Könyvszemle
Adriano Papo - Gizella Nemeth Papo: Storia e cultura dell'Ungheria
A Magyarország története és kultúrája az első olyan olasz nyelvű kiadvány, amelyik a magyar szerzők már régebben lefordított munkái óta megjelenik. A szerzők arra vállalkoznak, hogy leírják az ország múltját a legrégibb időktől a mai napig, és ott, ahol erre lehetőség nyílik, beszélnek az olasz-magyar kapcsolatokról is.
Két előszó előzi meg a könyvet, az egyiket Roberto Ruspanti, az udinei egyetem magyar nyelvi és irodalmi tanszékének docense írta, a másikat Marco Dongo, a trieszti egyetem kelet-európai tanszékének docense. Mindkettő lelkesen üdvözli a könyv megjelenését, elsősorban az egyetemi hallgatók és azok figyelmébe ajánlva, akik érdeklődnek Európa e részének múltja iránt. Az első szerző udinei kémiatanár, a második magyar származású történész, mindketten több tanulmányt is közöltek Magyarországról. Talán az első szerző érdeme, hogy a kötet olyan természeti és tárgyi emlékeket is figyelembe vesz, amelyekkel a mai történészek kevésbé foglalkoznak. Ezzel magyarázható, hogy a könyv igen részletesen foglalkozik a magyar honfoglalás előtti történelemmel, felhasználva a legújabb irodalmat (minden jegyzet élén ezt teszi). A több mint 500 oldalból 90 esik erre a korszakra.
A magyarok bejövetele kapcsán Hajdú Pétert követve szól a nyelv finnugorságáról, de a törökös ellenvéleményekről is. A székelyekkel kapcsolatban ismerteti az eredeti teóriákat, a szerző maga Seclerinek nevezi őket (miután a Siculi a szicíliaikat jelenti), azt állítva, hogy bolgár-törökök, akik csatlakoztak a magyar törzsekhez. Leírja a magyarok szokásait és államszervezetét, és ismerteti László Gyula felfogását a kettős honfoglalásról.
Az állam alapításában és a kereszténység felvételében kiemeli Szent István szerepét, de alig szól az idegenekkel kapcsolatban az Intelemről és az egyház kiépítéséről. Külön említi Szent Gellért jelentőségét. Információkat ad a királyi udvarról és a feudalizmus létrejöttéről. A fejezethez közöl egy rövid összefoglalást a magyar kultúráról a kezdetektől a XIII. századig, amelyben ismerteti a latin szövegeket, a Halotti beszédet, az Ómagyar Mária-siralmat, Kézai krónikáját, s itt idézi Foco Tempestit, aki Kézairól megjegyzi, hogy fenntartotta a hunok és főleg Attila kultuszát. (143)
Az Anjouk és Zsigmond koráról szólva előbb a magyar társadalmat idézi fel. A trónviszályok után Károly Róbertnek tulajdonítja az állam megerősödését és a külföldi kapcsolatok rendezését. Nagy Lajos esetében részletesen beszél a Nápolyért folytatott vitákról és az ellene indított háborúkról, majd a Balkán (Dalmácia) meghódításáról. Megemlíti Nagy Lajos lengyel királyságát és röviden a gazdaságpolitikáját is. Zsigmonddal kapcsolatban a török elleni hadjáratokat ismerteti, majd terveiről, Morvában és Boszniában való fellépéséről szól. Amint a Németrómai Birodalom császára lesz, fellép Velence ellen. Leírja a konstanzi zsinatot és a huszita háborúkat. A török elleni harc egyik hősét, Filippo Scolarit külön is kiemeli. Nem említi viszont az erdélyi parasztfelkelést és a "három nemzet unióját". Másfél oldalon intézi el a "magyar gót kultúrát".
