Könyvszemle
Gyurgyák János: A ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON. POLITIKAI ESZMETÖRTÉNET
Gyurgyák Jánost a filoszok eddig többnyire úgy ismerték, mint a filozófia, a társadalomtudományok, általában a tudományos kérdések ötletes és bőkezű kiadóját. Kevesen tudták, hogy történész is. Most könyve mellbevágó erővel bizonyítja azt, hogy a mai középnemzedék egyik kiváló történész képviselője.
A könyv óriási anyagot vonultat fel, az első részben érdemben a török utáni kortól ismerteti a zsidók magyarországi történetét, a korábbi, akár az ókorig visszavezethető betelepülésekkel nem foglalkozik. A második részben a zsidókra vonatkozó magyarországi vitákra tér ki, minden esetben attól az időponttól kezdve, amikor ezek a viták megindultak. Részletes képet ad így a betelepülésről, a foglalkozások kialakulásáról, az űrről, amelyet a kapitalista fejlődésben végül is éppen a zsidók töltöttek be. A sokat emlegetett nagyarányú bevándorlás éppen 1880-1914 között lassult le igen jelentős mértékben. Az 1918- 19-es forradalmak, különösen az utóbbi, a bizonytalan asszimiláció, és az ebből eredő identitásválságból kínálta a mindent megoldó kiutat: a világforradalmat, minden probléma elintézését. Ezért voltak olyan sokan a Tanácsköztársaság vezetői közt. Természetesen sorra kerülnek a zsidótörvények, végrehajtásuk, de a szerző arra is utal, hogy a német megszállásig a zsidók helyzete Magyarországon összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a szomszédos és egyéb kelet-európai országokban. Az atrocitásokra, a gettósításra és az "Endlösungra" csak akkor került sor, amikor az addigi politikai vezetőréteg szétesett. Külön fejezet foglalkozik itt az utódállamokban maradt zsidósággal, és annak a magyarokhoz fűződő viszonyával.
A következő nagyobb rész a szellemi-politikai irányzatokat veszi sorra a zsidókérdéshez fűződő viszonyuk szempontjából. Kezdve mindjárt magával a zsidósággal, amelyen belül ugyancsak éles küzdelmek zajlottak az asszimiláció vagy a további elkülönülés körül, az ortodoxok és neológok éles szembenállása, sőt szétválása (még egy harmadik, status quo ante csoportra) Magyarországon kívül csak Németországban következett be. Utána a konzervatív és a liberális álláspontokat mutatja be Gyurgyák, érdemben a reformkortól. Leírja az asszimilációt elfogadók és azt ellenzők vitáit, rövid pillantást vetve közben a történeti egyházak álláspontjára is. 1919 után különösen a konzervatívok körében nőtt meg az antiszemita felfogást vallók száma, amiben felekezeti szempontok is közrejátszottak. Ugyanakkor azt sem titkolja a szerző, hogy ez a konzervatív antiszemitizmus még gondolni sem tudott valamiféle Endlösungra. Ezen a részen belül a leghosszabban a magyar radikális jobboldali és antiszemita irányzatokat tárgyalja (majdnem a főfejezet felét erre szánva), az akkor bolondnak tartott és komolyan nem vett Istóczy Győzőtől a tiszaeszlári ügy ellenséges visszhangján, Egan Ede ruténföldi akcióján át a két világháború közti irányzatok fő képviselőiig. Itt esik szó a fajvédőkről meg a sorra alakuló, egymással konkuráló, de az 1939-es titkos választásokon már jelentős parlamenti szerephez jutó nyilas pártokról. A mai közfelfogással ellentétben Szálasiban nem lát hóbortos dilettánst vagy őrültet, hanem olyan embert, aki már a harmincas évek végén eljutott a zsidóság kiirtásának gondolatához. A zsidókérdésben természetesen éppen ellentétes álláspontot elfoglaló polgári radikálisokat és szociáldemokratákat együtt tárgyalja a szerző. Kiemelten Jászi Oszkárt, de elsősorban 1918 előtti tevékenységét, az emigrációbelit már rövidebben. Nagyon rövid teret szentel a népieseknek, élükön Szabó Dezsővel, aki Gyurgyák szerint besorolhatatlan (amivel teljesen egyet lehet érteni). Veres Péter nacionalizmust és szocializmust összefogni kívánó felfogását persze reménytelennek látja (a pártállami időkben, a szovjet felfogásban ez nem látszott olyan reménytelennek).
Igaza van Gyurgyáknak, hogy egyelőre még lehetetlen az 1945 utáni korszak olyan részletességű elemzése, mint a korábbiaké, ezért annak csak fő fejlődési vonalait tekinti át. A holokauszt és minden egyéb tragédia után a hazai zsidóság 70-80%-a mégis kitartott az asszimilációs stratégia mellett. Egy részük csatlakozott a kommunista párthoz, megint a világforradalomtól várva a megoldást. Gyurgyák itt veti fel a "negatív asszimiláció" fogalmát, a zsidó származás eltitkolását. Aczél György, aki kezdetben az asszimilációt tartotta a megoldásnak, élete végére úgy látta, hogy ez nem megy, Haraszti György pedig 1989-től éppen egy zsidó közéleti reneszánszot lát.
