„Azt hiszem, ha ide a Hortobágyra egy várost
építenének, senki nem dolgozna soha, és minden ember az
ablakában ülne és a délibábot nézné egész nap, ahogy most
nézi a puszták pásztornépe” - írta egykor Jókai. Hogy
ez mennyire van így manapság, arról dr. Kovács Gábor
nemzetközi hírű madarászt, a Hortobágyi Nemzeti Park
természetvédelmi felügyelőjét kérdeztük, aki egész
nyáron mezítláb járja a rónát, hogy a talpával érzékelje
a zsombékot. Neki nem csalóka a délibáb.
Kovács Gábor madarász. Fejbe rúgott a vércse Fotó: Varjú Zoltán
- Ön nagyon szeretheti a pusztát. Néha autóból
nézi az ember, de azt gondolom, mi nem ugyanazt látjuk, amit
ön. Milyen az igazi Hortobágy?
- Mindent jelent ez a hely nekem, azért vagyok még itt.
Valószínűleg mások számára ez érthetetlen, én viszont
más, szebb helyeken nem tudnék megmaradni. Valóban kétféle
Hortobágy létezik: egy a turistáknak, akik a „circus
maximust” akarják látni, a lófektetést, meg az egyéb
bohóckodásokat. A másik a natura, vagyis a természeti
Hortobágy. Gyakran még a helybéliek sem értik, hogy miért
kellett nemzeti parkot csinálni épp ezen az asztalszerűen sima
terepen, ahol csak egészen közelről fedezhetők fel a
szintbeli eltérések. Őket nem izgatják a 10-30 centiméteres
szik erek, kisebb zsombékok, szigetecskék, se a madarak, se a
délibáb. Az erdők betelepítése előtt még a Kilenclyukú
hídról nézve is olyan lehetett a Hortobágy, mint amit innen,
a tornácunkról a kunmadarasi puszta felé nézve lehet látni.
Közel s távol sehol egy fa. Tiszta levegőben a 60 kilométerre
magasló hegyek is felismerhetők.
Délibáb
Egy igazi délibáb. A háttérben
látható házak a valóságban nem léteznek Fotó: Kovács Gábor
- Milyenek a mai pásztorok, olyanok, mint a
könyvekben?
- Mások, mint a régiek, akik ismerték a puszta minden
zeg-zugát, hiszen itt neve van minden egyes halomnak, kútnak,
hodálynak. Vannak még igaziak, de a többségük
IBUSZ-pásztor. Ma már a délibábot is csak a magyar turisták
követelik: vizet akarnak látni ott, ahol nincs víz. Azt
gondolják, hogy a Hortobágyon állandóan van délibáb. Feje
tetejére állított gémeskutat, házakat, talppal felfelé
álló gulyát keresnek, de ilyen nem létezik. A külföldiek
pedig a délibábról még csak nem is hallottak. Ettől persze
délibáb ma is van. A „mezítlábas” délibáb a
legegyszerűbb és leggyakoribb, amit országutakon,
repülőtereken is lehet látni: ez az, amikor a talaj szintje
fölött remegő levegő megtöri a fényt. Távcsővel még
inkább látható, ahogy ilyenkor a vizek fölötti elmosódott
tereptárgyak: egy nádas, egy épület vagy gulya
feldarabolódnak, és hullámzanak egyik irányból a másikba.
Az igazi délibáb a hajnali délibáb, amikor nem létező
tereptárgyak jelennek meg: néha emeletes házak, furcsa tavak,
dombgerincek, esetleg lapos hegyláncolatok. Nem mindennapi a
látvány: kilép az ember a tornácra, és néhány kilométerre
a látóhatáron eddig soha nem látott, ott nem létező város,
hegygerinc emelkedik ki a földből. Jókai a Magyar hon
szépségei című könyvében döbbenetes leírást ad az egyik
délibábról, amikor a megjelenő városban „még az utcákon
szaladgáló ebeket is ki lehet venni...” A turisták, akik nem
látnak ilyet, azt képzelik, költői képekről van szó. Nekem
sikerült lefényképeznem olyan városokat a Hortobágyon,
amelyek nem léteznek a valóságban. E városok egy része még
csak nem is hasonlít a magyar városokra, sőt nem is
európaiaknak tűnnek. Egy kutató szerint ez a délibáb az
antarktiszi fata morganára hasonlít, mások szerint a sivatagi
fata morganára, ami a Szaharában fordul elő. Többször
fényképeztem ilyet, de szerintem egyikre sem hasonlít. A
délibábok mindig ugyanabban az irányban jelennek meg, és
nincs két egyforma belőlük. Egyik télen például a tőlünk
négy kilométerre fekvő tanya és a mi házunk között
félúton egy jégből vagy hóból álló város jelent meg,
gomba alakú házakkal. - Lehet előre sejteni, hogy rövidesen
délibáb lesz a Hortobágyon? - Már előző este látható,
ahogy a horizont felkunkorodik, és olyan dolgok emelkednek fel,
amit normális esetben eltakarnak az erdősávok és a hodályok.
