Könyvszemle
TALLÓZÁS HITLER KÖNYVTÁRÁBAN
Milyen könyvtára is lehet egy diktátornak? Nyilvánvalóan soha sem megy be egy boltba, hogy könyveket vásároljon magának, de még ahhoz se veszi a fáradságot, hogy prospektusokat böngésszen, és megrendelje, ami érdekli. Megelégszik azzal, hogy megnézi, mit is küldtek neki a kiadók, a hódolók, majd vélhetően szelektál.
Vajon mennyit és mit tartott meg magának Hitler? E kérdésre Miskolczy sem, más sem ismeri a pontos választ. Van, aki 6000 kötetről beszél, ám ezek elhelyezésére egy jókora terem lett volna szükséges, ekkora méretű könyvtárteremről azonban senki sem tesz említést, aki a kancellárián vagy a Hofburgban felkereste a német kancellárt. A Hofburg egyébként erre nem is volt alkalmas, és az egyetlen nagyterméről készült fotókon könyv nem látható. Nos, valahol minden bizonnyal el volt helyezve, ha talán nem is ilyen nagy, de mindenesetre egy méretes könyvtár azokból a művekből, amelyek a "Führer" érdeklődésére számot tarthattak.
Ez a könyvtár tehát a küldők és a fogadó kétszeres szűrőjén ment keresztül (nem lehetetlen, hogy volt egy közbeiktatott fórum is a kancellária titkárságán), majd a háború vége felé a nácik egy részét elmenekítették, hogy végül a maradékot (vajon hány kötetet?) az amerikaiak megtalálják, összeszedjék és 1945 óta Washingtonban őrizzék. Miskolczy Ambrus ezt a maradékot vette szemügyre. Amit látott és tapasztalt a könyvek forgatottságát és a bennük talált jelzéseket, bejegyzéseket illetően, az egy motívum kivételével, amire még kitérek, egyáltalán nem meglepő.
Ami meglepő, az sokkal inkább az, hogy Miskolczy, aki saját bevallása szerint nem nagyon szereti a huszadik századot, a Hitler-témába olyannyira belekeveredett, hogy írt egy nagy olvasottságra, a führeri személyiség és a környezeti világ mély ismeretére valló, kiváló elemzést, amely messze túlmegy a könyv címe alapján várhatón. A szerző megértette, hogy - tetszik, nem tetszik - Hitler az évszázad egyik legfontosabb személyisége, a Mein Kampf az egyik leglényegesebb könyve, hogy bármit teszünk is, Hitler a "kortársunk", és hogy a hitleri utat végig kell pásztáznunk. "Valami kálvária ez - írja -, amelyet ezzel a bűnözővel kell végigjárni."
A cím éppen ezért nem is igazán jó. Illetve, az idézőjel használata miatt annyiban mégis jó, hogy a kiindulásnak vett könyvtár-ügyet kiemeli konkrét meghatározottságából, és mintegy utal rá, hogy itt az "olvasó" Hitleren túl, valójában az ő gondolatvilágáról lesz szó. Maga a "Führer azt mondta volna, hogy a téma az ő "Weltanschauung"-ja. Miskolczy erről beszél, és amit mond, nagyon is ígéretes az általa tervezett nagyobb mű szempontjából, amelyet a hitleri-nemzetiszocialista világszemlélet vagy ideológia kérdésének kíván szentelni.
A könyvtárügy mindenesetre jó keret a téma indításához. Mivel a könyvtár-maradék tartalmaz másoktól származó műveket csakúgy, mint fotóalbumokat és hitleri szövegeket, az együttes valóban szinte kínálja az alkalmat Hitler gondolatvilágának, törekvéseinek, lelki alkatának és ízlésének újszerű megközelítésére. Ráadásul - és ez adja a feldolgozás különleges zamatát -, e relikviák nem ritkán bejegyzéseit és jelzéseit - kérdőjeleit, figyelemfelkeltő vonalait - is magukban rejtik.
