Február utolsó hetében már „csúcsra járatják”
Bős-Nagymarost: szerdán az Országgyűlés önálló
vitanapot tart a vízlépcsőről, 28-ára pedig
vízlépcsőellenes tüntetést hirdettek meg a
környezetvédők.
Nemcsók János a gáton: a dunakanyar polgármestereivel. A
„műépítés szerelmese”
A Hágai Nemzetközi Bíróság 1997. szeptemberi
ítéletének végrehajtásáról folyó magyar-szlovák
tárgyalások itthon tekintélyes politikai vihart kavartak. A
két kormánypárt között is pattanásig feszült a húr. A
vihar oka, hogy a Nemcsók János államtitkár vezette magyar
tárgyalódelegáció a kormányfő teljes egyetértésével, de
az SZDSZ és az ellenzéki pártok tiltakozása ellenére
meghátrálni látszik. Csaknem minden olyan munka folytatását
beígérte a szlovák félnek, amit 1989-ben a Németh-kormány
leállított. Kilátásba helyezte a nagymarosi vízlépcső
felépítését és a Dunakilitinél félbehagyott mesterséges
víztározó feltöltését. A magyar delegációvezető mindezt
azzal indokolja: így kerülhetjük el, hogy súlyos
kártérítést kelljen fizetnünk Szlovákiának a
vízlépcsőrendszer létesítéséről kötött 1977-es
szerződés egyoldalú felmondása miatt.
Ismeretes, hogy a szerződést 1992-ben az Antall-kormány mondta
fel, mivel a csehszlovák fél a magyarok leállása miatt kieső
létesítmények pótlására hivatkozva Szlovákiába terelte a
Dunát a Dunacsún és Szap közötti körülbelül 30
kilométeres szakaszon. A Duna azóta is a szlovák területen
elkészült csatornában folyik és csak az egykori
vízmennyiség töredéke csordogál a régi mederben. Ez az
oldalágak elapadásához és a talajvízszint csökkenéséhez
vezetett, végzetes veszélynek téve ki a Szigetköz
élővilágát. Végül Magyarország és Szlovákia a Hágai
Nemzetközi Bírósághoz fordult a jogvita eldöntése végett.
A bíróság továbbra is érvényesnek nyilvánította az
egykori szerződést. Ugyanakkor kimondta, hogy a felek nem
kötelesek az eredeti tervek szerinti vízlépcsőrendszert
felépíteni, hanem a már meglévő rendszer közös
üzemeltetésében kell megállapodniuk, hacsak másként nem
egyeznek meg. Megállapította, hogy mindkét fél jogsértést
követett el: nekünk nem volt jogunk leállítani az
építkezést, partnerünk viszont nem terelhette volna el a
Dunát. (Nem köteles azonban lebontani az elterelő gátat.) A
jogsértések kölcsönös kártérítési felelősséget
alapoznak meg.
Felcserélt szerepek
A magyar tárgyalóküldöttség „inkább építkezünk, mint
fizetünk” álláspontja még akkor sem lenne kármentő, ha
történetesen igaz lenne, hogy a hágai ítélet egyoldalú
kártérítésre kötelez. A rendszerváltáskor elvetett
műtárgyak megépítése ugyanis egyes szakértők szerint
éppen azokat az ökológiai-környezeti értékeket
károsítaná visszafordíthatatlanul, melyekre tekintettel
felmondtuk a szerződést. A legfontosabb ezek közül a több
millió ember létfenntartását biztosító felszín alatti
ivóvízkészletek végzetes elszennyezése. Hazánk
ivóvíztermelésének közel a fele a vízlépcsőrendszer
érintette térségből származik. A fizikai-kémiai szűrést
biztosító természetes mederrétegek megbontása, valamint a
víztározókban leülepedő szennyezett iszaptömeg
beláthatatlan következményekkel járhat.
Ráadásul az ítélet nem kötelez egyoldalú kártérítésre.
Kölcsönös felelősséget állapít meg, amelyben a mi kárunk
a Duna elterelése okozta természeti kárból és abból
származik, hogy Szlovákia megfosztott a közös vízből ránk
eső résztől, kizárólag a maga hasznára hajtva azt. A
bíróság ezért olyan ajánlást fogalmazott meg, hogy „egy
átfogó rendezés keretében” mindkét fél kölcsönösen
mondjon le pénzügyi követeléseiről. (A pernek egyébként
nem volt tárgya a károk nagyságának meghatározása, a felek
ugyanis csak a kártérítés jogalapjának megállapítását
kérték.) Egyes vélemények szerint Nemcsók úrék teljes
szereptévesztésben vannak: magyar delegáció lévén a
magyarokat fenyegetik az egyébként mind a mai napig
kimunkálatlan szlovák kártérítési igénnyel, ahelyett, hogy
a Szlovákia felé benyújtandó magyar számla
összeállításán szorgoskodnának. A vitában erre vonatkozik
a legtöbb negatív utalás: megdöbbentő - mondják -, hogy
a magyar tárgyalófél szlovák álláspontot népszerűsít,
és telekürtöli a sajtót olyan állításokkal, amelyekre a
szlovák fél bátran mutogathat a későbbiekben
„bizonyitékként”, hiszen maguk a magyarok mondták...