Hajnalban, napkelte előtt kezdődik a délibáb, és napkelte
után félórával be is fejeződik. Ha elkezdem fényképezni,
körülbelül félpercenként változnak a jelenségek. Egyszer
például egy mezőgazdasági repülőgép berepült egy ilyen
hajnali délibábba, majd hirtelen összenyomódott, mint egy
késpenge és hanyatt repült, de mire kikerült a délibábból,
abban a pillanatban visszanyerte eredeti formáját és
normálisan repült tovább.
- Ha a külföldieket nem a délibáb vonzza ide, akkor
mi?
- A madarak. Az angolok listával érkeznek, és azt
akarják látni, ami azon szerepel, ami pedig nincs rajta, az nem
érdekli őket. A svájciak, németek és az osztrákok mindennek
örülnek, de azért minél több és minél érdekesebb madarat
akarnak látni. Az amerikaiak viszont olyan madárfajt keresnek,
ami nekünk nem érdekes, egyszerű, közönséges,
tömegfajokat. A hortobágyi különlegességekre pedig oda sem
figyelnek.
- Mit jelent az, hogy „tömegmadár”?
- Amelyekről a hortobágyi halgazdaság azt mondja, hogy
irtani kell, mert sok van belőlük: a szárcsák és a
szürkegémek. Persze, mostanra kiderült, hogy nincs is olyan
sok madár, hogy irtani kelljen. Miközben a tömegmadarakról
írtam egy dolgozatot, rájöttem, hogy a halastavakon minden
madár érdekes.
Kék vércse
- A Hortobágyon úgy tudják, ön minden madárfajt
ismer.
- Eddig két olyan madárral találkoztam a Hortobágyon,
amelyek nincsenek nyilvántartva, papíron nem léteznek. Az
egyik nagytestű, fehér tollú ragadozómadár volt. Ezekről
eddig sehol, semmiféle leírás nem készült, tehát nem is
léteznek.
- Hogyan vizsgálja a madarakat?
- Kimegyek hajnalban, vannak leshelyeim, és a
teleszkópommal figyelem őket. Feljegyzéseket készítek
róluk, olyan pillanatokban, amikor nem is sejtenék. Sikerült
olyasmit is megfigyelnem és lefotóznom, amiről Hermann Ottó
könyve nem szólt. A szakirodalom szerint a madárnak nem
kellett volna tudnia, hogy ő ilyen.
- Azt beszélik, hogy ön minden madarat felismer a
hangjáról.
- Nem nehéz, de legalább tíz év kellett ahhoz, hogy ne
okozzon fejtörést, mit is hallok. Viszont amikor először
jártam a tundrán, megdöbbentett, hogy egyszerű madárfajok,
melyeket biztonsággal felismerek a hangjukról, azon a vidéken
más hangot adnak. Idővel rájöttem, hogy ugyanazt mondják,
csak „tájszólásban”.
- Minek örülnek a madarak, amikor énekelnek,
fütyürésznek?
- A madarak fütyürészése nem szórakozás. A madarak nem
vidámak vagy szomorúak, hanem vagy riasztó hangot adnak, vagy
kommunikálnak. Az énekhang azt jelzi: ez egy bizonyos madár
birodalma, fészkelő, táplálkozó körzete, ahova az a saját
párján kívül még a fajtársát sem engedi be. Ezzel az
énekkel védi és jelzi, hogy ez az ő területe.
- Ha a hangjukról felismeri őket, esetleg érti is,
amit mondanak. Szent Ferenc a legenda szerint beszélgetett
nemcsak „az fordolt farkassal”, hanem a madarakkal is. Lehet
a madarakkal beszélgetni?
