Könyvszemle
EMLÉKKÖNYV IMREH ISTVÁN NYOLCVANADIK SZÜLETÉSNAPJÁRA
Szerkesztette: Benkő Samu
A kötet - a bevezetőt nem számítva - negyvenhat szerző tanulmányát tartalmazza, 614 oldalon, névsor szerint. A-betűs szerző nincs, így az első Balogh Béla írása: Székely diákok a máramarosszigeti Református Líceumban (1682-1850). A szerző - Imreh István tanítványa - gondos statisztikai és iskolatörténeti összehasonlítások alapján mutat rá, hogy milyen feltűnően sok székelyföldi diák tanult Szigeten, kivált Háromszék területéről. "Az okokat hosszan sorolhatnók - összegez -, de a leglényegesebb ezek közül Máramaros vármegye XVIII. századi viszonylagos függetlenségében gyökerezik. Az ellenreformáció időszakában valóságos mentsvár szerepet betöltő Máramaros a XVIII. század folyamán is, a szigeti iskola töretlen fejlődése révén, az erdélyi, szamosháti és felső-Tisza-vidéki fiatalok számára a továbbtanulás lehetőségét biztosította." (22.)
A viszonylagos függetlenségről szól valamiképpen a következő írás is: Bárth János Bálint Anna házassága című tanulmánya. A házasság - amelyet a szülők erőltettek - válással végződött; Bárth a válási per során keletkezett jegyzőkönyvek részletes ismertetésével és elemzésével - Emmanuel Le Roy Ladurie híres könyveire és módszerére emlékeztetően - mélyen bevilágít a Havasalja külvilágtól elzárt, ám egymással számos gazdasági és rokonsági szálon kapcsolt falvainak életébe és sorsába, amely a mostoha természeti és társadalmi körülmények közepette is lehetővé tette az ember, az egyén bizonyos szabadságát, viszonylagos függetlenségét. Bárth természetesen Imreh Istvánra hivatkozik, hiszen Erdélyben elsősorban az ő "könyvei jelzik a francia Annales nyomdokait követő magyar történész-törekvések sikeres megvalósulását". Amihez tán csak annyit tehetnénk hozzá, hogy nem csak Erdélyben. És nem is mindig az Annales nyomában, hanem - tán épp "viszonylagos függetlenségének" köszönhetően - a nagy francia iskolával párhuzamosan.
A harmadik írásban Benkő Elek A bardóci harangról értekezik, kivételes tárgyi és szakirodalmi tudással. Az ez idáig minden megfejtési kísérletnek ellenálló feliratot jobbról balra olvasva besorolja a harangot a középkori és kora újkori ábécé-feliratos harangok "Skandináviától és Angliától Németországon át Dél-Franciaországig, illetőleg Lengyelországig követhető" nagy családjába. Ami túl a "megkésettség" közismert problematikáját felvető datáláson (XIV. század) azt is mutatja, hogy "a Székelyföld legkorábbi ránk maradt harangjai nem archaikus módszerekkel dolgozó, idejétmúlt részletformákat alkalmazó helyi műhelyek alkotásai, hanem nyugat-európai tanultságú mesterek városi munkái, melyekben - a nagyobb számú dél-erdélyi analógia alapján ítélve - korai sorozattermékeket kell látnunk. A péterfalvi és a bardóci harang műhelye esetében továbbá közvetlen nyugati hatást tükröz az a gyakorlat is, ahogy a mesterek az öntvényeket jól-rosszul leírt ábécéfeliratokkal látták el" (51.) utalva az "Én vagyok az alfa és az ómegá"-ra.
"Nyugati hatást", bár korábbit és másfélét tükröz Benkő Lorándnak a székely nemzetségnevek történetéhez fűzött tanulmánya is. Közismert, hogy a nemzetség-, személy- és helynevek bőséges párhuzamai eleve azt sejtetik, "hogy a szóban forgó neveket a Kárpátok délkeleti karéjába betelepülő székelység a Kárpát-medence honfoglalás utáni más magyar nyelvterületeiről hozta". (60-61.) A történeti névtan nagymestere a kérdés tudománytörténetének tömör és személyes ismertetése után az erdélyi Ecken ágnév eredete után nyomozva magyar, német és szláv nevek tömegének mérlegelése után végül német hatást mutat ki egy Sopron megyei nemzetségnévben, ami "önmagában is nyelvészeti-névtani bizonyíték a keleti és nyugati székelység nemzetségnévi összefüggéseire", és "ez a tanúságtétel messze nem áll önmagában". (66.)