A kritikusok szerint hasonló ködösítés folyik Dunakiliti
befejezésével és a nagymarosi vízlépcső felépítésével
kapcsolatban is. Megállapítást nyert ugyan, hogy jogellenesen
mondtuk fel az 1977-es szerződést, azonban semmiféle
építési kötelezettséget nem írt elő a bíróság. Az
ítélet 136. pontja szerint a vízlépcsőrendszer azon részén
„amelyet 1992 előtt nem építettek meg, az események
túlhaladtak. A valóságtól teljesen elrugaszkodott
igazságszolgáltatás lenne, ha a bíróság elrendelné ezeknek
a kötelezettségeknek a teljes helyreállítását és a
dunacsúni létesítmények lebontását, amikor a szerződés
céljai megfelelően szolgálhatóak a meglévő
építményekkel.”. Építeni tehát nem kell. Igaz, bontani
sem, tehát fennmaradhat a Dunát elterelő dunacsúni gát.
Mivel a bíróság szerint az 1977-es szerződés továbbra is
érvényben van és a szerződés értelmében a közös
működtetés alapvető elem, a feleknek meg kell állapodniuk a
jelenleg fennálló létesítmények közös üzemeltetésében,
hacsak nem döntenek közösen másként. Ha osztozni szeretnénk
a már meglévő csúni és bősi vízműrendszer
üzemeltetésében és hasznaiban, természetesen ki kell
fizetnünk az építési költségek arányos részét. (Ez nem
tévesztendő öszsze a kártérítéssel.) Magyarország tehát
a ráeső bekerülési költség kifizetése árán dönthet a
jelenlegi műrendszerbe történő belépés mellett. Ekkor
részesedik a vízierőmű által termelt energiából. Dönthet
a távolmaradás mellett is. Ekkor nem kell fizetnie. A Duna
vizének fele ekkor is megilleti, amit Szlovákia elvileg
köteles visszajuttatni a Duna eredeti medrébe.
Mindebből az következik, hogy Magyarországnak nem kell
feltétlenül építkeznie. Sokan emiatt hangsúlyozzák, hogy
senki nem kötelez arra, hogy a Dunakanyart is eltorzítsuk. Amit
keresnünk kell (ha van ilyen) az a már meglévő bősi rendszer
olyan üzemmódja, és olyan vízmegosztás, ami nem ítéli
halálra a Szigetközt. Ez azonban egyáltalán nem szól Bős
közös üzemeltetése ellen, sőt lehet, hogy a cél másként
el sem érhető.
Sodrásban
Jelenleg viszont nem ilyen takarékos megoldás irányába
mutatnak az események. A magyar tárgyalóstratégia a régi
megalomániás elképzeléseket idézi fel. Lehet, hogy
erőműügyben sikerül a választásokig lenullázni az elmult
tíz évet? A megállapodás elérése érdekében tanúsított
óriási sietség ezt valószínűsíti. Sikerült a
közvéleménnyel elhitetni, hogy a bíróság hat hónapon
belüli megállapodásra kötelezte a feleket. Ez az időtartam
március 25-én jár le. Ezzel szemben az igazság az, hogy a hat
hónapos határidőben maguk a felek állapodtak meg. Lemondtak
arról, hogy az ítélethozatalt követő hat hónapon belül
újra a bírósághoz forduljanak. Ez azonban nem jelenti azt,
hogy mindenképpen meg kell állapodniuk ez alatt az idő alatt.
A lényeg, hogy tárgyaljanak. Tárgyalások közben nyilván
egyikük sem fog visszarohanni Hágába, már csak a jó hírnév
megőrzése miatt sem.
A miniszterelnök úr azzal próbálja lecsillapítani a
kedélyeket, hogy kormánya nem végleges, hanem úgynevezett
keretegyezményt készül kötni, azaz csak a később
kimunkálandó részletes megállapodás főbb pontjait
rögzítenék. Igen ám, de éppen elég, ha ebben elkötelezzük
magunkat az alsó vízlépcső felépítésére, utólag abból
már nem lehet kihátrálni - vetik ellene. A kormány ezt a
taktikát a vatikáni egyezménynél is eljátszotta. Az
egyházfinanszírozás részleteit ugyancsak a szerződés után
dolgozta ki, de a rendszer már nem térhetett el a szentszéki
megállapodás alapelveitől. Éppen ezért egyezményt most csak
a végleges megállapodásra irányuló munkafolyamatok
rögzítése céljából szabadna kötni. Ebben kizárólag arra
kéne koncentrálni, hogy ki, milyen határidőre milyen
felméréseket, elemzéseket készít el annak érdekében, hogy
az érdemi döntést teljes körültekintéssel lehessen meghozni
később. Enélkül ismét csak megalapozatlan
kötelezettségvállalás történhet, újabb kényszerpálya
jöhet létre.