A Hunyadiak és a Jagellók korát együtt tárgyalja, bemutatja Hunyadi Jánost, a várnai, majd a nándorfehérvári csatát. Mátyás esetében foglalkozik török ellenes harcaival, természetesen ismerteti európai háborúit - Pogyebrád és Ausztria ellen. Külön szól Mátyás mecenatúrájáról, feleségének, Beatricének olasz kapcsolatairól, a budai és visegrádi palotákról, Bonfini, Galeotto Marzio, Ranzano szerepéről, Mátyás könyvtáráról, s számára az olasz miniátorok által készített kiadványokról, a pozsonyi akadémiáról, Hess nyomdájáról, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát beszédeiről, Vitézről és Janus Pannoniusról. Felsorolja az olasz festők és szobrászok magyarországi műveit. Az utolsó Jagellók alatt ez a reneszánsz kultúra elenyészik, eljutunk a Dózsa-parasztháborúhoz és a mohácsi vészhez, amelyhez a parasztháború is hozzájárult.
A következő fejezet címe: Magyarország - az ottomán uralom. Természetesen helyesbíteni kell: Észak- és Nyugat-Magyarország a Habsburgok uralma alatt élt, Erdély pedig fejedelemség, török függőségben. Itt megemlíti Zápolya János és I. Ferdinánd kettős megválasztását, és az ebből adódó harcokat. János Zsigmond kapcsán nem beszél a vallásszabadságról, bár később hivatkozik erre.
Ismerteti Ludovico Gritti szerepét. Ezután megemlíti a 15 éves háborút, Báthori Zsigmond átállásait, majd Mihály vajda szerepét és Basta véres uralmát. Szól a Bocskai-felkelésről és a bécsi békéről.
A következő fejezet az "ottomán uralom végét" jelzi. Ebben olvashatunk ugyan Bethlen Gáborról és részvételéről az európai konfliktusban, valamint a Béccsel kötött békéről, de Bethlent külön nem mutatja be; Eszterházy Miklós nádor személyét és tevékenységét viszont részletesen ismerteti. Nem emlékezik meg Bethlen gazdaság-politikájáról sem. Röviden szól I. és II. Rákóczi György koráról, majd a vasvári békéről, itt ismerteti Zrínyi Miklós életrajzát, a Wesselényi-összeesküvést és Thököly hadjáratait, Bécs és Magyarország felszabadítását és a karlócai békét. Beszámol a Rákóczi-felkelésről és eljut a pozserováci békéhez. Meg kell említenünk, hogy szerinte a kuruc török szó, és "felkelőt" jelent (282). Biztos, hogy nem cruciatus, de a Magyar Etimológiai Szótár szerint eredete bizonytalan. Zrínyi Ilona nem II. Rákóczi György, hanem I. Rákóczi Ferenc felesége volt (282). XIV. Lajos diplomáciával és tisztekkel támogatta a felkelést, bármennyire is "abszolút uralkodó" volt. Jellemző, hogy Rákóczival kapcsolatban a bibliográfiában csak Szekfű Száműzött Rákóczija szerepel. Az a kitétel is innen származik, hogy "saját lakásán játéktermet állított fel, amelyet a Hotel de Transilvanie néven szerepeltetett" (291). A fejedelem ott nem lakott, a játéktermet francia tisztjei működtették.
A reformáció és az ellenreformáció korának társadalma, gazdasága és kultúrája címen foglalkozik a protestantizmus megjelenésével Európában és Magyarországon, de nem emeli ki annak anyanyelvűségét. A XVI. és XVII. század kultúrájáról szólva Pázmányt és Apáczait említi, de szól a Biblia-fordításokról, a szótárakról és a történetírókról is. A költők közül Tinódit, Balassit, Zrínyi Miklóst és Gyöngyösi Istvánt szerepelteti. Hiányzanak Rákóczi francia Emlékiratai.
A felvilágosodás korabeli Magyarország bemutatását Mária Teréziával és a porosz háborúkkal kezdi. II. Józsefet mint a felvilágosodási reformok képviselőjét említi, de nem szól a vallási toleranciáról.
A Magyarország a francia forradalom és a napóleoni háborúk idején című alfejezetben ismerteti a Martinovics-összeesküvést, a résztvevők kivégzését, sokak elítélését. A magyar kultúráról szólva Faludi Ferencet, Bessenyeit, Kazinczyt, Batsányit, Csokonait (a francia hatásról nem szól), Pálóczi Horváthot, Gvadányit, Fazekast, Bélt és a jezsuita történetírókat véli említésre méltónak. Bemutatja a Magyarországon működött építészek, festők és szobrászok tevékenységét, külön is kiemelve Fertőd jelentőségét.