A könyv forma szerint két fő részre oszlik. Az elsőben a szerző a Hitler által olvasott művek során lépeget át, mintegy óvatosan közelítve a téma magja felé, a másodikban viszont már az általa alkotott (diktált, interjú formában elmondott) és feltehetően újra olvasott munkákat veszi szemügyre, miközben egyúttal a kör közepébe vezeti az olvasót. A kötetnek mintegy záradéka a "Führer" ízlésvilágáról valló albumok bemutatása, szerkezetileg megtörve a mű szellemi pályáját, amely eddig a pontig egy zavaros, érdeklődésében ugyan korlátozott, de még csak utat kereső, szemlélődő ember bemutatásától a pokol felé tántorgó, görcsös, monomániás "bűnöző" felé halad. E pálya végpontjára nem illik a 19. századot idéző idillikus "képtár". Ez inkább a bécsi kispolgári kezdet lerögzült képe, amelyet Hitler - félre is téve a festészetet és saját piktori múltját - több téren túlhaladott, de részben meg is tartott. Én mindenesetre a könyvtárnál és a hitleri szellemi műnél Miskolczy szerint (és szerintem is) "jobb" képtárral kezdtem volna a körsétát.
A kötet szilárd szerkezeti eleme maga a könyvtár, amelynek képzeletbeli falai közül nem lépünk ki. Ennek is megvan természetesen az ára, amennyiben az egykori könyvtár maradéka távolról sem adhat teljes képet egykori tulajdonosáról és feltételezett "Olvasójáról". Így a könyvtárral és a Hitler által biztosan elolvasott művekkel kapcsolatban a szerzőnek nincs is módja kategorikus állításokra, de úgy tűnik, hogy ez egyébként sem jellemző rá. Miskolczy nem tartozik a kinyilatkoztató és végítéleteket formulázó történészek közé. Nem hiszi, hogy egy jelenségnek egyetlen megfejtése lehetséges, és ez egyik legnagyobb erénye.
Ami Hitler olvasmányait illeti, nem bizonyító erejű negatívum, hogy a német klasszikusok a könyvtárban jelenleg nem találhatók meg, mert ettől még meglehettek hajdanán, és bár a magam részéről sosem tartottam valószínűnek, Hitler akár éjjel-nappal olvashatta volna őket. Ám minden bizonnyal nem tette. Hajlok arra, hogy Miskolczyval együtt azt higgyem, Hitler általában keveset, illetve csak nagyon körülhatárolt dolgokat olvasott. Még az egykori barátnak, Kubizeknek sem hiszem el, hogy bécsi korszakában éjt nappallá téve falta a filozófiai, művészeti stb. könyveket. A Hitlerről szóló életrajzi írásoknak ugyanis van egy nagy bökkenőjük: vagy olyan időben születtek, amikor opportunus volt azt írni a nagy emberről, ami általa elvártnak tűnt, vagy - éppen ellenkezőleg - a szerző abban volt érdekelt, hogy minden vonatkozásban ráhúzza a vizes lepedőt. Kubizek az első csoportba tartozott. Egyébként élete vége felé maga Hitler is panaszkodott, hogy "már" nincs ideje az olvasásra, de valójában soha sem volt. Bécsben festenie kellett, hogy megélhessen, azután négy évig a frontot járta, és egyetlen emlékirat sem emlékezik meg róla, hogy szerzője valaha is könyvvel a kezében látta volna. Ezt követően Hitler szervezett, beszélt, országot járt, tárgyalt, agitált, kancellárkodott, háborúzott. Mikor olvasott volna? Maradtak számára az újságok, a füzetek, a brosúrák és néhány mű. Bár az utóbbiakról egész sor bizonytalan lista maradt ránt, valójában senki sem tudja pontosan, hogy mifélék. Hála a könyvtár-maradéknak, most néhányat legalább regisztrálhatunk.
Ám Hitler életútja mégis arra vall, hogy bizonyos kérdéskörökben rendkívül jártas volt, és e jártasságot valahogyan, a könyvek segítségével, autodidakta módjára mégiscsak megszerezte. Csupán egy ilyen kérdéskört említek meg. Hitler minden tábornoki emlékirat szerint értett a hadművészethez. Még azok szerint is, amelyek legfőbb célja éppen a felelősség ráruházása volt. Egyrészt részletesen ismert minden fontosabb csatát, másrészt hozzáértően szólt hozzá stratégiai, taktikai és technikai kérdésekhez. Legalább is addig, amíg voluntarizmusa erőt nem vett ismeretein a háború már baljóssá vált szakaszában. Honnan vette e megbízható ismereteket? Erről a vallatott könyvtár-részleg - úgy látszik - nem beszél.