Ezután klasszikus gazdaságtörténeti-eszmetörténeti tanulmány következik, Bereczki Andrásé: Az újabb kori gazdasági élet fejlődése az időszaki gazdasági válságok közepette címmel, amit Bodor András történeti statisztikára alapuló, de konkrét történeti eseményeket-jeleneteket feltáró írása követ: A rabszolgák ellenőrzése a Principátus első századaiban. A két gondos tanulmány az Imreh-hatás sokféleségét és mélységét mutatja; a különös (és félelmetes) azonban az, hogy az utóbbi írás első bekezdése - egy kis malíciával - szinte az előbbi, nemzetállami-pártállami válságtörténeteket elemző cikk summázataként is olvasható: "A római állam egyik legfontosabb tevékenysége - mint a rabszolgaságon alapuló bármely más államé - a rabszolgák forrásainak, utánpótlásának biztosítása, a rabszolgák szüntelen ellenőrzése és irányítása, rákényszerítésük, hogy megtermeljék az anyagi javakat és ugyanakkor megvédelmezzék a rabszolgatartók érdekeit". (81.)
Gazdaságtörténeti és (vagy "tehát"?) válságtörténeti a következő írás is: Lengyel pénzek Kassán Bethlen Gábor fejedelemsége idején. Ebben Búza János hatalmas külföldi és honi ismeretanyag alapján áttekintve a Bethlen Gábor fejedelemsége idején zajló pénzforgalmat végül arra a következtetésre jut, hogy "Bethlen Gábor Kipper-kori pénzpolitikáját alapvetően külső körülmények határozták meg; tágabb értelemben a hiperinflációba torkolló, az ún. "árforradalom" tetőzéseként is felfogható, Közép-Európát különösen sújtó pénzrontás, illetve szűkebb értelemben az a tény, hogy Bethlen "Opulia és Ratiboria" hercege lett, ui. Sziléziában az átlagosnál is nagyobb mértéket öltöttek a monetáris zavarok, amelyekhez - kénytelen-kelletlen - alkalmazkodnia kellett." Így aztán "Erdélyre is rázúdult az inflációs áradat, s az uralkodói szándéktól függetlenül - sőt annak ellenére - nemcsak a pénzérték-, hanem az ár- és bérviszonyok terén is kaotikus állapotokhoz vezetett". (108-109.)
Kaotikus állapotokat és válságot regisztrál a sorra következő írás is, Cserey Zoltán Önkormányzatiság és katonai hatalom Háromszéken a XIX. század derekán című, részletes levéltári kutatásokon alapuló tanulmánya. Cserey számos találó eset idézésével demonstrálja, hová vezetett az, hogy "a székely határőrterületeken, köztük Háromszéken is kettős igazgatás dívott: a széki vezetés és a határőrkatonai parancsnokságé. Ez a szerkezet a falvak fölé két urat állított, olyanokat, akik egymásmellettiségben, mellérendeltségben kormányoztak, de mégsem társultan, hanem egymásnak feszülten." (...) Az állandó feszültségből valamiféle "húzd-meg-ereszd-meg politika" keletkezett, amely "azt akarta érzékeltetni, hogy a valódi hatalom nem a széki igazgatás, nem az önkormányzatok kezében összpontosult, hanem azt a bécsi udvar diktálta, és hogy a központi vezetés semmiképpen sem a polgári értékek védelmében szállt síkra, hanem a Habsburg katonai célokat pártolta". (121.)
Pártoló figyelemmel kísérte viszont a központi hatalom Kőrösi Csoma Sándor útját, amint az Csetri Elek Csoma és a szülőföld című, s a hatalmas Csoma-irodalomhoz képest is új adatokat és összefüggéseket feltáró tanulmányából kiderül.
