Könyvszemle
Alapi Gyula:
KOMÁROM VÁRMEGYE KULTÚRTÖRTÉNETÉBŐL
"Az utolsó Komárom vármegyei levéltáros". A megállapítás az alig fiatalabb hivatali és írótárstól, Baranyay Józseftől származik, bár Alapi Gyula (1872-1936), az egykori városi "főlevéltárnok" és múzeumigazgató, sokféle művelődési egylet és kör jelese, 1928-tól a felvidéki magyar keresztényszocialista párt képviselője nevével sokhelyütt találkozhatunk. Mondhatnánk, teljes életet élt: a Monarchiától az önálló köztársaságig, a legszívesebben mégis "kishazájának" múltjával foglalkozott. Szerkesztője és tanulmányírója nem kevés helyi és távolabbi napilapnak, hasonlóképpen a tudományos folyóiratoknak. Munkássága többszörös példa a szellemi értékek őrzésében - színes forrás és mesteri minta egyaránt.
Természetes így, hogy Takáts Sándor, id. Szinnyei József, az idézett Baranyay "komáromi gyűjteményei" után a Castrum-könyvek sorában és ugyancsak Hídvégi Violetta válogatásában Alapi "mustrája" következett. Hiszen "a helyi értékek feltárásában" ő volt a legkövetkezetesebb és talán a legtermékenyebb. Századukban a nagy eszmény, Jókai sugárzásából négyen léptek elő, "szépíróként" kezdték, majd éppen a felülmúlhatatlan eredmény terelte őket a história felé: álmaik felett józanságuk győzedelmeskedett. Krónikások lettek meseszövés helyett.
Azonosak szinte a témáik is, egymásra építik közlendőiket. Munkásságuk mégsem csupán a helyi történetírásban" lett és maradt meghatározó. A közös szülővidék múltjáról mind tájékozottabban és élménytelibben tudnak elődeiknél színesebbet és újabbat nyújtani. Számukra a Komárom körüli régészkedés, a város és környéke históriája, művelődéstörténete, "a nagy történelmi napok", a helyi nyomdászat, sajtó és újságírás, a mesterségek és közélet, irodalom, színészet és mások kisvilágának feltárása a legkedvesebb: írásaikban a földrengés és a szabadságharc, a halászat és az aranymosás, Csokonai és Lilla, íróelődeik és főként Jókai, a várak és kertek, régi mulatságok és királylátogatások, az Aranyember mintájának keresése és hasonlók a visszatérő témák és címszavak.
Mindezekről a könyvtáros-író, Baranyay mellett "a levéltári és múzeumi őr" társainál többnyire megalapozottabbat és forrásértékűbbet tud elmondani. Akár mélyenszántóbbat is, hiszen egyik alapformáló munkája a levéltár középkori oklevélanyagának kiadása volt két vaskos kötetben (1915, 1917). Innen egyenes út vezetett a 17-18. század "mikrotörténetéhez", akár "a bűbájosok és boszorkányok", a házasságtörők peranyagáig a korábbi aktív régészkedés (cölöpépítmények, lovasnomád-sírok, Brigetio) után.
A felszínen az újságszerkesztés és -írás mindhalálig (Szénássy Árpád annalesze a komáromi hírlapok és folyóiratok világában mindannyiunkat készséggel eligazít - Castrum-könyvek, 1994), közben a helyi közélet önművelő közösségeinek irányítása - a műhely olvasólámpájának fénykörében pedig az elmúltak élményes forrásai. Szinte önmagukat írták a felfénylőn színes históriák. Elemző és értékelő bemutatásuk majdhogy az élőbeszéd erejével hat az olvasóra ma is. Gulyás Pál íróbibliográfiája 27 önálló Alapi-művet jegyez. A gyűjtemény gondozója most csak a "helyi termésből" válogatott. Tehette volna a hagyaték kézirataiból is.
Amennyiben a válogató szándéka a gyanú szerint alig pislákoló érdeklődés parazsának felszítása volt, úgy megállapítható: a mutatvány meggyőzően sikerült, és korántsem érték nélkül való. (Castrum-könyvek 7. - Tatabánya, 2000, 252 o.)
Bodri Ferenc