Hitler kulturálódásának és olvasmányanyagának biztos ismerete tehát továbbra is várat magára. De valóban olyan fontos ez a kérdés, hogy a legtöbb szerző, Miskolczyval és velem együtt, képtelen belenyugodni a bizonytalanságba? Miskolczy idézi a Mein Kampfból azokat a sorokat, amelyekben Hitler maga vall olvasási szokásairól. Magam is utaltam már erre többször, mivel a kérdés megítélése szempontjából perdöntőnek vélem. A "Führer" elárulja itt, hogy ő a szó hagyományos értelmében nem olvas, hanem szelektál. A művekből kicsemegézi azokat a részeket, gondolatokat, amelyek megfelelnek a már amúgy is kialakított elveinek. Ettől kezdve azután édes mindegy, hogy Schopenhauer összes műveiből, Nietzschéből, vagy egy névtelen senki irományából kapar ki magának cukorfalatokat. Őszintén szólva az a benyomásom, hogy Hitler többnyire megelégedett az utóbbival, mivel a nagynémet, a "szociáldarwinista", a geopolitikus és az antiszemita elődök már végrehajtották helyette a gyűjtögető munkát, amit neki csak fel kellett használnia.
Azt azonban biztosra vehetjük, hogy az Ausztriában és Németországban ekkoriban tenyésző és fillérekért megszerezhető nagynémet, faji, antiszemita ponyvát Hitler beszerezte és el is olvasta, miként többé-kevésbé megismerkedett a nézeteihez közeli, olykor csak annak vélt korábbi és korabeli, valamint a már nemzetiszocialista színben fellépő irodalommal is. Begyűjtötte és megemésztette tehát mindazt, ami Miskolczy kifejezésével élve a századfordulón a "szubkultúrában" megjelent, majd a későbbiekben követte ezt a nyomvonalat. A "könyvtár" nem ad alkalmat annak bemutatására, hogy az előbbieket - az Alldeutscher Verband szerzőit, Schönerer, Lueger, Liebenfels stb. tanait - Hitler miként emésztette meg és mily módon "haladta túl", ezzel szemben valóban új és érdekes részleteket jelenít meg az utóbbi kategóriával kapcsolatban.
Hitler kérdő- és egyéb jelei arra vallanak, hogy nagy érdeklődéssel tanulmányozta Ernst Jünger Tűz és vér című írását, noha - mutat rá Miskolczy - az író tévedett, amikor e lázbeteg háborús könyvet Hitlernek dedikálta, mert az utóbbi mást olvasott belőle, mint ami valóban benne állt. Bizonyíthatóan elolvasta Ernst Moritz Arndt Kathechismus című pamfletjét is, amelyben az isten-ember-állat viszonyára vonatkozó részeket jelölte meg. Ennek tárgyalása során Miskolczy többek között ezt írja: "Hogy a kereszténység mennyire kizárja a fajelméletet, azzal ... Hitler is tisztában volt, jobban, mint azok, akik Krisztushoz vagy Lutherhez akarják kapcsolni a hitleri eszmevilág kialakulását." Tökéletesen igaza van, de ezen még túl is lehet menni egy lépéssel, illetve a tételt meg lehet fordítani: Hitler Weltanschauungja kategorikusan kizárta a kereszténységet, csakúgy, mint Rosenberg általa egyébként nem kedvelt Mythusa, mivel a kereszténység egyenlőséget tételezett fel az emberek között, pártolta a "gyengét", felebaráti szeretetet hirdetett, és ez nem fért meg a náci természeti "erő" fogalmával, amelyre az egész elmélet ráépült. Szerencséjére Hitler meg is találta a "nagy bűnöst", a zsidó Saulusból Paulussá lett apostolt, hogy a kereszténység minden vétkét ráháríthassa, és ettől kezdve nem is volt megállása a természetellenes zsidó felfedezésében és ostorozásában a történelem egész további folyamán.
Sorolhatnám még a szerző által elemzett műveket Paul de Lagarde-tól kezdve Houston Steward Chamberlainen át Berthold Ottóig. Voltaképpen e részekben az a fontos, amit Miskolczy amúgy "mellékesen" elmond saját Hitler- interpretációjaként. Szerinte e műveket is mintegy "használatba vette", kiaknázta saját céljaira, ám ami egyikben-másikban magasabb gondolatként vagy az övétől eltérő, számára esetleg éppen kellemetlen elemként jelent meg, azt vagy figyelmen kívül hagyta, vagy megkérdőjelezte.
