya lesz-e a Vörös Győző-ügyből. A sajtó egy része
és a Thot-hegyi ásatást szponzorálók állnak az egyik oldalon: ők szinte csak
szuperlatívuszokban tudnak beszélni „a nyolc nyelven folyékonyan beszélő zseniális
fiatal (26 éves) magyar egyiptológus szenzációs felfedezéseiről”. Érthető,
hiszen a szenzáció a publicisztika éltető eleme (kár, hogy még három napig sem
tart), a szponzoroknak pedig igazolás kell arról, hogy támogatásuk nem ablakon
kidobott pénz. E kettő természetesen összefügg egymással. A magyar közéletben
egyelőre még nincs kialakult hagyománya a tudományos ügyek szponzorálásának, a
befektetők gyakran olyan szenzációkat várnak el a kutatóktól, mint a sportban egy
világbajnoki aranyérem. A tudomány azonban nem a sport szabályai szerint működik.
Itt vannak, akik egész életükben megfeszített munkával dolgoznak és mégsem
kerülnek soha az újságok címoldalára. Életművük azonban szilárd alapul szolgál a
következő tudósgenerációk kutatásainak. A szponzoroktól származó nyomás azonban
manapság gyakran arra kényszeríti a tudósokat, hogy okosan tálalják munkájuk
eredményét, ami nem feltétlenül jelent égbekiáltó hazugságot, egyszerűen csak a
dolgok „kiszínezését”. A tudósoknak kétségkívül létezik emellett egy olyan
rétege is - és nem csak szűkebb pátriánkban! -, amelyik széllovasként üli meg
a média által keltett hullámokat, és bármire hajlandó a népszerűség elérése
érdekében. Akár hazugságra is.
Hogy Vörös Győző melyik táborba tartozik, azt egyelőre nem tudjuk eldönteni. Talán
okosabbak leszünk július 7-e után, amikor a MTA Régészeti Bizottsága kérdőre vonja
a fiatal egyiptológust bizonyos állításaiért. (Ki is ásta ki voltaképpen a
Thot-hegyi szentélyt? Milyen dokumentációt vezetett az ásatásokról? Kinek a sírját
találta meg az említett hegyen?) Lehet, hogy július 7-én az Akadémia és az ELTE
professzorai - köztük számos nemzetközi hírnévnek örvendő egyiptológus és
régész szakember - egyértelműen eldöntik majd: Vörös Győző kókler, nem ért
sem a régészethez, sem az egyiptológiához, állítólagos tudományos eredményeit
„pénzzel és összeköttetésekkel” vásárolta. (Idézet a neves szakemberek által
aláírt és a Magyar Hírlapnak eljuttatott nyílt levélből.) Lehet, hogy
egyértelműen kiderül majd: a magyar egyiptológus nemhogy Montuhotep Szankaré fáraó
sírját nem találta meg, de minden eddigi tevékenysége simlisség, áltudományos
humbug. Talán és lehet. Merthogy egy dolgot sajnos be kell kalkulálnunk még a
legtudományosabb, legakadémikusabb testület döntésébe is: ez pedig a szakmai
irigység és féltékenység.
Mifelénk ez ősi hagyomány. Nemcsak a politikát, hanem a tudományt is át- meg
átszövik személyes érdekek, anyagi, sőt rokoni kapcsolatok, amelyek miatt
tulajdonképpen bármilyen szintű döntés pártatlansága és objektivitás erősen
megkérdőjelezhető. Mifelénk „ügyek” vannak, nem tények és eredmények. Pedig
minden bizonnyal hasznosabb és gyümölcsözőbb lenne csak ez utóbbiakkal foglalkozni.