BALOGH M. PÉTER
Örömtelen sikerek
A választási eredményekre a tőzsde kisebbfajta pánikkal
reagált, az index három nap alatt 8 százalékot esett, ami azt
mutatja, hogy a befektetőket meglepte az első forduló
kimenetele. A meglepetést folyamatosan feldolgozó politikai
elemzőkkel együtt csütörtökre a tőzsde is megnyugodni
látszik, ám a befektetők bizalmának tartós helyreállása
nagymértékben függ attól, hogy a leendő parlamenti
többségre és kormányra vonatkozó spekulációk közül
melyik bizonyul működőképesnek.
Plakátok. A jobbik győzött? Fotó:
MTI
Mint arról korábban, még a választások előtt írtunk
(Ellenzéki variációk, Hetek, 1998. április 28.) a
választásoknak két lehetséges meglepetésforrása volt.
Mindkettő beigazolódni látszik: a MIÉP 5,5 százalékot
elérve parlamenti párt lesz. Feltehetően 8-12 mandátummal
lehetőséget kap nézeteinek parlamenten belüli
terjesztésére. A másik kibontakozó meglepetés, hogy
megnyílt a lehetőség egy Fidesz-Kisgazda koalíció előtt,
hiszen az előzetes számítások szerint az ellenzéki
pártoknak van nagyobb esélyük mandátumaik növelésére.
Mindazokon a helyeken, ahol a jelenlegi kormánypártok
jelöltjeivel kettesben maradnak, számíthatnak a kiesett
ellenzéki jelöltek támogatóira is. Ugyanakkor az is
nyilvánvalóvá vált, hogy sem a Fidesz, sem az MSZP
önmagában nem fogja megszerezni a kormányalakításhoz
szükséges 194 mandátumos többséget. Mielőtt
belebocsátkoznánk annak elemzésébe, hogy milyen
kormányalakítási kombinációk nyílnak meg a második
választási forduló után, érdemes megvizsgálni: mi vezetett
az ismert eredményekhez.
„Bedőltek saját propagandájuknak?”
Elemzők szerint a jelenlegi kormánypártok teljességgel
elhibázott kampányt folytattak. „Az országban nincs
leváltási hangulat”, hangzott a szentencia, ami az egész
kampánystratégiát megalapozta. A választók azonban nem így
gondolták: a szavazáson részt vevők közel 60 százaléka a
kormány ellen voksolt. Bár az altatós kampányra építő
(lásd: Altató taktikázás, Hetek, 1998. április 11.)
szocialisták büszkén emlegetik, hogy megismételték 1994-es
sikerüket, elhallgatják, hogy a négy évvel ezelőtti
százalékos eredményükhöz képest mintegy négyszázezer fős
szavazatveszteséget mutat mostani eredményük. A kisebbik
kormánypárt nyolcszázezres szavazatvesztesége pedig azt
bizonyítja, hogy egykori szavazóinak több mint kétharmada nem
osztotta a párt vezetőinek „jó irányról” vallott
nézeteit.
A választások előtt az MSZP olyan témák erőltetésével,
mint a földtörvény, illetve a bős-nagymarosi építkezés,
csak erősítette azt a látszatot, hogy a demokratikus
vitáktól idegenkedő, a többpárti parlamenti demokráciát
szükséges rossznak tartó nézetek még ma is erősek a
pártban. A kormányzás utolsó évében a szocialisták
látványosan semmibe vették az SZDSZ érdekeit, a televíziós
pályázatok elbírálásánál és a vatikáni
megállapodásnál kifejezetten arcul csapták koalíciós
partnerüket azzal, hogy leplezetlenül az ellenzékkel
összefogva hoztak döntést. A szabaddemokraták
szavazóbázisának azon része, amely addig jóindulatú
szkepticizmussal figyelte az SZDSZ koalíciós szereplését,
ezeken az ügyeken keresztül végleg meggyőződhetett arról,
hogy Hornnal mégsem lehet együttműködni, és arról is, hogy
a kisebbik kormánypárt vezetői tehetetlenül sodródnak a
koalíció fogságában.
Ezen túlmenően a valódi vitákat kerülő, a nézetek
ütköztetését teljesen nélkülöző kampánynak nagy szerepe
volt az alacsony részvételi arány kialakulásában, és
ezáltal a MIÉP parlamentbe kerülésében. A szélsőjobb
megerősödéséért azonban aligha terheli felelősség a
szocialistákat és a szabaddemokratákat. Közelebb jár a
valósághoz, aki azt állítja, hogy a korábban
szalonképtelennek tartott retorika, a hazaárulózás, az
idegenszerűségről kifejtett nézetek, vagy az ellenzék által
is védelemben részesített „róthmanózás” sokakkal
hitette el: a MIÉP szövegei nem is állnak messze a parlamenti
patkó jobboldalán helyet foglaló pártok nézeteitől.
