Könyvszemle
A Duce és a Caudillo
Ormos Mária - Harsányi István: Mussolini - Franco
Ormos Mária és Harsányi Iván könyve kitűnően szolgálja a sorozat jellegéből adódó célt, amelyet A történelem nem fekete-fehér jelmondat is kifejez. Magas színvonalon, az összefüggések, a hasonlóságok és különbözőségek/sajátosságok tudományosan megalapozott kifejtésével, ám közérthetően, olvasmányos és szemléletes értekező prózában adják elő a szerzők a témát szinte minden lényeges vonatkozásban feltáró mondanivalójukat: Mussolini és Franco életútját, a hatalomért való harcot, majd a hatalom megragadását, rendszerük kiépítését és működtetését, sikereiket és elhibázott lépéseiket, bukásukat és utóéletüket.
A szerzők természetesen nem elégedhettek és nem is elégedtek meg hőseik imént felsorolt életszakaszainak színvonalas és érdekfeszítő bemutatásával. Ormos Mária bevezetéséből még előzetesen rövid érdemi áttekintést kap az olvasó a 20. század szovjet, náci, fasiszta és autoriter (Franco) diktátorainak és rendszereiknek legjellemzőbb vonásairól, a kötet záró fejezetében (Harsányi Iván: Franco és Mussolini) pedig a fontos azonosságokkal és eltérésekkel ismerkedhet meg.
Ormos Mária Mussolini monográfiáját (Mussolini. Politikai életrajz. 1987.) vehette alapul munkájához, Harsányi Iván az 1938-39-es évek tekintetében támaszkodhatott csak 1988-ban megjelent kötetére (A Franco-diktatúra születése), ami azt jelenti, hogy utóbbi esetben egyúttal új tudományos eredményt is kapunk.
A szerzők széles forrásanyag alapján, kitűnő forráskezeléssel/forráskritikával dolgoztak, a szakirodalom mellett magyar és párizsi, illetve magyar, szovjet és spanyol levéltári forrásokat is mozgósítva, de olasz, illetve spanyol dokumentum-kiadványok anyagait is feldolgozták.
A kötet témáiból is következik metodikai szempontból a komparatisztika, a történeti összehasonlító módszer alkalmazásának fontossága, amivel jól éltek a szerzők a lényegében - egyedül helyes - kronologikus tárgyalási mód és szerkezeti felépítés mellett.
A történeti valóság szinte minden lényeges területét átfogó témafelfogás és témakezelés következtében - ami jogos igény ilyen jellegű feldolgozás esetében - a társadalom, a szociális kérdések és a gazdaság érdemi szerepének mindenkori figyelembevétele is erőssége a munkának. Az ideológiai kérdések természetesen kellő módon és súllyal szerepelnek, ám a széles értelemben vett művelődéstörténetről (kultúra, oktatás, tudomány, művészet) viszonylag kevés szó esik.
A francoizmus hosszú élete miatt feltétlenül szükséges annak bemutatása, hogyan hatott a merőben új nemzetközi helyzet, a II. világháború utáni szituáció e rendszer túlélésére. Harsányi Iván erre a tárgyalás során állandó figyelemmel van, összbenyomásom mégis az, hogy lehetett volna nagyobb nyomatékkal hangsúlyozni az új helyzet lényegében - hosszabb távon - mégiscsak meghatározó jelentőségét. Ezen belül érvényes csak szerintem a szerző álláspontja: Franco rendszerét - a nemzetközi erőtér kiküszöbölhetetlen hatásaitól eltekintve - saját belső ellentmondásainak a logikája bomlasztotta föl.
Ami pedig az összehasonlító módszer alkalmazását illeti: egyetlen lényegesnek mondható észrevételünk van azzal az állásponttal kapcsolatban, hogy: Az analógia értelme olykor éppen a különbségek föltárása". (Harsányi Iván. 368. o.) Ellenvetésünk az olykor-ban van elrejtve, ami szerintünk nem egyértelmű, vagy nagyon is az. Ugyanis mindig a lényegi azonosságok a döntőek, amelyek mellett valóban mindig nagyon fontosak a különbözőségek/sajátosságok. Arról van szó - úgy véljük -, hogy a lényegi azonosságokból meg lehet állapítani a valódi lényeget, a különbözőségekből aligha.
Egy utolsó észrevétel. A 20. századi diktatórikus rendszerek esetében mindig igen nagy problémát jelent a szóban forgó rendszer jellegének világos és egyértelmű meghatározása. Ez, belátjuk, igen nehéz kérdés. S belátjuk azt is, hogy a francoizmus esetében ez könnyebb, mint az olasz fasizmus esetében. Ezt azért tesszük szóvá, mert utóbbi tárgyalásánál több helyen is történik meghatározás, vagy azt közvetlenül érintő, meghatározás jellegű megfogalmazás. Így: 1926 végére kialakult a fasiszta állam, amelyet akár totálisnak is lehetett már nevezni (74. o.); ...a szükséges kompromisszumok hosszú távon (azonban) mégis a hatalom totális voltát korlátozták (76. o.); ... az államhatalom vált a nemzet megtestesítőjévé és kifejezési formájává (84. o.); ... az olasz fasizmus totalizmusa mégis lényegesen korlátozottabb maradt, mint a náci vagy a sztálinista diktatúráé. Mussolini totális államát a maga által létesített kompromisszumok korlátozták... (85. o.); Az 1943-as olasz fordulat néhány okát könnyű megtalálni a fasizmus eléggé »totális« szerkezetében... (145. o.). Ez mind igaz, és világosan ki is olvasható belőlük a teljesen igaz fogalmi meghatározás, de talán lett volna mód az olvasó direkt orientálására, az olasz fasizmus vonatkozásában árnyalt, de általános érvényű megfogalmazására.
Végezetül: kitűnő, érdekfeszítő munkával ismerkedhet meg mind a szaktörténész, mind a téma iránt joggal érdeklődő olvasó. (Pannonica, Budapest, 2001. 386 o.)
Incze Miklós
a történelemtudomány doktora, ny. egy. tanár