Mocsáry Lajos vállalkozása sem volt könnyebb, s tán romantikusan reménytelenebb sem Kőrösi Csomáénál, ám ezt távolról sem kísérte akkora, s főleg nem annyira együttérző közfigyelem (a "központi hatalom"-ról nem is beszélve). Csucsuja István Mocsáry Lajos ajánlásai című tanulmányában a nagy függetlenségi politikus (írjuk csak le a szót mai rossz sajtója ellenére) haladó eszméit elemezve nemcsak azok Eötvösét felülmúló liberalizmusára és felvilágosultságára mutat rá, hanem korlátaira is, melyek korábban jelentkeztek. "Mocsáry mindvégig az integer Magyarország képletében gondolkodott és cselekedett, (...) nem ismerte fel, hogy míg ő a legalitás nevében nemzetiségi jogokra, törvényekre hivatkozik, a nemzetiségi mozgalmak új nemzedékei azokra már úgy tekintenek, mint olyanokra, melyek nem nyújtanak biztosítékot egy olyan autonóm fejlődésre, melyet a teljes elszakadásuk megvalósítása érdekében szükségesnek tartanak." (147-148.)
Másféle, nem csupán politika-, hanem inkább társadalom-vezérelte autonóm fejlődés tekint reánk azokból a XVI. századi kiadatlan székely összeírásokból, amelyeket Demény Lajos közöl és elemez. A Székely Oklevéltár új sorozata első három kötetére hivatkozva mindenekelőtt azt emeli ki, hogy az általa ismertetett udvarhelyszéki összeírás "megerősíti, sőt még hangsúlyozottabban kiemeli az említett három kötetben adatolt fejedelmi jobbágyok döntő fölényét az egész udvarhelyszéki társadalom szerkezetében a XVI. század második felében". (157.) Nem általánosít az egész Székelyföldre; lehetségesnek tartja, hogy egyebütt, ahol a közszékely lakosság kisebb mértékben vagy egyáltalában nem vett részt az 1562. évi II. János király elleni felkelésben, "kisebb lehetett és volt is a fejedelmi jobbágysorba vetett közszékelyek száma." (151.) Ám az udvarhelyszéki összeírások szerint számuk mindenütt meghaladta a földesúri jobbágyokét, még akkor is, mikor 1566 júliusát követően "II. János király megkezdte a fejedelmi jobbágyok tömeges eladományozását". Ugyanakkor a lófő családok száma folyamatosan és gyorsan emelkedni kezdett. Egy 1567-es újabban előkerült összeírás 300 lófő családot regisztrál Udvarhelyszéken, míg a Bethlen-féle összeírás már 1043-at. "Az udvarhelyszéki társadalomfejlődés (és talán nem tévedünk, ha ezt az egész székely társadalmi szerkezetre nézve, az árnyalatokat is figyelembe véve, általánosítjuk) egyik fontos jellemzője a nevezett fél évszázadban a lófők abszolút számának és arányának jelentős növekedésében észlelhető. Ez volt a társadalmi fejlődés egyik lényeges szelepe, a fejedelmi székely politika egyenes következménye." (160.) Ugyanis "a központi hatalomnak is szüksége volt a főnépek és a lófők hadi szolgálatára. A két irányból érkező érdekek találkozása eredményezte a II. János király hadjárataiban "híven szolgáló" lófők összeírását. (161.)
A székelység szervezett katonai szolgálatainak végső fázisát tárgyalja Egyed Ákos tanulmánya: A székely határőrség az 1848-1849-es forradalomban és szabadságharcban. A székely határőrség megszervezésének és kezdeteinek a történetével ellentétben "utolsó időszaka még jószerint feltáratlan, tehát ismeretlen. Pontosabban csak utalásszerűen szól róla a história". (164.) Még a megszűnéséről is, pedig a szabadságharc historiográfiánk tán legalaposabban átkutatott területe. Egyed Ákos jóformán ismeretlen utakon jár, amikor feltárja, hogy érdekek és ellenérdekek ütközésében "milyen nehéz és hosszú küzdelem után sikerült 1848-ban a székely határőrrendszert megszüntetni". (172.) "Nyilvánvaló, hogy a törvényhozó erdélyi nemesség nem merte vállalni a fegyverben álló székely határőrezredek átszervezésének kockázatát, mert minden percben szükség lehetett a székely katonai erőre a már nagy méreteket öltött parasztmozgalmak megfékezésében. Egyébként Puchner altábornagy szívesen vezényelt székely alakulatokat a román parasztok ellen, amint azt a június első napjaiban kitört mihálcfalvi (Alsó-Fehér vármegye) események is mutatják." (166.) Majd csak 1848 októberében, az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlésen került sor a székely határőrrendszer megszüntetésének az elhatározására. Még ez után is megpróbálta Dorschner ezredes - részben sikerrel - a csíki gyalogezredet újjászervezni "s a General Commando hatáskörét újra visszaállítani. (...) A történelem paradoxona, hogy Csík-, Gyergyó- és Kászonszékben, ahol 1764-ben a Siculicidium történt, 1848-ban (csak 1848-ban!) a székelységnek a határőrrendszer elleni kiállása nem volt annyira határozott, mint Háromszékben", ahol radikális forradalmárok, köztük nyugalmazott tisztek, vállalták "a General Commando elleni harc megszervezését". (169.) Egyebütt a székely határőrezredeknek "csak elszánt és következetes akarattal sikerült elszakadniuk a General Commandótól, hogy aztán a magyar forradalom és szabadságharc szolgálatába állhassanak", elsősorban Bem megérkezése és első győzelmei után. (172-173.)