Ezért fogalmazódnak meg különféle kérdések. Miként
történhet, hogy a magyar oldal csupa olyan, a mi helyzetünket
nehezítő dologra hivatkozik, ami nincs is benne az ítéletben,
következetesen figyelmen kívül hagyja viszont a nekünk
kedvező pontokat? Miért akarjuk mindenáron túlteljesíteni a
kötelezettségeinket? Miért hagyták ki a
tárgyalódelegációból azokat a jogászokat, akik a perben
szakértőként vettek részt és kidolgozták a perbeli magyar
álláspontot? Csak nem azért, hogy a delegáció munkáját ne
„zavarja”, hogy mi van az ítéletben?
Magyarország mindenesetre eléggé visszafordíthatatlanul
sodródik afelé, hogy már akarva se tudjon nemet mondani az
újabb vízlépcsőre. A laikus pedig nem érti, hogy miért
kellett Hágában küzdeni a „Dunaszaurusz” ellen, ha a
kormány akkor is fel akarja építeni, amikor már deklaráltan
nincsen építési kötelezettségünk.
Elemzők szerint több tényező is öszszejátszhat ebben.
Elsők között említik, hogy a vízügyi lobby sosem adta fel a
„mű” megalkotásának reményét. A szocialista
kormányzásban partnerre találtak, hiszen az MSZP köreiben
kitapintható egyfajta önigazolási kényszer az egykori
vízlépcsőpártiságért. Még az is megfogalmazódik, hogy
némelyekben törlesztési vágy is él: ütni egy jókorát a
rendszerváltás egyik szimbólumán. Mások viszont úgy
látják, ennél is erőteljesebb lehet azon gazdasági körök
nyomulása, akiknek óriási üzletet jelenthet a vélhetően
több száz milliárdos beruházás. Bizonyos körök által a
„műépítés szerelmesének” tartott Nemcsók János
sokaknak már csak hab a tortán. Kicsiben nem utazik -
mondják. Szürrealista alkotókat is megszégyenítő
kreativitással megáldva álmodja meg a különböző
remekműveket: hidat a Balaton felett, a Maros hajózhatóvá
tételét Marosvásárhelyig, és a Duna-Tisza csatornát.
Persze hogy nem éri be holmi toldozgatással, foltozgatással.
Ő építeni akar, ha törik, ha szakad - állítják.
Magas labda
A vízlépcső ügye ugyanakkor ma már nem rendszerváltó
kérdés, mint egykoron. Még a vitathatatlanul baljós előjelek
ellenére sem. Azt ugyanis mindenki kénytelen tudomásul venni,
hogy a civilizált Európában beletartozik az etikettbe „az
adott szó kötelez” elve. Ha valaki egyszer szerződik,
viselnie kell a következményeket. A másik tábor szerint
Magyarország így nemcsak demokráciából, hanem abból is
vizsgázik most, hogy képes-e a nemzetközi jog elveinek
megfelelően betartani szerződéseit, és jóhiszeműen eljárva
keresni a kompromisszumokat. Azzal is érvelnek, hogy a
vízlépcső ügyének kezelése egyfajta bizonyítványt is
jelent majd a Nyugat előtt. Azt még a legfanatikusabb
zöldeknek is látniuk kell, hogy a magyar politika
kényszerpályán mozog - mondják. Az Antall-kormány sem volt
képes megakadályozni, hogy eltereljék a Dunát. A jelenlegi,
illetve a következő pedig nem tudja azt visszaszerezni. Orbán
Viktor sem tudná - jegyzik meg. Ezért nem lehet a
végtelenségig konfrontálni, előbb-utóbb valakinek vállalnia
kell a megegyezést.
Nem mindegy azonban, hogy mikor és milyen áron. A választási
kampány időszaka nyilvánvalóan alkalmatlan erre. Az ár
pedig, aminek megadására Horn Gyula úr hajlandóságot mutat,
valamint az a módszer, amit a magyar delegáció alkalmaz, nem
fogadható el. A miniszterelnök magas labdát adott föl az MSZP
ellenlábasainak, akik kapva-kapnak az alkalmon, hogy a
vízlépcső-ellenességhez kötődő rendszerváltoztató
romantikát felélesztve „rendszervisszaváltásnak”
láttassák azt, ami történik. Sikerült jókora politikai
botránnyá dagasztania az ügyet, és ürügyet szolgáltatnia
egy jó kis kormányellenes tüntetésre a választási kampány
kezdetén. Mert nem nehéz megjósolni: a vízlépcsőellenes
tüntetésen nemcsak az elkötelezett környezetvédők vesznek
majd részt. Könnyen lehet, hogy ők lesznek kevesebben.