Ehhez hasonlóan kezeli Miskolczy közismert és sokak által sorsdöntőnek vélt Wagner-imádatát is, hinni engedve, hogy szerinte Hitler sokkal inkább a nagy német dráma Wagner által berendezett színpadáért rajongott, mintsem a wagneri zenéért. Nos, szerintem a wagneri zenét inkább csak eltűrte a mítosz és a színpad kedvéért, mert különben felfoghatatlan, hogy miként tudta egy évad alatt tizennyolc alkalommal végigülni a Víg özvegyet. Hitler Kaffe und Kuchen szokásához Lehár illett, nem a Walkürök.
Ugyanide illenek egyébként a képek is, amelyeket Hitler ifjú korában festett, a művészetpolitika, amelyet a festészetben kancellárként eredetileg inspirált, a modern képzőművészettel szemben általa felállított tilalomfa, az "elfajzott művészet" üldözése (egyébként a dzsessz-zene betiltása is, ami a náci rezsim első intézkedései közé tartozott), de még a Budapest iránt érzett kétértelmű csodálat is, hiszen a természeti környezettől eltekintve ez a város is a 19. század terméke volt. A Führer ebből az ízlésvilágból indult el, de a grandiózusra törve ezt végül részben meghaladta. Ami az építészetet illeti, e téren a náci irányzat világáramlathoz is illeszkedett, amennyiben a neoklasszikusból induló monumentalitás világszerte elharapózott, de a csúcsokat bizonyára nem véletlenül a totális diktatúrákban, elsősorban Németországban és a Szovjetunióban verdeste. Az óriási méretű építkezési tervek, Berlin világbirodalomhoz méltó fővárosi képének megformázása, Linz teljes átalakítása, hogy lepipálhassa Budapestet, az apokaliptikus rombolás víziójával nőttek össze. Kétségeket támaszt viszont, hogy Hitler valóban kedvelte volna azokat a "náci realista" szobrokat és képeket, amelyek egyetlen feladata a nemzetiszocialista ideológia sugalmazásában állt, és amelyek nagyon könnyen összetéveszthetők szovjet "szocialista realista" rokonaikkal.
Szó van azután még jó néhány könyvről, amely a hagyatékban fellelhető, de amelyeken nem látni Hitler keze nyomát. Feltehető tehát, hogy bár nem dobta ki, nem adta tovább, de nem is olvasta el őket. Ezek között akad néhány magyar eredetű munka is, de egyik sem túl érdekes. Miskolczy furcsállja, hogy román viszont egy sincs, holott a Vasgárda volt a térség "legerősebb fasiszta szerveződése". Valóban feltűnő a hiány, de ha megfontoljuk, hogy Hitler ezt a mozgalmat 1941 elején sorsára hagyta, sőt kijelentette, hogy Antonescu helyében ő Horia Simát egyszerűen lelőtte, a tagságot pedig besorozta volna saját táborába, akkor talán ezen nincs mit furcsállni.
Jönnek azután sorban a náci ihletettségű szépirodalmi fércművek, valamint a náciközeli és kifejezetten nemzetiszocialista, de nem teljesen Hitler-hű könyvek, amelyeket többnyire a szerzők küldtek meg meleg ajánlások kíséretében. Szó van hölgyekről, akik hódoltak a nekik bókoló udvarias osztráknak, ám nem mulasztották el, hogy mintegy sugallják is tanácsaikat - vélhetően a megtisztelt férfiú nagy bosszúságára. Előkerül a horogkereszt kérdése is, amivel kapcsolatban azonban véleményem szerint Miskolczy téved, midőn azt hiszi, hogy jelképként a nácik használták először. Az NSDAP előtt több párt választotta a horogkeresztet jelvényének, - így többek között 1918-ban az ausztriai Deutsche Arbeiterpartei. Szó van azután Gregor Strasser egy munkájáról, valamint arról, hogy Hitler 1934- ben az SA vezetőivel együtt a szerzőt meggyilkoltatta, Gottfried Federről, akit viszont félreállított, mivel a "kamatrabszolgaság megtörésére", valójában a kapitalizmus megfékezésére irányuló elképzelése az útjában volt, hogy befejezésképpen a szerző a fajnemesítéssel és más titokzatos, okkult "tudománnyal" bíbelődő könyvekre terelje a szót.