A megélt történelem - ezt demonstrálja Egyed Ákos - mindig sokféle, különböző szintű és gyakran egymással ütköző érdek és eszme mentén szövődik, érdekek és eszmék mentén, amelyek szövetéből azután a történészek rendszerint ízlésük, tudásuk és a "társadalmi megrendelések" szerint válogatnak szálakat, s szövik újra belőlük a megírt történelmet. De Imreh István nem így dolgozott. "Imreh István - fogalmazta meg Glatz Ferenc 1995-ben, Trianon évfordulóján elmondott és itt most közölt előadásához csatolt bevezetőjében - minden kisebb-nagyobb írásából sütött: mai esendő, bölcs ember beszél akár sok száz évvel korábbi, ugyancsak esendő emberekről. Napi életkereteikről, amelyek megtartották emberségüket: termelési, család- és rendteremtő, kultúramegtartó szokásaikat... A történetkutatás, a történetírás alapelve: ember fogalmazza meg értékelését emberről." (174.) Ebben az Imreh-tükörben Trianon, a hozzá vezető hosszú úttal s a második világháború utáni megfejelésével, elkésett eszmék nagyhatalmi erőltetésének és kisállamok Bankett Blitvában módjára berendezkedő, történelmi pátosszal és sérelmekkel fűtött pózolásának bizonyul; az egymás érdekeit és értékeit nemcsak méltányolni, de egyáltalában észrevenni is képtelen történelmi és politikai téveszmerendszernek. "A történész nem receptek gyártására képeztetett ki. De arra igen, hogy figyelmeztessen: a már egyszer eddig tévútnak bizonyult választásoktól tartsa vissza magát a politikai vezetés... És biztosan állíthatjuk: nemzeti szállásterület és államigazgatás határai ellentmondásának feloldását keresve félre kell tenni az eddigi módszereket. Mind a kényszerasszimiláció nemzetállami elve, mind a határkiigazítás, mind a kitelepítés eredménytelen. Marad akár kényszerből is a demokrácia: a kisebbségek különböző szintű jogainak biztosítása. Egyéni és kollektív szinten (politikai-kulturális, területi autonómiák)." (181.)
De marad-e csakugyan? Akár kényszerből is? Vagy annyira megfertőzte a térség országait a blitvai átok, hogy a leromlásból - a gazdaságit is beleértve - alig látszik kiút? Mindenesetre "1910-ben a térség egyszerű iparosainak, parasztjainak, tisztviselőinek életszínvonala közelebb állott az akkori vezető kultúrákhoz, mint ahogyan áll ma, a nemzeti-állami elv kétes értékű diadalának korszakában..." (182.)
Még csak a G betűnél tart a recenzió és a 182. oldalnál, de máris feszegeti az illendő - vagy megengedett - terjedelem határait. Az eddigi eljárást követve kisebb kötet kerekedne ki belőle (a recenzens amúgy is meddő fáradozásairól nem is beszélve). Abba kell hát hagyni az egyes tanulmányok mégoly rövid ismertetését is. Idézzünk inkább Benkő Samu Imreh Istvánt bemutató bevezető tanulmányából egy passzust, abból a bekezdésből, melyben tudományos pályája egészét jellemzi, Wellmann Imrének, a magyar gazdaságtörténeti kutatás mesterének 1989-ben, az Ethnographia hasábjain megjelent Földközösségtől faluközösségig - kutatások és felfogások Tagányi Károlytól Imreh Istvánig című nagy tudománytörténeti összegezése alapján. Wellmann "áttekintve mintegy száz esztendő magyar tudományos hozamát és sorra véve olyan nagyszerű tudósok, mint Mályusz Elemér, Domanovszky Sándor, Győrffy István, Szabó István a témához kapcsolódó eredményeit, megállapítja, hogy a székely falutörvények rendszeres gyűjtése, közkinccsé tétele és feldolgozása terén a döntő lépést Imreh István tette meg. Mint írja, ő már 1947-ben túllépett elődei eredményein, újabb kötetei pedig a földközösségből kinövő faluközösséget olyan szerves társadalmi fejleményként mutatják be, melyben a székely falunak sikerült kigyöngyöznie magából sajátos belső autonómiáját." (15-16.)