A "magyar risorgimentóval" foglalkozó rész jó áttekintést ad, kiemelve Széchenyi és Kossuth szerepét. Természetesen itt is szóba kerülnek a magyar-olasz kapcsolatok. Itt már jelentkeznek a magyar szabadsággal szemben álló népek, a szerbek és románok, bár az egész könyvben alig szerepelnek. A szabadságharc végét nemcsak az osztrák és orosz csapatok támadásának tulajdonítja, hanem az elmaradott technikai fejlődésnek és a paraszti igények (így a románok) ki nem elégítésének. Ezen lehet vitatkozni, szerintem a fő ok a szabadságharc nemzetközi elszigeteltsége volt, sem Franciaország, sem Anglia nem állt mellette. Csak megemlítem, hogy Petőfit elsősorban a francia forradalom és az utópista szocializmus ihlette, és nem közvetlenül a felvilágosodás. Eötvösnél szólni kellett volna A Magyarország 1514-ben-ről, Béla futásában nem III., hanem IV. Béláról van szó (371).
A dualista Magyarország-ban ismerteti a népesség összetételét és a nemzetiségi problémát. Szól a balkáni helyzetről, és Bosznia-Hercegovina bekebelezéséről. Bemutatja a magyar gazdaság helyzetét, amely a liberalizmus korában jelentős eredményeket ért el, még ha a mezőgazdaság el is maradt. Elemzi a magyar közvélemény szerepét az első világháború kitörése előtt, Tisza István ellenállását, majd a háborúba való beleegyezését. Tájékoztat a Károlyi-kormány idején fenntartott magyar-olasz kapcsolatokról. Jó összefoglalót ad a kor magyar kultúrájáról.
A mai Magyarországról című rész 1918-tól máig szól. 39 oldalon ismerteti a Károlyi-kormány tevékenységét, a Tanácsköztársaságot és a Horthy-rendszert. Ez utóbbival kapcsolatban szerepelnek a magyar, olasz és német kapcsolatok és a fasizmus magyarországi jelentkezése. Eljutunk a háború végéhez, a Magyar Köztársasághoz (és nem a Népköztársasághoz /429/), majd az 1956-os szabadságharchoz. A szerzők elítélik Palmiro Togliattit, aki a Nagykormányt "reakciósnak" tekintette, és egyetértett a felkelés leverésével (434). A Kádár-rendszerről alig szól, a kulturális részben kiemeli Lukácsot, Bartókot, Kodályt, és felsorolja a művészet és tudomány főbb képviselőit. Az epilógusban kitér az 1990 óta bekövetkezett változásokra. Ez a rész nem ad bepillantást az adott időszakok belső problémáiba.
A kötet végén részletes bibliográfiát találunk, sok magyar szerzővel. Listát kapunk a magyar királyokról, az erdélyi fejedelmekről, a legfontosabb hazai eseményekről. A szerzők készítettek helynévmutatót, glosszáriumot a magyar kifejezésekről és a magyar nyelvű kiejtésről, névmutatót, valamint térképjegyzéket.
Magam, aki franciául megírtam az Histoire de la culture hongroise című munkámat, nagyra becsülöm ezt a vállalkozást. Miután a franciául tudó közönséghez fordultam, magam is nagy súlyt helyeztem a történelmi háttérre. Ezt teszi ez a könyv is, bár véleményem szerint a politikatörténet túlságosan is előtérbe kerül. A kultúrát érintő részek igyekeznek követni az egyes korszakokat, csak azt kifogásolhatjuk, hogy nem szól a magyar irodalom olasz fordításairól. Kisebb megjegyzéseim ellenére, úgy vélem, hogy egy jelentős kézikönyvről van szó, amely az olasz nyelvű közönséget tájékoztatja a magyar múltról és kultúrájáról. Éppen jókor, hisz Itáliában ez évben mutatkozik be a magyar kultúra. (Adriano Papo - Gizella Nemeth Papo: Storia e cultura dell'Ungheria: dalla preistoria del bacino carpatodanubiano all'Ungheria dei giorni nostri. Rubbetino. Soveria Manelli. 2000. 545 p.)
Köpeczi Béla
az MTA rendes tagja, egyetemi tanár (ELTE)