- Nem. Bizonyos hívogatóját vagy az énekének bizonyos
taktusait el lehet fütyülni egy madárnak, amivel
provokálhatjuk, hogy előjöjjön. De olyasmi nem létezik, hogy
a madárral beszélgetni lehessen.
- Miért éppen a madarakkal szeret foglalkozni?
- A madarak nem csapják be az embert. Úgy viselkednek,
ahogy egy madártól az elvárható. Ha pedig mégsem, akkor sem
sunyítanak, vagy nem valami ravasz, álságos dolgot művelnek.
Legfeljebb mi nem ismerünk mindent róluk. A lovak megrúgják
az embert, a kokas megcsíp, a kutya harap, a macska karmol,
akkor is, amikor nem „muszáj”. Ha egy madárnak rossz híre
lesz, akkor meg kell ismerni, miért viselkedik úgy. Előfordult
már, hogy egy kék vércse egy nagyiváni illetőségű ember
fejéről felvitte a sapkáját a legmagasabb fára. Ott lengette
a szél egy jó darabig. Egy ilyen vércse már engem is fejbe
rúgott néhányszor. Némelyik madár pedig úgy elrepül
világgá, hogy nem lehet többet visszacsalogatni, ha egyszer
megzavarták. Ilyen például a túzok vagy a daru, amelyik
otthagyja a fészkét, ha egyszer lezavarták róla. Általában
a félénk fajok menekülnek el, de például a széki csér
fészekalját fél méterrel arrébb lehet tenni, és már tíz
perc múlva ott ül rajta és kotlik.
„Nép-nemzeti” madarak
- Megérzi a madár, ha jó emberrel van dolga?
- Ilyen csak a szépirodalomban fordul elő. Ha a madár
élni akar, ennie kell, és oda megy, ahol talál magának. Ahol
nem talál, akármilyen gyönyörű, fotogén egy hely, oda nem
megy. Nagy baj lenne, ha a madarak megbíznának az emberekben.
Akkor a legtöbb faj már nem lenne. Ha közel kerülnének az
emberhez, akkor a legedzettebbekből - amelyek képesek
túlélni ezt a közelséget - háziállatok lennének, a
többiek pedig lehet, hogy nem is lennének többé. Az emberek
nagy többsége nem madarász szemmel nézi az állatokat, hanem
úgy, hogy miképpen lehet legkönnyebben megenni vagy
dísztárgyat készíteni belőle, esetleg eladni őket.
Legtöbben nem elégednek meg azzal, hogy gyönyörködjenek
bennük. Legyenek csak inkább „vadak” a madarak, még
véletlenül se szelídüljenek meg. Bár egy madarat azért
tudok említeni, a havasi lilét amelyik igen szelíd, nem tudjuk
miért. A sarkkörön túli tundrákon fészkel vagy Európa
legmagasabb hegyein, jóval a fahatár fölött. Ez a madár
négy-öt centiméterre hagyja megközelíteni magát, sőt még
fészekkel együtt is fel tudják emelni a talajról. De
kizárólag a hím ilyen szelíd, a tojót soha senki sem fogná
meg. Ennek a madárnak a jellegzetessége még, hogy nem a tojó
kotlik, hanem a hím. Egyébként én nem próbálom a madarat
megközelíteni, hogy megfigyeljem. Egy madár akkor viselkedik
igazán természetesen, ha nem látja azt, aki figyeli.
Különben sem akarom zavarni, nem akarok az életének része
lenni, nem akarom, hogy szeressen. Csak azt, hogy nyugodtan,
szabadon éljen.
- Azt lehet tudni, hogy a hímek miért színesebbek,
mint a tojók?
- Hogy ne a tojókat vigye el a ragadozó, hanem a
színesebb hímet. Így a tojó ki tudja költeni a tojásokat.
Persze ha a madarakat megkérdeznénk, lehet, hogy egészen mást
mondanának. Az ember mindenesetre ezt kente rájuk.
- Vannak jellegzetesen magyar madarak?