A kötet hátralévő tanulmányainak többségében épp ennek a szerves társadalmi fejlődésnek és (vagy) a közösség magából kigyöngyözött belső autonómiájának a kérdése került valamiképpen tárgyalásra vagy legalább érintődik. Így például mindjárt az ábécé sorrendben következő tanulmány Hermann Gusztáv Mihály Az udvarszékhelyi Havasalja kiváltságos települései: a két Oláhfalu és Zetelaka című, gondosan dokumentált írása azt mutatja meg, hogyan termelte ki magából a zord környezet és a küzdelmes megélhetés, a központi hatalom minőségi faigényének ügyes, sőt furfangos kihasználásával "azt a leleményes, alkalmazkodó és egyben konok embertípust, akinek talpraesettsége és kitartása igencsak szükséges volt a kiváltságok megszerzéséhez, többszöri felújításához, legújabb korig tartó megőrzéséhez". (197-198.) Azaz egy sajátos belső autonómia megteremtéséhez és megőrzéséhez egy szerves helyi, de ugyanakkor mégoly távoli gazdasági-politikai lehetőségeket is hasznosítani tudó társadalmi fejlődés eredményeképpen. De hát nem éppen ez kicsiben, ami a zord környezet és a küzdelmes megélhetés ellenére is kifejlődhet és (esetleg) megmaradhat mint a műgonddal dolgozó tevékeny ember életformája, a Bibó értelmében vett demokrácia, "akár kényszerből is"?
De ne engedjünk a sorra-recenzeálás csábításának, elégedjünk meg inkább néhány tanulmány bemutatásával, amely látszólag eltér az említett "Imreh-vonal" trendjétől, bár azért természetesen az "Imreh-inspiráció" bűvkörében marad. Itt van mindjárt a következő tanulmány (jól szerkesztett könyvben milyen nehéz elszakadni az eredeti sorrendtől!) Jakó Klára remekelése: A Szalánczyak. (Egy fejezet az erdélyi fejedelemség keleti diplomáciájának történetéből). A török elől Erdélybe menekült s ott mindent újrakezdeni kényszerülő délvidéki földbirtokos család sorából először Szalánczy János emelkedett a történelem fényébe, "akit az írott források 1525-ben Radu de la Afumati havasalföldi vajda secretariusaként említenek". (200.) Elsősorban az ő életét és tevékenységét követi nyomon Jakó Klára, attól kezdve, hogy a vajda titkos követeként 1625 tavaszán Budára küldetett, azzal a javaslattal, "hogy vegyék két tűz közé a balkáni támaszpontjaiktól meglehetősen eltávolodott törököket". (200.) "1526 júniusából, budai tartózkodása idejéből rendelkezünk a Szalánczy János anyagi helyzetére vonatkozó első információval. Ez alkalommal ugyanis szolgálatai elismeréseképpen II. Lajos király nemesi kiváltságokkal látta el a dévai vártartományhoz tartozó, Jófő mezővárosában lévő, bizonyos idő óta már elődei jussán birtokolt kúriáját." (201.) Szalánczy fényes politikai karrierjének tanulságos ismertetése mellett Jakó Klára igyekszik fényt deríteni gyors meggazdagodásának körülményeire is. Ezeket, diplomáciai tevékenységével ellentétben, mély homály fedi. "Az időszak, amelyben élt, a nagy birtokszerzések kora volt. A középkori magyar királyság összeomlása nemcsak hatalmas méretű népmozgásokat eredményezett, de a tulajdonviszonyok gyökeres átalakulását is lehetővé tette. (...) A hatalomért folytatott harc a legkíméletlenebb eszközökkel zajlott, melyek következtében egyik napról a másikra meg lehetett gazdagodni vagy el lehetett veszteni mindent: vagyont sőt életet is. (...) Szalánczy János az érvényesüléshez használt módszerei alapján nem minősíthető sem jobbnak, sem rosszabbnak e felbolydult kor többi szereplőjénél. Csak így sikerülhetett ugyanis helyreállítania családja korábbi anyagi és társadalmi helyzetét." (205.)