Valószínűleg túlzás, amit Horn Gyula állít, miszerint a
választások tanulsága, hogy „összenő, ami
összetartozik”, vagyis összefonódik a mérsékelt, a
radikális és a szélsőjobboldal, de abban a miniszterelnöknek
alighanem igaza van, hogy a Fidesz nem túl határozottan zárta
sorait a MIÉP irányában és nyilvánvalóan számít a MIÉP
szavazók támogatására a második fordulóban. Nem is
beszélve arról, hogy a Fidesz legfőbb szövetségese, az MDF
kifejezetten készségesnek mutatkozik a MIÉP-pel való
együttműködésre.
Egyetlen elemzés sem mulasztja el megemlíteni, hogy a
választások nagy vesztese az SZDSZ. A szabaddemokraták súlyos
vereségét azonban mind az elemzők, mind a közvélemény
máshogyan látja, mint az MDF négy évvel ezelőtti kudarcát.
Sokan látják a párt morális tőkéjét abban, hogy az SZDSZ,
vállalva a felelősséget az elmúlt négy esztendő
megszorító intézkedéseiért - pestiesen szólva -,
mintegy „elviszi a balhét” mindazért a szükségszerű
áldozatért, ami az ország rendbetételét eredményezte.
Összefogni, de kivel?
Sokkal kevesebb értékelés szól arról, hogy a Fidesz
kétségtelen sikere ellenére nem tudta teljesíteni
választási célkitűzéseit, hiszen korábban Orbán Viktor azt
ígérte, hogy a szavazatok egyharmadát megszerezve a Fidesz
megnyeri az első fordulót, és így a polgári összefogás
pártjaival, vagyis az MDF-fel és a Kereszténydemokrata
Szövetséggel fog abszolút többséget szerezni. Mint tudjuk,
egyik feltétel sem teljesült, ennek következtében nincs is
remény arra, hogy a Fidesz szoros szövetségeseivel együtt
kormányt alakítson, így a Fidesz vezetőinek rendkívüli
erőfeszítéseket kell tenniük annak a kérdésnek az
elhárítására, hogy mégis kivel fognak kormányozni.
Ahogyan az MSZP feje fáj az SZDSZ leszereplése miatt, ugyanúgy
fájhat a Fidesz feje az MDF kiesése következtében. Az egykori
kormánypárt matematikailag ugyan esélyes arra, hogy a
frakcióalakításhoz szükséges 15 mandátumot megszerezze, ám
valószínűbb, hogy egyéni körzetben bejutó képviselői a
Fidesz-frakciót fogják gyarapítani. Úgy látszik, a
választások előtt néhány hónappal még győzelmi esélyek
iránt reményeket tápláló MDF-en nem segített Pozsgay Imre
és az egykori Híradóból ismert „legendás” Pálfy G.
István indítása. Az előbbi választókörzetében a negyedik,
az utóbbi a hatodik helyen végzett 624 szavazattal, ami
kevesebb, mint a jelöltállításhoz szükséges minimális
választópolgári ajánlás. A választási eredmények az MDF
helyét hosszútávra kijelölik a Fidesz segédcsapataként.
A választások tanulságaként lehet leszögezni, hogy a magyar
lakosság jelentős része a mai napig nem tudta feldolgozni a
kommunisták negyvenéves uralma alatt szerzett keserű
tapasztalatait. Az antikommunizmus a mai napig is szavazatok
sokaságát mozgósító erő. Ehhez sajátos módon kapcsolódik
a kommunista múlt egy másfajta öröksége: az erős
antikapitalizmus. Egy kormánypárti politikus nemrégiben úgy
írta le ezt a helyzetet, hogy „a Fidesz jobbról előzi
Torgyánt és balról Horn Gyulát”. Ez a lehetetlennek tűnő
feladvány kétséget kizáróan sikerült a Fidesznek, amely
egyszerre tudta táborába gyűjteni az antikommunistákat és az
antikapitalistákat.
Ki fog kormányozni?
