Viták-vélemények
Megjegyzések Molnár Géza hozzászólásához
Meglepődéssel és elszomorodva olvastam az árvízvédelemmel kapcsolatos észrevételeit, melyeket Árvíz, belvíz, talajvíz című, cikké formált előadásom olvasása váltott ki Molnár Gáborban. Az általa megfogalmazott végkövetkeztetések arról árulkodnak, hogy valószínűleg nem olvasta figyelmesen a cikket és különösen nem a végkövetkeztetéseket. "Miért nem látják be, hogy ilyen körülmények között az árvízvédelem, azaz a víz gyors levezetésére építő vízrendszer hosszú távon tarthatatlan és képtelenség" - írja.
Bizonyára nem tudja, hogy a Tisza fő védvonalain a megépítés óta egyetlen jégmentes árvíz sem okozott gátszakadást. A Tisza-rendszerben bekövetkezett gátszakadások elsősorban a Körösökön és néhány mellékfolyón következtek be, ahol sajnálatos módon szűk ártereket hagytak. Bizonyára nem olvasta figyelmesen az összefoglaló következtetéseket (636. oldal, 2. bekezdés), melyben azt írom, hogy "a másfél évszázada elkezdett árvízvédelmi rendszerek korszerűsítésre szorulnak, de a tervezésnek a mai állapotokból kell kiindulnia". Ugyanitt a 3. bekezdésben említem a mellékfolyásokon alkalmazott árvízcsúcsot csökkentő mesterséges gátszakítás gyakorlatát, végül írom, hogy "vizsgálják annak a lehetőségét is, hogy a nagyobb zárt árvízi öblözeteket nem lenne-e érdemes bekapcsolni a hullámtérbe". Sajnos egy-egy nagyobb tiszai árvíz során 10-15 balatonnyi víz vonul le (másodpercenként közel 4000 m3), melynek tározására nem gondolhatunk, de a szakemberek részletesen foglalkoznak az árvízből való vízvisszatartás összes lehetőségével.
Molnár Gézát bizonyára elragadta a kritikai lendülete, és sajnálom, de a vízügyi szakma nevében vissza kell utasítanom igaztalan állításait, amikor azt írja: "teljesen érthetetlen számomra, miért csak a laikusok, az amatőrök, a hályogkovácsok ismerik fel a vízrendszer átalakításának a szükségességét, míg a ,szakemberek' csak a mundér becsületének védelmét tartják szem előtt".
Mindezt állítja akkor, amikor az évszázad legnagyobb tiszai árvizét gátszakadás nélkül sikerült a "szakembereknek" levezényelniük, és az árvízkárok is csak ott következtek be, ahol a töltések nem voltak az előírt magasságra kiépítve (100 éves gyakoriság + 1 m), vagy a Bodrog-közben ott, ahol nem volt kiépítve a védelmi rendszer.
Sajnos meg sem kísérelt választ adni arra, hogy "hosszú távon tarthatatlan és képtelenség"-nek jellemzett árvízvédelmi rendszerünket hogyan kellene átalakítani. Ha a mai árvízvédelmi rendszer hosszú távon tarthatatlan, képtelenség, akkor ebből következik, de legalább is azt sugallja, hogy az árvízvédelmi töltéseket le kellene bontani.
"Egy 1994-ben befejezett felmérés, illetve sokoldalú gazdasági becslés szerint, a mentett ártéren 700 település, 2,5 millió ember van kitéve árvízveszélynek, itt található 18 000 km2, az ország megművelhető területének az 1/3-a, több mint 2000 ipari üzem; itt húzódik a vasutak 32%-a, a közutak 15%-a; az összes gazdasági ágban itt termelik az éves bruttó termelési értéknek mintegy 25%-át, az itt felhalmozott nemzeti vagyon 1994 éves árszinten számolva 2400 milliárd forintra tehető" (Szlávik L., Vízügyi Közlemények 1998. 1. füzet).
Ezért fogalmaztam úgy, hogy a korszerűsítéssel kapcsolatos "tervezésnek a mai állapotból kell kiindulnia". Nem véletlenül írtam az összefoglalásban, hogy "az egykori állapotok visszaállítása ma már legfeljebb országrontó álmodozás lehet". Mi sem lehetne könnyebb, mint az árvízvédelmi töltéseket eldózerolni, és hagyni, hogy Tiszadob táján az egykori fokon kiömlő árvíz - úgy mint egykoron - végig hömpölyögjön a Hortobágy folyón, le egészen a Berettyó-Körösök völgyéig, összeölelkezve azok árvizeivel.
150 évvel ezelőtt szabad volt a tér, szabadon választották meg a töltések helyét, elsősorban azzal a céllal, hogy minél több szántóterülethez jussanak, mert a ma nosztalgiával emlegetett egykori vízi világ és maga a fokgazdálkodás is szegényes megélhetést nyújtott az ott élőknek. Vásárhelyiék még a teljes vízgyűjtővel számoltak és joggal számítottak arra, hogy az árvizeket még a hegyvidéki vízgyűjtőkön kordában lehet tartani. Ma a vízgyűjtők döntő hányada az országhatáron kívül fekszik, és nincs, vagy csak csekély befolyásunk van a vízgyűjtő viszonyaira.
A felülvizsgálat szükségességét a szakma is rég felismerte. Legutóbb a Magyar Tudományos Akadémia, a Közlekedési és Vízügyi Minisztérium, az egyetemek, a vízügyi igazgatóságok szakemberei foglalkoztak a vízgazdálkodás stratégiai kérdéseinek elemzésével, és el is készült a teljes vízgazdálkodásra kiterjedő tanulmány. A vízgazdálkodás stratégiai elemzése során minden felvetődött megoldási lehetőséget elemeztek. Nyilvánvalóvá vált, hogy egyetlenegy mindent megoldó eljárás nem létezik. Bebizonyosodott, hogy csak térségenként különböző, de összehangolt komplex vízgazdálkodási fejlesztések vezethetnek eredményre, beleértve a vízgyűjtőkön szükséges nemzetközi együttműködéseket is.
Cikké formált előadásomban éppen a probléma sokrétűségét mutattam be, az árvíz, belvíz, talajvíz kölcsönhatását, a vízellátás, csatornázás következményeivel együtt, természetesen az idő és a tér adta szűk lehetőségek között. Sajnálom, hogy a hozzászólásában kifejtett következtetéseket vonta le, ami arra kell, hogy ösztönözzön bennünket, hogy javítsuk és fokozzuk a közvélemény szakmai tájékoztatását.
Alföldi László