Politikai hatalom és családi vagyonszerzés szoros, sőt szerves kapcsolódása végig a történelmi nemesi Magyarország legfontosabb formáló tényezőinek egyike maradt. A késő felvilágosodás és a kora reformkor néhány szereplőjétől eltekintve szinte mindenkiről elmondható, hogy e tekintetben nem volt se jobb, se rosszabb a többinél. (A minősítés csakugyan fel is bukkan újra a kötetben.) S ha egy ország, város vagy falu ilyen-amolyan fennmaradásához ez tán csakugyan elegendő lehet, a belső autonómiát megteremtő és éltető szerves társadalmi fejlődéshez semmiképpen sem. Ahhoz úgy látszik olyan emberek együttese kell, akik legalább egy kicsit jobbak a (valószínűleg mindig) felbolydult kor többi szereplőjénél. Akad erre is példa a kötetben, akár egyetlen családon belül (nem véletlen tán, hogy a késő felvilágosodásból-reformkorból), Kósa László tanulmánya: A Bodokiak. Azt pedig, hogy a felvilágosodás nagy eszméit egy tiszta és tehetséges politikus az átlagnál jobbak segítségével hogyan tudta hazája nyelvére és javára lefordítani, meggyőzően vázolja Camil Muresan Luministul Thomas Jefferson című esszéjében, rámutatva a sok tekintetben felülről vezényelt európai felvilágosodással szemben Jefferson művében (a gyakorlati politikaiban és a teoretikusban egyaránt) az "amerikai felvilágosodás" spontán társadalmi fejlődésre alapuló, inkább belülről, semmint "alulról" építkező jellegére. Egyszóval: autonómiájára.
De hogy végire járjak már ennek a befejezhetetlen recenziónak, hadd említsek meg még legalább egy tanulmányt, ami eredetileg nem ide készült, mégis ugyanolyan jól beillik ebbe az Imreh István gondolatvilága által inspirált és meghatározott sorba. Miskolczy Ambrus Eckhardt Sándor és Jules Michelet című esszéjéről van szó, amelyben Eckhardt Sándor változó Michelet-értékelését és Michelet úgyszintén változó Magyarország-értékelését szembesíti, összevetve Michelet hatalmas Franciaország-történetének Renaissance, illetve Reformáció kötetével, valamint a két kötet (és Michelet) "Franciaország-vallásával" és Eckhardt Sándor "Franciaország-hitével". Az "ugyanarról (ugyanazon szerző által is) másképpen" témát így vonzások és vonatkoztatások többszörös tükröztetésével világítja meg, egymásra vetíti Michelet és Eckhardt (illetve Lucien Febvre) kor-élményét és patriotizmusát, mindeközben azonban maga a "téma" változatlan marad: 1) 1927-ben, Voltaire és Michelet Mohács-képéről írva, Eckhardt elmarasztalta Michelet-t, s csak futólag jegyezte meg, hogy írt ő több belátással is "Magyarország történeti küldetésével kapcsolatban"; 2) az 1938-ban megjelent A francia szellem-ben Eckhardt a legnagyobb elismeréssel írt Michelet-ről, és hosszan, dicsérően idézi; 3) 1943-ban De Sicambria a Sans-Souci. Histoires et légendes franco-hongroises című munkájában mégis szinte változatlanul közli 1927-es, Michelet-t elmarasztaló ítéletét. Miért? "Miért nem próbálta elhelyezni Michelet "magyarellenes"-nek tetsző ítéletét a konstrukció struktúrájában vagy inkább szövevényében? Talán azért, mert ő maga is francia fejjel gondolkodott, amikor saját hazájáról volt szó. Úgy érezhette, "hálátlan" volt a világ Magyarország iránt. (...) A francia szellem országában Eckhardt Sándor saját hazáját kiegészítő és a náci Németország ellenképét teremtette meg. Michelet és társai messianizmusát nemcsak egyszerűen átvette, hanem átmagyarázta, újrafogalmazta." (338.)