A következő hetek nagy kérdése, hogy ki fog itt kormányozni
május 24-e után? Az általános bizonytalanság közepette akad
néhány fogódzó. Amit máris határozottan leszögezhetünk:
kizárt egy egypárti kormány. Sem a jelenleg vezető MSZP, sem
a Fidesz önmagában nem fog tudni abszolút többséget
szerezni. Bármely párt alakít is kormányt, csak koalíciós
kormányról lehet szó. A koalíciós tárgyalások
megkezdésére az a párt fog megbízást kapni, amelyik a
legtöbb mandátummal rendelkezik majd. Amenynyiben az MSZP
kerül ilyen helyzetbe - ahogyan azt többször nyilatkozták
- az SZDSZ-szel kívánnak koalíciót alkotni. Ennek a
kormánynak a megalakulása mellett szól a közös kormányzás
négy éves tapasztalata. Ellene szól viszont az a tény, hogy
az ország a választásokon vitathatatlanul markáns jobboldali
fordulatot hajtott végre. Rendkívül nehéz helyzetbe kerülhet
egy kis többséget maga mögött tudó szocialista-liberális
kormány, amely 72 százalékos többséggel is csak bukdácsolva
tudott kormányozni. A választók közel 60 százalékát maga
mögött tudó ellenzék tüntetésekkel, sztrájkokkal, utcai
zavargásokkal rendkívül könnyen destabilizálhatja az
országot. A jelenlegi koalíció fennmaradása ellen szólhat az
SZDSZ keserű tapasztalata a Horn Gyula vezette közös
kormányban eltöltött négy évről. A párton belül
feltehetően fel fog erősödni a koalíciót ellenzők tábora,
és a választási eredmények által frusztrált tagságot
nehezen győzhetik meg még egyszer, hogy feltétlenül nekik
kell feláldozni magukat az ország érdekében a koalícióban.
Orbán-Torgyán kormány
Az előzetes kalkulációk alapján nagyobb esélye van egy
Orbán-Torgyán kormány létrejöttének. A Kisgazdák és a
Fidesz választási együttműködése azzal az eredménnyel
járhat, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok jelöltjei
viszonylag sok egyéni mandátumot szerezhetnek. A Fidesz
szerencséjére az egyre inkább a párt mellé álló média nem
feszegeti a kérdést: miután meghiúsult az a reményük, hogy
egyedül kormányozzanak, mit is értenek azon, hogy „polgári
kormányt” akarnak létrehozni. A Független Kisgazdapárt
polgári-e a Fidesz szerint vagy sem? A Fidesz vezette
jobboldali koalíció mellett szól a kormányváltást, a
posztkommunisták menesztését, a „van más választást”
ígérő kampány, továbbá a két párt szavazóinak és
politikusainak vágya a hatalom megszerzésére.
Ugyankkor számos tényező szól e formáció ellen. A Fidesz
új frakciója önmagában hordoz bizonytalanságokat.
Vélhetően sok választót ér majd meglepetés amikor
meglátják, hogy a „jövőt” ígérő párt frakciójában a
„múlt” olyan karakteres figurái bukkannak fel, mint az
Antall-kormány négy volt minisztere: Horváth Balázs, Balsai
István, Latorczai János és Surján László. Amennyiben az MDF
nem tud frakciót alakítani, a Fidesz-frakció tagja lesz
Lezsák Sándor, Csapody Miklós és Dávid Ibolya is, mint
ahogyan a volt KDNP-s Isépy Tamás és Varga László is -
mindanynyian „a jövő választása” ígéretével. A
hirtelen nagyra nőtt Fidesz-frakcióban nem lesz könnyű az
ideológiai egységet megteremteni a Fidesz még megmaradt
alapító tagjai, a volt KDNP és MDF tagok között. Az
1990-1994 közötti korszak levitézlett figuráinak az
ismételt hatalomba emelése zavart kelthet azon Fidesz szavazók
között, akik annak idején támogatták a Fideszt mint az MDF
kormány ellenzékét.
Az új frakción belüli ideológiai, világnézeti
harmonizációnál nagyobb tehetséget követel majd Orbán
Viktortól a személyes ambíciók kielégítése. Míg korábban
a Fidesz gondokkal küzdött, amikor megfelelő színvonalú
szakértőket kellett küldenie az általa betöltött parlamenti
posztokra, most a bőség zavarával küszködhet. Ha csak a
jogászokat nézzük, az ős Fidesz-tag Áder Jánoson és
Szájer Józsefen kívül az új frakció tagja lesz a parlament
talán legképzettebb alkotmányjogásza Tölgyessy Péter, a
volt miniszter Balsai István és Horváth Balázs, a volt
bizottsági elnök Salamon László és Dávid Ibolya, a volt
államtitkár Isépy Tamás és a szintén kitűnő jogász
Rubovszky György. Kérdés, hogy „lesz-e annyi fóka amennyi
elég ilyen sok eszkimónak?” Márpedig az elmúlt nyolc év
belső pártharcai többnyire pozícióharcokkal kezdődtek, és
csak ezekre rakódott később ideológiai máz.
Az önmagában is belső stabilitási gondok elé néző Fidesz
kormányzati pozícióját bizonyosan nem erősíti Torgyán
József beemelése a kormányba. A kisgazdák elnöke sem
belföldön sem külföldön nem szalonképes kormányzati
tényező. Európában nincs olyan pártszövetség, amely
hajlandó lenne az FKgP-t tagjai sorába emelni. A frakció
összeállításánál meghatározó szempont volt Torgyán
József számára, hogy - tanulva Maczó Ágnessel való balul
sikerült szövetségből - véletlenül se legyenek olyan
politikusok, akik Torgyán pozícióját veszélyeztethetnék.