Az asztrológusokkal és más titokzatos foglalkozást űző emberekkel, valamint náci híveikkel szemben Miskolczy szerint Hitler kétértelmű magatartást tanúsított, ami egyébként egyáltalán nem volt nála ritka dolog. Eltűrte az okkultizmust a környezetében, sőt talán maga is hitt benne némileg, de azt nem engedhette meg, hogy ez nyilvánossá váljon. Részben azért nem, mert tiltakozást és vitákat válthatott volna ki, részben - és talán főleg - azért, mert a saját tudományával szemben egy másiknak adott volna teret, amely ráadásul időnként rossz jóslatokat engedett meg magának az ő rovására. Minduntalan jeleznie kellett, hogy - mint a szerző írja - "Az ő mágiája...antiokkult mágia..." Mondhatnók: az "egyedül tudományos okkultizmus".
Hasonlóképpen viselkedett Hitler a homoszexualitás kérdésében, amennyiben semmi kifogása nem volt ellene éveken át, sőt az sem lehetetlen, hogy saját érzéseit követve még szimpatizált is vele, mégis - ismerve a társadalom java részének konzervativizmusát - kézenfekvő ürügyként használta fel, amikor valamiképpen indokolnia kellett az SA vezetők körében végrehajtott mészárlást.
Miben sem különbözött ettől Hitler kettőssége és kétszínűsége az egyházak és a vallások kérdésében. Az ő természetisteni képzeteivel nem volt összeegyeztethető a természetfeletti létező fogalma, sem az annak szolgálatára vállalkozó egyházi hierarchia léte (nem is beszélve a katolikus egyház jólétéről), de mivel tudta, és a Mein Kampfban le is szögezte, hogy egy politikai vezető nem vállalkozhat vallásháborúra, gyakorlatilag egyik államvallás-alapító kísérlettel sem értett egyet, és ha tehette, le is intette a kezdeményezőket. Rosenberget nem tudta leinteni, és az ő nagy műve, A XIX. század mítosza valóban kiváltotta azt a tiltakozási hullámot, amelytől Hitler félt.
Végül is a könyvek és bejegyzések nem mutatnak olyasmire, hogy Hitler "tanult" volna belőlük, de ha ez lett volna a helyzet, vélhetően akkor sem árulja el, mivel saját beállítása és a dolgok elferdítése szerint ő már a tízes évek óta lényegében véve birtokában volt az igazságnak.
Ezt leginkább saját műveinek tanulmányozása árulja el. A könyvtár-maradék azonban e téren elég szűkös. Nincs meg benne például az első nagyobb lélegzetű interjú, amelyet Dietrich Eckart készített az NSDAP főnökével még a mozgalom hőskorában, de Miskolczy szerencsére megtalálta a szöveg egy gépelt másolatát. A bolsevizmus Mózestől Leninig címet viselő kiadvány a hitleri antiszemitizmus első nagyobb lélegzetű összefoglalása. Megemlítem, hogy Hitler az alapgondolatot már 1919 nyarán önállóan megfogalmazta, amikor Mayr százados felkérte a zsidókkal kapcsolatos nézeteinek összefoglalására. Ekkor szögezte le ugyanis, hogy véget kell vetni a zsidókkal szembeni érzelmi politizálásnak, és hideg fejjel végre kell hajtani eltávolításukat. E tétel indoklása azonban az Eckart-interjúban mindenesetre jóval bőségesebb. Itt már Mózes lesz a Gonosz megtestesítője, Saulus-Paulus az elvetemült, aki olyasmiket terjeszt, hogy "minden embere egyenlő!", a zsidó - mondja Hitler - megbújik a történelem minden fordulatában, ott van az összes vallásban, szektában, és nincs ellene segítség. Hacsak nem...