Hosszan idézi néhány lappal előbb Miskolczy Lucien Febvre-t, aki Michelet Renaissance-ából "a történelem egyik legkérlelhetetlenebb törvényét" vélte leszűrhetőnek, a későn átvett fejlődési fázisok veszedelmességének a törvényét. Mert "egyazon adott időben Európa országai még nem jutottak el ugyanarra a civilizációs fokra, még akkor sem, ha a kölcsönzések fejlett játéka nyomán ugyanazt a technikai felszerelést szerzik be, ha mind ismerik a sürgönyt és a telefont, a rádiót, a mozit, a vasutat, az autót, az írógépet és a gépfegyvert, a szedőgépet és tankot, közben azonban még nem szerezték meg ugyanazt a politikai, filozófiai, vallási vagy erkölcsi tapasztalatot; múltjuk revánst vesz és érezteti hatását ..." (334.) Ha például egy ország akkor hajlik a diktatúra igájába, amikor mások, civilizáltabbak és józanabbak már rég felismerték borzalmait és undorral fordultak el tőle, ha akkor nyitnak erőszakos terjeszkedési politikát s kezdenek véres háborúba - Lucien Febvre hosszan, a maga körülményesen lendületes stílusában jellemzi a tragikusan anakronisztikus Elmaradottak kegyetlen és ostoba háborúját a világ civilizációban jóval előrébb haladott része ellen. De idézetet túl hosszan újraidézni túlságos illetlenség lenne, bármennyire is csábít Lucien Febvre - Miskolczy találó jellemzése - "stílusárja"; ennyiből is kitűnik tán, hogy a franciák "Mohács"-ánál Lucien Febvre melyik két civilizáció ütközését állítja szembe Michelet-re hivatkozva. Pedig Michelet Franciaország tizenhatodik századi történetének Reformáció-kötete szerint "A kor öntudata Németországban élt. (...)" A kor öntudata Michelet szerint a reformáció, amely az emberi szabadság kiteljesítésének fontos szakasza. Szolimán azáltal, hogy V. Károlyt szorongatta és Magyarország elfoglalásával is, a reformációt mentette meg - Michelet szerint. És a Michelet-romboló Pierre Lasserre-nek, ha másban nem is, abban némileg igaza volt: "számára a reformáció volt a haza". (336-337.)
Nem volt igaza. Michelet-nek az egyetlen Haza, sőt az egyetlen nagy szerelem mindvégig és változatlanul Franciaország maradt. Helyesebben La France, a mágikus "hatszög", pontosan abban az értelemben, ahogyan még Pompidou elnök is mondhatta 1970 novemberében Charles de Gaulle-t gyászoló beszédében: "La France est veuve". Németország - a tizenhatodik századi Germánia -, illetve a Reformáció dicséretével Michelet éppen arra kívánta figyelmeztetni gazdagodásukba belefeledkezett polgártársait, hogy La France és a Szabadság elválaszthatatlanok. De Gaulle is ebben a szellemben élt, és ezért nincs semmi megmosolyogtató, még ma sem, Pompidou mondatában. És nincs semmi anakronisztikusan patetikus. Pedig 1970-ben Franciaország már rég nem volt elképzelhető ama szinte eleven emberként szerethető Personne-nak, amilyenként Michelet megélte, s ahogyan a többi nemzeteket is valóságos "személyekként" (ha persze nem is mindet szeretetre méltóként) elképzelte. Lucien Febvre már tisztán látta az eszmék időtől függését; bár azért La France valamiképpen neki is egyetlen "Personne" maradt. De Michelet "messianizmusát" (vagy ahogyan mai hülye szóval mondjuk "image-formálását") nem vette át és nem fogalmazta újra; hazájára ugyanazzal a szigorú szkepszissel tekintett, mint nagy barátja, Marc Bloch az Étrange défaite-ben.
Vagy amint Benkő Samu írja Imreh Istvánról: "Soha meg nem barátkozott a szakirodalmi fennköltséggel". (15.) Így aztán "amikor Sztálin halálát követően nem is annyira a jó szerencsének, mint inkább hű barátok segítségének köszönhetően Imreh István műhelyébe is eljutott a modern nyugat-európai gazdaságtörténet-írás egyik-másik jeles műve, jóleső érzéssel vehette tudomásul, hogy az általa választott ösvény nem is esik oly messzire például attól az úttól, amelyen a francia Annales körének historikusai világra szóló tudományos dicsőséget szereztek maguknak." (14-15.) (Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 1999. 641 o.)
Vekerdi László