Könyvszemle
A KÖZÉPKORI DÉL-ALFÖLD ÉS SZER
Néhány példaadóan jeles kiállítás, konferencia és tanulmánygyűjtemény (Pannonia Regia, Mons Sacer és mások) után az elmúlt esztendő egyik sikere lett a Szegeden kiadott A középkori Dél- Alföld és Szer sok század előtti, egyházi és világi építészetének maradékát, történetüket, feltárásuk históriáját bemutató, egyben elemző tanulmány- antológia, amely a rögzítésre elszánt huszonnégy kutató beszámolóját, értékeléseit, gondolatait nyújtja tizennégy nagyobb és számtalan apróbb lelőhely emlékeiről. Fényűző képi- és remekül dokumentált tényanyaggal, nem "a közjogi limes-szemlélet" egykori és mai határvonalai között. A címben jelöltnél lazábban értelmezve a geográfiai teret, így egy tágasabb déli nagytáj keretében vizsgálva az Árpád-kor és az ezt követő néhány évszázad itt fellelhető architekturális értékeit. Természetes, hogy az értékőrző figyelem a fennmaradtak sorában számba vette a régió minden egykori emlékét, így az elemzők között nem kevés, az eredeti helyszín közelében munkáló kutató és muzeológus nevével; a bemutatottak sorában pedig egyebek között szerémségi, Arad és Temes megyei erődítmények históriájával, Aracs, Dombó, Újlak és mások, a Maros-völgyi középkori egyházi építészet maradékaival is találkozunk.
A kötet témáját három átfogó tanulmány indítja el: Kristó Gyula a nagytáj történeti helyét és jellegét mutatja be, Blazovich László a 14-16. század itt épült városait. Koszta László a helyszín alakuló "egyház- topográfiáját" rajzolja meg. Mindhárman említik a bénítóan kényszerű forráshiányt, amelyből egyetemeset aligha alkothatunk. A feltárások menetét és gyümölcseit eddig többnyire lokális múzeumi évkönyvek és publikációk mutatták be, a nagyközönség érdeklődése tájékoztatásra most ebben a kötetben talál. Szer monostoráról Trogmayer Ottó kínál elmélyült gondolatokat, az itteni kerengő (kapuzat?) gótikus szobrait Marosi Ernő, a település egykori történetét és plébániatemplomát Horváth Ferenc, a Szeged-alsóvárosi középkori ferences kolostoregyüttes és templom építésének alakulását Lukács Zsuzsa idézi elénk. Bálint Sándornak áldassék még az emléke is, bár muzeológus-utódai jó néhány eddig ismeretlen adalékkal, a korábbiakat pontosító vagy éppen vitató véleménnyel gazdagították a regionális históriát.
A csomorkányi pusztatemplom történetét Béres Mária színes beszámolóban foglalja össze. Kutatásaiból kiderült, hogy "Ajtony legyőzése után a szerveződő királyi vármegye és a kialakuló latin egyházi szervezet területén a lakosság helyben maradt, s töretlenül folytatta korábbi életét...", bár a sámánizmus ezen a vidéken működött legtovább. Mit is tehettek volna mást? - tesszük hozzá magunk. Ellésmonostor templomainak feltárásáról Pávai Éva számol be, az itt talált faragott kőtöredékek stíluskapcsolatairól Bozóki Lajos. Többen említik a régió kőhiányát, a meghatározásoknak a romkövek ismételt felhasználásából eredő nehézségeit. Bár a vízfolyásokban oly gazdag és bőves középkori vidék dereglyései "a szeri barátok sóját" pontosan szállították Erdély felől, hozhattak (volna) nyilván kellő kőanyagot is.
Kutaspuszta Árpád-kori templomának díszítéseit B. Nagy Katalin és Tóth Melinda, a Csolt-nemzetségnek a Vésztő melletti Mágori dombon épített monostora emlékeit Juhász Irén vetíti elénk. A gyulai vár középkorát Feld István, az aracsi kolostortemplomot Raffay Endre mutatja be, a Gerecze Péter által talált "aracsi kő" figurázatának stíluskörét Tóth Sándor elemzi pontosan. Tanulmányaikban nem kevés gondolatébresztő felfedezés, mellékletül bőséges képi és szöveges dokumentáció, záradékként alapos jegyzetek találhatók, elbűvölnek már az egykori helynevek is.
A 18. században épített barokk érseki templom alá szorult és ekként eltűnt középkori kalocsai katedrális végzetes történetét, maradékait Takács Imre elemzi mintaszerű módon, színes kitekintésben idézve az architektúra "középkori szenvedélyét", amely ellen Szent Bernát hevesen, bár hiába szónokolt. A "volt mű" kőfaragványaival még paksi falazatokban is találkozhatunk (közben a Duna), római spoliumok között. Az e táji kőhiány sokhelyütt és rendre jelentkezett. Takács Miklós magyar-dalmát összehasonlító művészettörténeti vizsgálata a korinthizáló fejezetek analóg levélornamentikájából következtet az italobizantin aquileai oszlopfők és a 11-12. századból itt találtak kapcsolatára - gyanúi az akkori eleven, egyházi "vice versák" alapján akár igazoltnak tekinthetők.
A súlyos kötet terjedelmének mintegy felét kitöltve a mai határon túl tevékenykedő kutatók (Gere László, Neboja Stanojev, Diana Vukièeviè Samarzija, Buzás Gergely, Heitelné Móré Zsuzsa, Adrian A. Rusu és társaik) foglalkoznak a maguk közvetlenebb környezetének Árpád-kori és későbbi emlékeivel. Jelenlétük, a bemutatások eredetisége, kép- és jegyzetanyaguk többnyire reveláció.
És mindenképpen ilyen, hogy a remek gyűjtemény a szegedi Kollár Tibor és múzeumi, levéltári társai kivételes buzgalmából kiadásra került. Méltán szerepel a város sikerkönyvei között. Külön szót érdemel az album térkép- és képanyaga is, a szinte nemzetközi értékű bibliográfiák egy-egy tanulmány után. Örömmel pörgetném át az itt jegyzettek egynémelyikét.
A legnagyobb elismerés mégis a szerkesztő szándéka köré fonódott egyértelmű összefogást illeti; Ady, József Attila és mások parainézisének ihletése a példás együttműködés hajlandóságaiban.
(Szerkesztette Kollár Tibor, munkatársai Bardoly István, Lővei Pál, Takács Imre, Verő Mária. Csongrád Megyei Levéltár: Dél-Alföldi Évszázadok 13. Szeged, 2000. 654 o.)
Bodri Ferenc