A megoldás módja a Mein Kampfban tünedezik elő. A "nagy mű" meglehetősen késői külföldi kiadása körül van egy kis félreértés. A szerző azt gondolja, hogy külföldön a harmincas években és leginkább annak vége felé döbbentek rá, hogy e könyv segítségével ellenpropagandát lehet csinálni Hitlernek, és ez magyarázná, hogy a fordítások csak későn jelentek meg. Lehet, hogy ez részben meg is felel a valóságnak, ám gyakorlatilag több helyen jóval előbb szerették volna kiadni a könyvet, csakhogy a kiadó nem adta el a jogot. Ezért is keletkezett a francia változat mintegy illegálisan. Ide kívánkozik egy kis pontosítás a magyar kiadás kérdésében is. 1939-ben ugyanis már megjelent egy magyar verzió, és az 1996-os ennek az "ikertestvére", amelynek egyébként nem csak a fordítói "huncutság" a baja, amely ugyanis jobb szöveget eredményezett, mint amilyen az eredeti volt, hanem az is, hogy nélkülöz minden mutatót, ami pedig a késői német kiadásokban feltalálható, nem is beszélve az értelmező és eligazító jegyzetek hiányáról.
A Mein Kampffal kapcsolatban azonban nem ez a fontos. Miskolczy érthetően és helyesen itt mutat rá arra, hogy Hitler legfőbb törekvése (Marxhoz és Freudhoz - de hozzátehetjük: Leninhez és Sztálinhoz is - hasonlóan) "a mindent magyarázni és egyvalamire visszavezetni akaró holisztikus igény" megvalósítása. Itt következik a könyv talán legizgalmasabb részlete, ahol a Mein Kampf szövegéhez fűzött megjegyzésekről és kérdőjelekről van szó. Ezek ugyanis mind a zsidókérdésről írtakat érintik, és kételkedést fejeznek ki a szöveggel szemben. A nagy kérdés azonban nyitva marad: vajon e bejegyzések valóban Hitlertől származnak-e? Ha igen, úgy megerősödik a kétely abban, hogy Hitler legalább ebben az egy vonatkozásban nem volt kétértelmű, és a maga hirdette elvekben valóban hitt is. Felerősödnek az olyasféle kijelentések, miszerint "zsidó faj biológiai értelemben nincs is", hanem létezik a zsidó szellemiség, amely azonban bárkiben megjelenhet - miként 1945 elején Bormann előtt Hitler kijelentette. Erősen hajlani lehet arra, hogy a "zsidó" nem is más, mint szimbólum, amelyet Hitler kinevezett ellenpólusnak, nem-embernek, megtette a Gonosznak, a Sátánnak, hogy vele szemben felmutathassa a Jót, a legmagasabb rendű fajt. Ebben az esetben viszont a következtetés úgy adódik, hogy egy szimbólum értékű fantazmagória kedvéért még sohasem haltak meg annyian, mint a Mein Kampf és szerzője kitalációja miatt.
Ha Hitlernek voltak is kételyei a zsidóság biológiai helyértékét illetően, ez a Mein Kampf írása vagy diktálása közben egyáltalán nem zavarta. Az antiszemitizmust a "tudás" alapjaira helyezte, - tegyük hozzá, hogy egy általános világképen belül, amelynek középpontjában az erő állt. Miskolczy úgy véli, hogy Hitler adós maradt a Jó megfogalmazásával, a Mein Kampf tanulmányozása azonban szerintem azt mutatja, hogy az árjaság és a magasrendűség kritériuma ott kategorikusan kimondatik. Magasrendű a "macska", vagyis az árja, amely megfogja és megöli az egeret, vagyis a zsidót és más nem igazi emberi lényeket, mert ő az erősebb, és mert neki van igazi kultúrélete, következésképpen szervezett társadalma és állama is. A Rossz, legyen az zsidó, néger, cigány vagy "ázsiai", tulajdonképpen azért elátkozott és eltüntetendő, mert gyenge, nem teremt kultúrát és képtelen államot alkotni. Csak egy nem világos: ha ez így van, akkor vajon miért oly veszélyes? Ha ez így van, hogyan csinálhatta e rossz szellem az egész történelmet, amelyet most el kell tüntetni, semmissé kell tenni? Illetve: ha tényleg ő vezérelt mindent Mózes óta, akkor vajon valóban gyenge-e? Hitler a dilemmából kivezető utat a vérben kereste, mert azt jól tudta, hogy tiszta fajok végképp nincsenek. A Jó, az erős, az árja azért nem volt képes az ellenállásra, mert a Rossz, a pióca, megrontotta a vérét. Így azután a további vérkeveredés meggátlására helyezte a hangsúlyt, és ennek legbiztosabb eszközét a "fertőző" vér kioltásában látta.
