Könyvszemle
MIÉRT ÉRDEMES ELOLVASNI?
Ludassy Mária új könyvét három okból is érdemes elolvasni.
Először is: tanulmányaiból fokról fokra kibontakozik az újkori politikai gondolkodás átfogó története Hobbes-tól a XIX. századi gondolkodókig, s aki figyelmesen olvassa az egymástól elkülönült írásokat, az a vissza-visszatérő problémák több oldalról történő megvilágításának köszönhetően magáról az újkori történelemről is sokat megtudhat. A szerző ugyanakkor nemcsak feltárja, tolmácsolja az egykori gondolkodók elméleteit, hanem aktív párbeszédet is folytat velük, vitázik kifejtett nézeteikkel, s érvei mindig igen szellemesek. "Ha Áron maga marad az aranyborjúval, akkor az lesz az igaz hit?" - kérdi Ludassy Hobbes-tól, aki szerint a bibliai zsidóknak csak azért kellett engedelmeskedniük Mózesnek, mert az szuverén uralkodóként tolmácsolta nekik Isten akaratát. Rendkívül érdekesnek találtam Hobbes egyéni érdekkalkuláción alapuló racionalitásfogalmának szembeállítását a természetes jogra hivatkozó gondolkodók nézeteivel. Vajon az a veszedelmesebb, ha elfogadjuk Hobbes nézeteit, mely szerint a szuverénnek mindenképpen engedelmeskedni kell, hiszen az igazságnak nincs metaetikai normája, csupán formális szabályai, avagy akkor járunk rosszabbul, ha elismerjük az örökké érvényes természetjogi normák parancsoló erejét, s ezzel elvetjük azt a hobbes-i nézetet, mely szerint csak az emberi szerződés által alkotott törvénynek tartozunk engedelmességgel? Azért engedelmeskedjünk valakinek, mert hatalma van, vagy azért mert örökérvényű normákat követ? És ki mondja meg, melyek e normák? Úgy tűnhet az olyan pragmatikus brit történészeknek van igazuk, mint Norman Hampson, aki szerint "a szuverenitás misztériumait legjobb elrejteni a precedensek vastag rétege alá. Ha csak tiszta logikai terminusokban gondoljuk végig, hogy mi van és minek kellene lennie, valószínűleg az anarchizmusnál vagy a totalitarizmusnál kötünk ki." (2000. 1994. február, 54. oldal).
Másodszor: Ludassy Máriát azért érdemes olvasni, mert az ő írásaiban mindig rólunk szól a mese, a mi mindennapjaink problémái kerülnek elénk, nemegyszer a parlamentben vitatott aktuálpolitikai kérdések bukkannak fel. Mennyire fogadhatjuk el az embertelen és gyűlölködést szító eszmék hirdetőinek esetében a véleményszabadságot? Ludassy - számomra teljesen meggyőző - liberális válasza így hangzik: "Csak a közbűntény tilalmát mozgósíthatjuk.; az emberiségellenes eszmék valóra váltási kísérletét jogos megakadályozni, szankcionálni, de nem magukat ezen eszméket: ahogy az emberáldozat gyilkosságként elítélhető, ám Íphigeneia és Izsák történetének elbeszélése nem." (89. o.) Mennyiben akadályozhatjuk meg a nem-európai népek számunkra kínzásnak tűnő, tradicionális rítusait? az erre adott válasz is figyelemre méltó: "Nem minden tradició méltó a tiszteletre, és az özvegyek megégetése csak akkor engedhető meg, ha ők kívánják azt nagy bánatukban." (98. o.) A kötet utolsó előtti fejezetében felidézett, Condorcet és Robespierre nevével fémjelezhető közoktatásügyi vitát pedig mindazok figyelmébe ajánlom, akiket érdekel az a probléma, hogy vajon a közoktatásnak a morális autonómiával rendelkező emberek létrehozása a feladata, vagy bizonyos megkérdőjelezhetetlen erkölcsi és hazafias eszmék bevésése a fiatalok agyába, hogy ezek "a gondolkodás nehézkes segítsége nélkül" tegyék a jót, ahogy Robespierre szerette volna. (200. o.)
Harmadszor: Ludassy Mária igen szellemesen ítéli el a gőgös nagyképűség, a túlzott magabiztosság minden formáját, s kiváló érzékkel ragadja ki a politikai gondolkodók vaskos köteteiből azokat a szellemes megállapításokat, amelyeken manapság is jóízűen nevethetünk. A kötet végén szereplő, Destutt de Tracytől származó idézetet például nem ártana felvésni néhány közintézményünk bejárata fölé: "Miért van az, hogy az emberek kizárólag azzal foglalkoznak, hogy miképp tudják megkaparintani a hatalmat, ahelyett, hogy azt tanulmányoznák, hogy mit kell csinálniuk akkor, ha már hatalomra jutottak?. Swift a maga harapós stílusában már régen megfogalmazta: az emberek, miként a majmok, szeretnek felmászni a létra tetejére, ám miként a majmok, ha egyszer már fent vannak, semmi mást nem tudnak, mint a hátsójukat mutogatni a lejjebb levőknek." (210. o.)
Ludassy Mária könyveit tehát érdemes elolvasni, de nem mindig könnyű. Mivel idegen nyelvű szövegekkel dolgozik, óhatatlanul is megsokasodnak írásaiban azok a nem magyar kifejezések, amelyekre színmagyar szavunk is akadna: "szubordináció"-t ír alárendelés helyett (11. o.), "permisszív"-et engedékeny helyett (55. o.), s amit végképp nem értek, "pretender"-t trónkövetelő helyett (169. o). Nem a nyelvvédő buzgalom miatt teszem ezt szóvá, hanem azért, mert szeretném, ha minél többen olvasnák végig e kötetet, és nem tennék félre azzal a sóhajjal, hogy nagyon nehéz megérteni mondanivalóját a sok idegen kifejezés miatt. A nehézségekhez itt-ott a kiadó is hozzájárult a sajtóhibák kiszűrésének elmulasztásával. Talán azt sem bántam volna, ha az egyes idézeteket pontosabban visszakereshetném szükség esetén - nemegyszer csak azt tudhatom meg, hogy melyik kötetben keresgéljek, de azt nem, hogy melyik oldalon.
Ludassy Mária új könyvét tehát több okból is érdemes lenne újra elolvasni - csak éppen nem lehet. A kötet a második fellapozás után lapjaira hullott szét a kezemben, pedig még sokszor szeretném átolvasni a tartalmát. Talán ezzel szeretné a kiadó elkerülni, hogy az efféle kötekedő recenzesek újra meg újra átlapozzák jelentéktelen sajtóhibák után kutakodva? Lehet, hogy nekik van igazuk, ne törődjünk hát efféle apróságokkal, hanem örüljünk annak, hogy manapság, amikor a "liberális" jelző szitokszóvá változott bizonyos cikkekben és politikai szónoklatokban, ilyen kiváló könyvek bizonyítják, hogy a liberális politikai gondolkodás nem csak él még Magyarországon, de válaszai is vannak a bennünket foglalkoztató kérdésekre. (Ludassy Mária: Elhiszem, mert ésszerű. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.)
Hahner Péter