Horn Gyula és Paskai László.
Összecsendül két pohár
A választási kampány külön fejezetét képezik a
választásokkal kapcsolatos egyházi felhívások,
útmutatások. Ebben különösen a katolikus és a református
egyház püspökei járnak az élen, de szabadegyházi hangok is
hallatszanak. Az utóbbira a Hit Gyülekezete és a Keresztény
Advent Közösség állásfoglalásai szolgáltatnak példát.
Sokan meglepődnek ezen az aktivitáson, mondván, hogy minek
foglalkoznak az egyházak a politikával, csak maradjanak meg a
templom falai között.
Akik ezt mondják, megfeledkeznek arról, hogy a
véleménynyilvánítás szabadsága a hívőkre is kiterjed,
így mind nekik, mind szervezeteiknek, az egyházaknak
törvényadta joguk, hogy bármikor és bármilyen témában
éljenek vele. Különösen az olyan sorsdöntő kérdések
esetén, mint a nemzet életét alapjaiban meghatározó
parlamenti választások. Annak, hogy az egyházak hangja most
erősebbnek tűnik, két oka is lehet. Az egyik, hogy a politikai
pártok már sokat emlegetett „kampánymentes kampánya”
révén keletkezett apályban természetszerűen hangosabbnak
tűnik minden bekiabálás, hiszen kevésbé nyomja el a
csatazaj.
A másik, lényegesebb ok, hogy a közélet iránt fogékonyabb
egyházak érzik, hogy a következő négy év eldöntheti,
milyen irányba mozdul végérvényesen a magyar egyházpolitika.
Márpedig a kívánatos irányról erősen megoszlik az egyházak
véleménye. A katolikus és református nyilatkozatok alig
leplezetten azt vetik a jelenlegi koalíció szemére, hogy
„elhanyagolta” a történelmi egyházak igényeinek
teljesítését. Az állam fokozottabb részvételét igénylik a
vallási feladatok ellátásában. Az említett szabadegyházak
viszont a felekezeti egyenjogúságot, a lelkiismereti
szabadságot féltik a klérus és a politikai hatalom esetleges
összehajolásától.
A következő ciklus fő egyházügyi kérdése az, hogy vajon a
római katolikus egyház kiemelt állami kezelését
előirányzó vatikáni megállapodásnak, vagy a felekezeti
jogegyenlőség talaján álló magyar vallásügyi törvénynek
lesz-e nagyobb befolyása az egyházpolitikára. A szentszéki
megállapodással ugyanis olyan elem került a jogrendszerbe, ami
megbontotta a felekezetek egyenlőkként való kezelésének
elvét. Ennek hatása már az ősszel elfogadott
egyházfinanszírozási törvénycsomagban is látható.
Kérdés, hogy ez a folyamat továbbterjed-e, megkeleszti-e a
„vatikáni kovász” az egész tésztát? A katolikus
püspöki kar már benyújtotta igényét. Nemrégiben tizenegy
pontos panaszlistában foglalta össze a szentszéki
megállapodás és a hatályos magyar törvények közötti
ellentmondásokat. Ezek az ellentmondások nem ismeretlenek,
hiszen a konkordátum ellenzői többek között ezekre is
hivatkozva állították, hogy a megállapodás nem illik bele a
magyar jogrendszerbe. Kérdés, hogy milyen irányban oldják
majd fel az ellentéteket. A magyar Alkotmány, vagy a római
kánonjog bizonyul-e erősebbnek? A magyar állam a világnézeti
és vallási semlegességet választja, vagy a római egyház
szemüvegén keresztül néz majd a többi felekezetre?
Több párt (köztük az MSZP és a Fidesz) is azt hangoztatja,
hogy a vatikáni szerződés mintájára más történelmi
egyházakkal is hasonló megállapodásokat kell kötni. E
nézetnek az érintett történelmi egyházak körében erős a
támogatottsága. Ez viszont azt a további kérdést veti fel,
hogy az egyházpolitika megfordíthatatlanul visszacsúszik-e egy
rendi jellegű paktumrendszerbe, vagy megkapaszkodik a
törvényekkel való rendezés polgári útján. Amennyiben
ugyanis az egyházpolitika jogi kereteit nem a minden félre
vonatkozó törvények, azonos játékszabályok, hanem
felekezetenként eltérő különmegállapodások határozzák
meg, a jogegyenlőség elenyészik, névlegesen sem marad fenn.
A polgári átalakulás programja 1848-ban szervesen
összefonódott a törvény előtti egyenlőség
követelésével, mégpedig „polgári és vallási
tekintetben” egyaránt, miként azt a híres 12 pont
tartalmazza. Ez ma sincs másként. Nem lehet polgárosodásról
és emberek, társadalmi csoportok vallási
megkülönböztetéséről beszélni egyidejűleg. Márpedig aki
felekezetek között rangsorol, az valójában emberek között
rangsorol, hiszen a felekezeteket emberek alkotják.
A felekezeti jogegyenlőségnek és az emberek hitének
tiszteletben tartását nemcsak az emberi méltóság védelme,
hanem alapvető nemzeti érdek is megköveteli. Kinek-kinek
ugyanis a hite, világnézete befolyásolja az aktivitását. Nem
lehet érdeke egyetlen fejlődni kívánó országnak sem, hogy
polgárai világnézetének, vallásának rangsorolásával
becsületes embereket megbélyegezzen, kikezdje azt, ami az
embereket a cselekvésre, felelősségvállalásra, a jobb, a
több elérésére ösztönzi.