Már Antall Józsefnek is komoly feladványt jelentett kisgazda
miniszterek verbuválása, nem lesz ez kisebb gond Orbán Viktor
számára sem. Nem is beszélve arról, hogy Torgyán már
1990-ben is hamar felismerte: az ő briliáns tehetségét nehéz
beleszorítani a kormányzati gúzsba. Az akkor teljes
reprivatizációt, most a halálbüntetés ideiglenes
visszaállását, az útdíj eltörlését, a
csúszóleértékelés megszüntetését, a rabló privatizáció
felülvizsgálatát, az első munkahelyhez és a fiatalok első
lakáshoz való jogát ígérő Torgyán nehéz helyzetbe
kerülne, ha ígéreteit kormányzati pozícióból kellene
fenntartania. Nem is beszélve arról, hogy Torgyán hátában
ott van a parlamentben Csurka és a MIÉP, akik kapva kapnának
az alkalmon,és a beválthatatlan ígéretek beváltatlansága
esetén a kiábrándult kisgazda szavazók bennük találhatnák
meg a támogatásra érdemes pártot.
A mostanában ünnepelt jobboldali egységről hamar kiderülhet,
hogy valódi összetartó ereje csak a hatalomvágy és a
kormányt mindenáron meneszteni akaró antikommunizmus, amihez a
történelmi egyházak aktív támogatása társult. Ezek a
tényezők könnyen sodorhatják kényszerpályára az amúgy is
gyengének ígérkező jobboldali koalíciót, és vihetik bele
az Antall-kormányhoz hasonló ideológiai konfliktusokba,
nemcsak belföldön a nemzeti és vallási kisebbségekkel
szemben, hanem a szomszédos országokkal is úgymond a határon
túli magyarság „érdekében”.
Nagykoalíció?
Az elemzők és a média találgatásaiban egyre gyakrabban
jelenik meg egy MSZP-Fidesz nagykoalíció víziója.
Nyilvánvaló, hogy az üzleti élet a média világa, a
különféle befolyási érdekcsoportok és a külföld
elvárásai is ebbe az irányba próbálják szorítani a
gondolkodást. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor fontosnak
tartotta megnyugtatni a befektetőket a tőzsdén, hiszen
felméri, hogy a gazdasági élet bizalma nélkül már
megalakulása előtt megbukhat egy kormány. A fentebb vázolt
instabil kormányzati variációkhoz képest egy több mint
kétharmados többséggel rendelkező stabil kormány - amely
egyszerre képes a folytonosság és a megújulás jegyeit
felmutatni - sokak számára tűnik a bizonytalansági
válságból kivezető egyetlen útnak.
A spekulatív úton kialakított kombináció ellen szól, hogy
mindkét pártnak drasztikusan szembe kellene fordulnia eddigi
kampányával. Ez különösen a Fidesz számára lenne
rendkívül nehéz, hiszen az MSZP-vel létrehozandó koalíció
utólag is hiteltelenítené az SZDSZ-szel szemben négy éven
át hangoztatott kritikájukat. Az antikommunista jobboldal
jelentős részének támogatásával sikert felmutató párt
rövid idő alatt elveszthetné támogatottságát, amelynek egy
része az ellenzékbe szoruló kisgazdákat, a másik része a
MIÉP-et, a harmadik pedig az ellenzéki pozíciójában így
könnyen megerősödő SZDSZ-t támogatná.
Az SZDSZ példája is elriaszthatja a Fideszt egy esetleges
nagykoalíciótól, hiszen abban könnyen felmorzsolódhatna a
sokkal rutinosabb MSZP mellett. Feltehetően egy ilyen koalíció
létrehozásának a Fidesz oldaláról előfeltétele lehet Horn
Gyula leváltása is, aminek végrehajtására bizonyosan
lennének készséges szocialista politikusok, de kérdés:
keresztül tudnák-e vinni, hogy az MSZP erős embere háttérbe
szoruljon.
Az elmúlt négy esztendőt és annak betetőzését - a
választási kampányt - kétségtelenül sikeresen
végigküzdő Fidesz vezetőinek sem lehet könnyű
megemészteni, hogy küzdelmük eredménye az MSZP - és persze
vele együtt a hozzá kötődő érdekkörök - hatalomban
tartása, vagyis éppen az, ami ellen a Fidesz folytonosan
küzdött.
Mint látjuk, a választások után egyik párt sincs könnyű
helyzetben, mint ahogy az ország sem. A pártok nem tudnak
örülni sikerüknek, mert elérkezett az idő, amikor az
ígéretek és a felkeltett remények beteljesítése lenne a
feladat, ha mindez nem ütközne a realitás falába.