Az értelem antiszemitizmusa, a tudományos és hideg fejű fajelmélet minden nagyszájúsága ellenére kétségekbe fulladt, és ettől aligha volt független a nácizmus halálkultusza. A kétségeket utóbb csak mélyíthette, hogy visszájára fordult a Grund und Boden, a tér megszerzésének ideája is (amelyet Miskolczy kései fiziokratizmusnak néz, én viszont pragmatikusan a korszellem és korkívánalom teljes megnemértésének tartom). Minél nagyobb teret hódított a Nagy Germán Birodalom, annál jobban kifogyott az időből. A megszerzett földet nem használhatta fel, a föld nem barátjává, de ellenségévé vált, miközben az "elzsidósodott" hatalmak ipari-gazdasági fölényük miatt, a Sztálin által jelentős mértékben "zsidótlanított" szovjet hatalom pedig élőerejének, "vértöbbletének" hála a nácik nyakára szorította a hurkot. Hitler ezúttal következetes maradt. Nem az ipari hatalom, nem a tőke, nem a pénz, hanem a "keleti nép" előtt tette le szellemileg a fegyvert.
Mindvégig nem tette le viszont a "vérfertőzésért" felelős gyengék, és elsősorban a zsidók előtt. Ekkor már a zsidók kiirtása, a felettük aratandó "győzelem" mintegy kárpótlást is nyújtott a homályba vesző, majd végleg elvesző győzelemért. Valóban úgy tűnik, miként Miskolczy írja "A 'zsidó' lesz az egész világ, amelyet meg akar semmisíteni." Egyúttal viszont megszervezi az egész világot önmaga ellen. Lucifer tragédiája, amelyet Hitler a "zsidó"-nak szánt, őt érte utol, mert ő volt az, aki áldozata lététől függött, hiszen ő találta ki, és az is ő volt, aki "nem tudott kiszállni".
Miskolczy Ambrus szerintem elmondja a nemzetiszocialista gnosztikus, tudásra apelláló és egypólusú világszemlélet lényegét, de egyelőre keveset árul el a megvalósítás tervezett és végrehajtott részleteiről. E téren a Mein Kampf-ot sem meríti ki, és értelemszerűen nem szólhat a későbbi Hitler-művekről, amelyek e tekintetben az alapműnél közlékenyebbek. Ezek ugyanis - mint az úgynevezett Zweites Buch, a Tischgesprache és a Politikai végrendelet - Hitler életében nem jelenhettek meg, és ezért a könyvtárában sem lehettek. E szövegek csak jóval Hitler halála és a nemzetiszocializmus bukása után kerültek elő.
"A Führer olvas" során Miskolczy végigjárja a kálvária legfőbb stációit, és felteszi a jogos kérdést, hogy vajon - miként néhányan hiszik - Hitlert az ideológiája vitte-e végromlásba? "Vajon nem inkább az a gyűlölet, amelynek ideológiája valamiféle áttetsző burka volt? Volt-e egyáltalán ideológiája?" Felemlít néhány mások által (Rauschning, Jung, Fromm stb.) megfogalmazott választ e kérdésre, de végül is nyitva hagyja. Jól teszi, már csak azért is, mert a két eshetőség nem zárja ki egymást. De azért is, mert a gyűlölet mint olyan, még megfoghatatlanabb, mint az ideológia, arról nem is szólva, hogy itt részben éppen a gyűlölet ideológiájáról van szó, és ez az ideológia kétségtelenül létezett.
Megállapítva, hogy a nácizmus a 18-19. századba nyújtotta ugyan vissza a gyökereit, Miskolczy mégis leszögezi, hogy Hitler gondolatvilága "Nem múltbeli fejlemények logikus folyománya, hanem valami új és más". Egy szubkultúra összegzése és meghaladása, ami egyúttal parancs "a bűnre és feloldozás a bűn alól."
A kálváriának van még jó néhány bejárandó stációja és csak remélni lehet, hogy Miskolczy Ambrus be is járja őket. (Miskolczy Ambrus: A Führer olvas. Napvilág Kiadó Budapest, 1999.)
Ormos Mária