- Szokták mondani, hogy a gólya és a fecske magyar
madár, mert mindig visszajön Magyarországra. Ez persze csak
nézőpont kérdése. A gólya különben is a törököknél
volt szent madár, Lengyelországban pedig tízszer annyi van,
mint nálunk. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy bizonyos
madarakat nemzeti hovatartozásuk alapján fel lehet ismerni. A
hófehér színű nagykócsagok közül például az egyiknek
gyönyörű tűzpiros lába, a szeme és a csőre között pedig
élénkzöld tollazata volt. „Ez egy népben, nemzetben
gondolkodó madár”, mondta nekem valaki, amikor vetítettem
valahol. Akkor megkérdeztem az illetőt: és az mit jelent, hogy
fekete a csőre? Erre nem tudott felelni, mire azt mondtam:
biztos azt, hogy ti nyeritek a választásokat, és ilyen lesz a
jövőnk.
A róka és a sas
- A nép-nemzeti madarakról visszatérve a Hortobágy
szabad madaraira: mi volt eddig a legnagyobb élménye
madarászása során?
- Egyik télen sasokat etettem. Eközben lefényképeztem
egy sast, ahogy elrabolta a döglött halat előlem és elrepült
vele. Másik alkalommal ugyanazon a tavon a sas összecivódott a
rókával. A róka elkezdte kerülgetni a nagy harcsát, amit
kiraktam a jégre. Amíg fényképeztem, észrevettem, hogy egy
árnyék vetül a jégre. A sas egészen alacsony repülésben
megtámadta a rókát, és nekem éppen azt a jelenetet sikerült
lefényképeznem, ahogy a sas megrúgja a róka hátát úgy,
hogy annak öszszecsúszik a lába keresztbe a jégen, majd
elvágtatott a nádasba. A sas pedig leült a koncra. De nagy
meglepetést okoztak az ugartyúkok is, amikor felfedeztem, hogy
másként etetik a fiókáikat, mint a többi madár. Csak két
fiókát nevelnek, a hím csak az egyik fiókát eteti, a tojó
meg a másikat. Soha nem cserélik össze, még véletlenül sem.
A táplálékot pedig úgy kunyerálja ki a fióka, hogy -
amikor már elég nagyot bír ugrani - képébe ugrik az öreg
madárnak. Egy másik alkalommal vörös nyakú vöcsöknek
építettem egy párzószigetet, de nem szerették. Szétszedték
és a kunyhóm előtt ugyanabból az anyagból felépítettek egy
másikat, azon párzottak. Különös látvány, amikor párzás
után a hím végignyargal a tojó hátán és úgy ugrik bele a
vízbe, hogy a tojó fejét beletapossa. Sokat gondolkodtam ezen,
de erre szintén nem tudok választ adni, miért van. Sőt minél
többet foglalkozom a madarakkal, annál több olyan motívumot
fedezek fel, amit nem ismerek. Előfordul, hogy olyan fajok
telelnek itt, amelyek soha nem teleltek nálunk. Hiába van
kemény tél, előfordul, hogy olyan táplálékot kezdenek
fogyasztani, amiről korábban nem írtak velük kapcsolatban:
növény- vagy víziállatevő madár egyszerűen áttér
rágcsáló vagy rovar fogyasztására.
- Agronómus létére hogyan lett önből madarász?
- Harmadikos gimnazista koromban rábukkantam néhány
madaras könyvre, aztán kedvem szottyant hozzá, és elkezdtem
egyedül madarászni. Akkoriban húsz madarászt is nehezen
lehetett találni az országban, azok is mind idős, tekintélyes
emberek voltak. Így aztán nem mentem oda senkihez, inkább
könyvből igyekeztem megtanulni, amit lehetett. De leginkább a
gyakorlaton múlik minden, sok-sok terepjárás kell hozzá.
Erdőben, ahol főként énekesmadarakat látni, viszonylag
keveset jártam. Én inkább a pusztát meg a vizeket szeretem,
ahol több madarat lehet látni, mint az erdőben.
- Van kedvenc madara?
- A havasi lilét nagyon kedvelem, és a vadludakat is. A
csíkos fejű nádiposzátával is sokat foglalkoztam. Olyan
nincs, hogy ezt a madarat megfogom és beteszem egy területre,
hogy itt élned, halnod kell. Ez nála nem megy. A védelmen
kívül valami miatt tetszik neki a Hortobágy, mert az
országban máshol nem lelhető fel, sőt Európában is
visszaesett a létszámuk. Nálunk huszonöt év alatt tíz
párról hatszázra növekedett az állományuk. Magyarországon
375 fajt figyeltek meg, ebből 341 féle madár fordul elő a
Hortobágyon. - Itthon milyen madarat tart? - Tyúkot.