Nyilvánvalóan reménytelen lenne a könyvről valamiféle tartalmi ismertetést adni, hiszen messze meghaladná egy szokványos ismertetés terjedelmét. Hozzátartozik még a könyvhöz mintegy félszáz oldalra kiterjedő magyarázó bibliográfia, valóban minden érdemleges irodalommal együtt. Ennél is terjedelmesebb a személyi adattár, amely a legfontosabb szereplők rövid életrajzát, fontosabb műveik jegyzékét és a rájuk vonatkozó irodalmat is tartalmazza. Ebben az adattárban élők nem szerepelnek, az egyetlen indokolt kivétel Fejtő Ferenc. Egy kronológia 1726-2001 közötti adatokat tartalmaz.
A könyv egyik kritikusa a szerző szemére vetette a levéltári anyag mellőzését. Nyilván hosszan, akár még tíz éven át lehetett volna felkutatni a vonatkozó levéltári anyagot a mikrotörténelem módszerével, akár három ilyen terjedelmű kötet is kerekedhetett volna belőle, csakhogy a fejlődés lényeges vonásain bizonyára semmit sem változtatott volna.
A záró sorokban a szerző arra hivatkozik, hogy könyvében a dolgokat igyekezett nevükön nevezni. Ezt a szándékát véleményem szerint meg is valósította. A nagyon érzékeny, sokféle érzelmet keltő témát emóciók és előítéletek nélkül dolgozta fel. Az biztos, hogy nem ez az utolsó szó a témában. Csakhogy a történész szakmában nincs utolsó szó (alkalmasint másutt sem), mert hiszen akkor meg is szűnne a kutatás. Ez a könyv most, a 21. század kezdetén az eddigi fejlődés egyfajta lezárása, és sok idő telik majd el, mire hasonló terjedelemben kerül elő újra a kérdés. Gyurgyák János mindenképpen maradandó művel állt elő.
Ennyi dicséret után nyilván furcsán hangzik, hogy a könyv alapkoncepciójával nem értek egyet. Azzal ti., hogy a zsidó asszimiláció nem sikerült. Igaz, a felejthetetlen William McCagg a Habsburg-zsidókról szóló (magyarul is megjelent) könyvében a dualizmus-kori Magyarországról szóló fejezetnek azt a címet adta: Triumph in Hungary, de a szövegben félreérthetetlenné tette, hogy ez nem volt igaz, éppen a zsidó sajátosság veszett el.
Legyen szabad itt szubjektíven, mint részben érintettnek megszólalnom. Német származású, másodgenerációs asszimiláltként (nagyon utálkozva írom le ezeket a sorokat) egy pozsonyi analógiát hoznék fel, a háromszínű városból, ahogy egy pozsonyi magyar írónő egyszer elnevezte. Volt egy család négy fiúval, 1900-1910 táján születtek. A legidősebb, aki Münchenben tanult építésznek, a két világháború közti korszakban öntudatos német volt, a legfiatalabb, ha lehet, még öntudatosabb magyar, nagy szerepet játszott a magyar kisebbségi ügyekben. A két közbülső inkább német volt, mint magyar, végül 1945-ben a német identitást vállalta és Ausztriába menekült. Egy családon belül tehát többféle identitás lehetséges. Az analógiából csak azt szeretném kihozni, hogy csoportos, vagyis kollektív megoldások még önként sincsenek, felülről történő előírásról pedig manapság nyilván végképp nem lehet szó. A zsidók eljövendő magyarországi fejlődése (mert hiszen érdemben erről szól Gyurgyák könyve) három alternatívát tesz lehetővé. Az egyik a teljes asszimiláció, amely felé a zsidóság nagyobb része a 19. század második felétől, legkésőbb végétől, elindult. Amikor el kell jutni ahhoz a stádiumhoz - ahogy azt Szabó István magyarázta -, amikor az asszimilált számára az előző identitás már semmi kapcsolatot sem jelent. Ilyen lehetséges, jómagam így vagyok a németekkel. A másik lehetőség a disszimiláció, a zsidó identitás vállalása, ezt is megtették jó néhányan 1945 után, amikor kivándoroltak Izraelbe. A harmadik, bizonytalan megoldás valamiféle kettős identitás, magyar is, meg zsidó is. Ez talán csak átmeneti állapotként lehetséges.
Ezek alapján személyes véleményem, hogy a zsidó identitás teljes vállalása Magyarországon a nemzetiségi létet jelenti. Ezt a megoldást azonban, úgy gondolom, kevesen választanák. Ma ilyet mondani hallatlan és felháborító. De gondoljunk arra, hogy a pártállami időkben ugyanilyen hallatlan és felháborító volt a cigánykérdés, mint nemzetiségi kérdés felvetése. A cigányokat csak "szociális csoportnak" volt szabad tekinteni. Köztudomású, hogy ettől mára már messze jutottunk. Hogy ez a lehetőség megvalósul-e, azt nem a történész feladata eldönteni. A történész csak az előzményeket vázolhatja fel, amelyek netán több megoldási lehetőséget kínálnak. A politológusok megjósolhatják, milyen megoldás várható. Gyurgyák János kitűnő könyve a levonható tanulságokat kínálja. Ezért tartom fontos és jó könyvnek. (Osiris, Budapest, 2001, 788 o.)
Niederhauser Emil