2000/10.

Viták-vélemények

Halott csatornák vagy élő rendszerek?

A Tisza mente ár- és belvizekkel váltakozó aszályai élesen rávilágítottak jelenlegi vízgazdálkodásunk hátulütőire. A Magyar Tudomány 6. számában két írás is megjelent e kérdéssel kapcsolatban. Magam, egyetértvén Andrásfalvy Bertalannal abban, hogy "ez a "vízkezelés" zsákutcába jutott", elsődlegesen Alföldi László írásához szeretnék hozzászólni, nem is annyira az ellentmondás kedvéért, sokkal inkább, hogy egy eddig mellőzött mozzanatra hívjam fel a figyelmet. Nevezetesen, hogy a folyóink élő rendszerek (voltak). A folyó és az ártér egymástól elválaszthatatlan szerves egységet alkot, melynek megbontása szükségszerűen katasztrófákhoz vezet, melyek közül az ár- és belvizek nem is a legsúlyosabbak. A folyó gátak közé szorításának nem az árvízcsúcsok a legkárosabb következményei, hanem a vízháztartás egyre végletesebb felborulása, a folyóvölgy víztartalékainak lassú apadása, utánpótlási lehetőségeinek kimerülése.

Természetes körülmények között úgy hálózták be a kisebb-nagyobb vízfolyások a Tisza árterét, mint testünket az erek. Legtöbbjük feltehetően a Tisza nagyobb mederváltozásainak köszönhette létét, s vagy a fő-, vagy valamelyik mellékfolyó levágott, felhagyott medrét foglalta el.

Az élő Tisza létének alapja a víz szétterítése. Ehhez alkalmazkodott völgyének teljes élővilága. A folyóvölgy olyan egymásba foglalt, együttműködő rendszerek halmaza (volt), melyek egyfelől segítették a folyó természetes légzését, áradását, másfelől ennek köszönhették létüket. E rendszerek, külön-külön is, de összességükben is bizonyos korlátok között képesek voltak belső rendjük fenntartására, gyógyították sérüléseiket, és igyekeztek ellensúlyozni környezetük káros hatásait, ezért nevezhetjük élő rendszereknek őket.

Kíséreljük meg az alábbiakban szemügyre venni a Tisza-völgy mint rendszer működését. Első megközelítésben tekintsünk el az embertől, vegyük alapul a "vegytisztán" "természeti" viszonyokat.

A vízháztartás felől közelítve a kérdéshez az első, ami szemünkbe ötlik, a csapadékeloszlás egyenetlensége, mely térben és időben is megnyilvánul. Térben: a csapadékosabb hegyvidék mellett a medence közepe viszonylag száraz; időben: az éven belüli változékonyság mellett maguk az évek is hol aszályos, hol esős időszakba esnek. Ilyen körülmények között a vízbőség csak időszakos lehet, amit aztán vízhiány követne, ha a folyó a csapadékosabb területek és időszakok vízfeleslegét nem terítené szét az ártéren...

A fentiek alapján nem nehéz belátni, hogy a Tisza esetében az egészséges rendszerműködés alapja a víz keringetése. A folyó széles ívű kanyarokat leírva vezette vizét az ártéren, pályája a lehető leghosszabb volt, tehát a lehető leghosszabb ideig tartotta meg a vizet a völgyében. Ugyanezt elmondhatjuk a már említett erekről is. Emellett a meanderező vízfolyások munkavégzése teljesen más jellegű, mint a kiegyenesített folyóé. Míg az előbbi jobbára a felszínen, vízszintes irányban mozog, tehát mint valami hatalmas eke, át- meg átforgatja völgyét, addig az utóbbi függőleges irányba haladva ágyazza be medrét. Az első esetben a folyó működése közben teríti a vizet, a másodikban fokozatosan levezeti azt.

A víz szétterítésének másik eszköze az érhálózat. Az erek, a folyóvölgy élővizei igen összetett rendszert alkotva kapcsolódtak egymáshoz, illetve fűzték láncra az ártér állóvizeit, laposait. Ennek köszönhetően az ártér vizei állandó mozgásban voltak: áradáskor az ártér mélye, apadáskor pedig a folyó medre felé. Olyan érrendszerről van tehát itt szó, ahol az ütő- és visszerek nem térben, hanem időben különültek el egymástól. A rendszer szíve, az ártér növényzete volt, nem kis részben épp az Alföld egykor volt kiterjedt erdei, melyek hatalmas szivacsként szívták magukba az éltető vizet, a talajban, az avarban, s a lombkorona szint alsó légrétegeiben tárolva azt. Az apadás után aztán részben az erdőtalajból szivárgott vissza a víz az erek medrébe, részben helyi, illetve mikrocsapadék formájában jutott vissza a területre. A növényzet által elpárologtatott víztömeg jelentős része elsodródott ugyan, de az uralkodó szélirányoknak hála e mennyiség is nagyrészt a Kárpátoknak ütközve az Alföldre futó folyók hegyvidéki szakaszain csapódott ki. Ilyen körülmények között egyfelől a folyó csak a vízfelesleget vezette le, másfelől vízjárása a lehető legegyenletesebb volt.

A vízrendszer elemei közül meg kell emlékeznünk a fokokról. A fokok jelentették ugyanis az ártér kulcsát, teremtettek állandó kétirányú kapcsolatot az ártér és a meder között. Valószínűleg igaza van Andrásfalvy Bertalannak abban, hogy a fokokat a természettel együttműködő ember hozta létre és tartotta fenn, ugyanakkor tudnunk kell: a fokok azon az alapon történő megkülönböztetése, hogy természetes avagy mesterséges létesítmények voltak-e, értelmetlen. Addig ugyanis, amíg az ember a természet cselekvő részeként építette ki műveltségét és társadalmát, alkotásai éppúgy természeti alkotások, mintha más élőlény avagy természeti képződmény hozta volna létre azokat. Amíg a fokok az árhullámok szétterítését és visszavezetését, azaz a folyóvölgy egészséges rendszerműködését szolgálják, mindegy, hogy az ember ássa, avagy a víz vájja ki medrüket, így is, úgy is a természet alkotta és élteti őket.

A Kárpát-medence történetének általunk belátható évezredében először a 14-15. században bukkanhatunk a rendszerműködés sérülésére utaló jelekre. Ekkor több állandó vízfolyás időszakossá válik, nem egy el is tűnik. A vízrendszer sérül. A sérülés oka feltehetően a vizet tározó és fokozatosan visszaszivárogtató erdők eltűnésében keresendő, hatása pedig kettős: a magasabban fekvő térszint száradni, a mélyebben fekvő vizesedni kezd. Az a víztömeg, mely korábban az erdők talajában, növényzetében rekedt, a mélyebben fekvő laposokon gyűlt össze, ráadásul az időszakossá váló vízfolyások medre gyorsan feltöltődött, feliszapolódott, így aztán árvíz idején alkalmatlanná váltak a megnövekedett víztömeg levezetésére. Megkezdődött az Alföld elmocsarasodása.

A folyamat további állomásait többé-kevésbé pontosan írja le Alföldi László: a háborúk, a malomgátak, a rendszertelen vízrendezések, töltésezések egyaránt hozzájárultak a korábbi vízrendszer összeomlásához, a vízjárás szélsőségessé válásához, az árvízszint emelkedéséhez. A 19. század derekára a helyzet tarthatatlanná vált, valamit tenni kellett. Ez vitathatatlan. Csakhogy abban az időszakban nem a vízháztartás egyensúlya, hanem a pillanatnyi piaci érdek felől közelítették meg a problémát. Talán ezért ítélték meg tévesen a hiba okát. A Tisza mentén ugyanis nem a víz bősége, hanem egyenetlen eloszlása jelenti a gondot. Az árvizek feleslege nagyon jól jönne az aszályos időszakokban. Ha mi tényleg szabályozni akarjuk vizeinket, ezen egyenetlenségek kiküszöbölésére kellene törekednünk, nem pedig a víz gyors levezetésére. Számomra érthetetlen, hogy azok az emberek, akik tudják, hogy a "lecsapolásokkal együtt járó időszakos vízhiány következtében száraz időszakban éppen a belvizes területek válnak a legaszályosabbá, ott a legnagyobb a tenyészidei vízhiány, ráadásul nem csak a talajban, hanem a légtérben is"; akik tisztában vannak azzal, hogy a "Tisza-völgy, de általában a folyóvölgyeink vízgazdálkodásának legnagyobb ellentmondása az, hogy viszonylag rövid, 10-12 éves periódusokban aszályos, majd elvizesedő időszakok váltják egymást", miért nem képesek felismerni a legelemibb összefüggéseket? Miért nem látják be, hogy ilyen körülmények között az árvízvédelem, azaz a víz gyors levezetésére épülő vízrendszer hosszú távon tarthatatlan és képtelenség? Egyre világosabb és egyértelműbb, hogy a 21. század egyik legjelentősebb stratégiai cikkének az édesvíz fog számítani. A világ számos pontján már most fegyveres összetűzések robbantak ki a vízkészletek birtoklásáért. Ilyen körülmények között teljesen érthetetlen számomra, miért csak a "laikusok", az "amatőrök", a "hályogkovácsok" ismerik fel a vízrendszer átalakításának szükségességét, míg a "szakemberek" csak a mundér becsületének védelmét tartják szem előtt. Számomra érthetetlen, miért kell mereven ragaszkodni olyan rossz döntésekhez, melyekben semmi részünk nem volt. Ezt már csak azért is fontos lenne átgondolni, mert bár kérdések, új szempontok felvetéséhez a műkedvelők is érthetnek, a vízrendszer csak a szakmájukat szerető és ismerő szakemberek vezetésével és részvételével alakítható át.

Molnár Géza