A szekcióülések összefoglalói
A IV. főirány szekcióülése
Felsőoktatás, szakképzés, kisebbségi oktatás
A szekcióülésen elhangzott előadások az OKTK által 1999-2000-ben támogatott kutatási témák közül hat eredményeit mutatták be. Az előadások két nagy tematikus blokkba szerveződtek: a felsőoktatási rendszer problémái és fejlődése, illetve szakképzés és regionális együttműködés. Halász Gábor bevezetőjében kiemelte a plenáris ülésen elhangzott előadások azon elemeit, amelyek az oktatással kapcsolatos kormányzati politika és az ennek megalapozását célzó kutatások számára különösen relevánsak. Az előadókat és a jelenlévőket arra kérte, hogy saját kutatási eredményeik bemutatása során ezeket is vegyék figyelembe.
A felsőoktatási témablokkban elhangzott előadások közül az első, Gábor Kálmán a Széchenyi-ösztöndíj hatásvizsgálatát ismertette. A bemutatott kutatás az ösztöndíjat elnyert egyetemi oktatókkal készített interjúkra épült. Céljai közül hármat érdemes hangsúlyozni: (1) Annak feltárása, hogy ez az új támogatási forma játszott-e valamilyen szerepet, és ha igen milyet a felsőoktatás modernizálásában egy olyan időszakban, amikor egyéb modernizációs hatások is érvényesültek (pl. PhD-képzés bevezetése, integrációs törekvések); (2) Az ösztöndíj bevezetése milyen hatást gyakorolt a felsőoktatási intézmények belső szervezetére, az intézményeken belüli szakmai hierarchia alakulására, a támogatás nyomán kialakuló új jövedelemkülönbségek okoztak-e szervezeti feszültségeket. (3) A felsőoktatással foglalkozó szakmai nyilvánosságban milyen viták kísérték a bevezetést. A kutatás megmutatta, hogy az ösztöndíj bizonyos körben elősegített tartalmi modernizációs folyamatokat, új szakok indítását, korlátozott mértékben hozzájárult az egyetemi és az egyetemen kívüli (akadémiai) szféra együttműködéséhez, stabilizálta egy középgeneráció helyzetét az egyetemi oktatói karon belül, továbbá elősegítette bizonyos interdiszciplináris elemek erősödését és a felsőoktatás versenyképességét. Hatását ugyanakkor csökkentette a támogatás jövőjének fennmaradó bizonytalansága, az oktatói karon belüli egyenlőtlenségek nyomán keletkezett szervezeti feszültségek. Kérdésként merült fel a támogatás első köréből kikerülők várható szervezeti reintegrálódása és az ennek nyomán változó szakmai pozíciója. Az ösztöndíj jelentős vitákat generált a felsőoktatás szakmai nyilvánosságán belül. A fejlesztő hatásokat hangsúlyozók és a támogatottak pozitív véleménye mellett sokféle ellenvélemény is megfogalmazódott, melyek egy része különböző okokból megkérdőjelezte e támogatási forma létjogosultságát is.
Tóth Tamás "Az európai egyetem funkcióváltozása" c. kutatási eredményeit ismertette. Ez az MTA Filozófiai Intézete által kezdeményezett és folytatott kutatás filozófiai megközelítésben vizsgálta a modern felsőoktatási rendszerekben az elmúlt évtizedekben lezajlott változásokat. A kutatók arra a kérdésre keresték a választ, vajon a középkori tradícióból született európai egyetemi modell a hallgatói létszámok növekedése, az ezt kísérő intézményi differenciálódás (pl. a nem egyetemi felsőoktatási szektor kiépülése), a gazdaság szférájával való kapcsolatok erősödése és más változások nyomán milyen funkcionális átalakuláson megy keresztül. Az európai egyetemi eszme fejlődésében a kutatás megkülönböztette a premodern, a modern és a posztmodern időszakot. A modern európai egyetemeken belül négy alapvető fejlődési mozzanatot azonosított, melyek a következők: (1) a specializáció és professzionalizálódás, (2) új diszciplínák intézményesülése, (3) a belső szervezeti differenciálódás és az ezt kísérő szervezeti konfliktusok, (4) a tudományos kutatási funkció megerősödése.
A szekcióban izgalmas vita bontakozott ki arról, vajon a bemutatott átalakulási folyamat mennyire értelmezhető olyan mélyülő válságként, amire még nem sikerült megoldást találni (eszerint az eddigi viták általában nem vezettek működőképes kormányzati politikákhoz), avagy mennyire olyan pozitív folyamatként, amely - még ha fájdalmas elemekkel is kísért - valójában nem más, mint a felsőoktatási rendszer sikeres alkalmazkodása a változó társadalmi környezethez (amit a kormányzati politikák is elősegítettek). Vita alakult ki a kutatásnak azzal a megállapításával kapcsolatban is, hogy vajon a nyolcvanas-kilencvenes évek felsőoktatással kapcsolatos kormányzati politikája, amelynek kiemelkedő elemei a pénzügyi hatékonyság és elszámoltathatóság (és amelyet az előadás technokrata- monetarista megközelítésként aposztrofált) hogyan minősíthető. Ugyancsak vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, vajon a filozófiai megközelítés önmagában alkalmas-e a felsőoktatás átalakulásának a megértéséhez, avagy más tudományterületek (elsősorban a szociológia és a közgazdaságtan) válaszait is figyelembe kellene venni. Egyetértés volt azzal kapcsolatban, hogy az interdiszciplináris megközelítés - amely egyébként sok szempontból magát a bemutatott kutatást is jellemezte - a legtermékenyebb. Abban is egyetértettek a vitatkozók, hogy az európai egyetemi modellről (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről) való gondolkodás célja nem egyfajta létező modell hazai adaptálása, hanem az, hogy a felsőoktatás jövőjéről folyó nemzetközi és ezen belül európai dialógusba bekapcsolódva, abban akár kezdeményező félként, saját rendszerünket modernizálhassuk.
A harmadik felsőoktatási témájú előadásban Semjén András az állami és magán felsőoktatásban tanuló hallgatók összehasonlításáról szóló kutatás eredményeit ismertette. A kutatás az egyetemi hallgatók körében 1996-ban végzett adatfelvétel elemzésére épült, amely lehetővé tette a tandíjat fizető és azt nem (vagy csak névleges mértékben) fizető hallgatók összehasonlítását. Az előadás a következő változók mentén hasonlította össze a két csoportot: (1) a választott szakirányok, (2) a két csoport középiskolai eredményei, (3) a magánórák megfizetésére való korábbi hajlandóság, (4) a felsőoktatásba való bejutás módja (korábbi elutasítások, az eredeti célokkal nem egyező szakirány kényszerű választása), (5) a hallgatók lakóhelye. A vizsgálat maga az előadásban bemutatott változók és összefüggések mellett természetesen további szempontokra is kiterjedt. Vizsgálta a kutatás továbbá azt is, hogy a különböző hallgatói csoportok (pl. fizetők és nem fizetők) különböző feltételek (pl. szabad szakválasztás vagy kényszerválasztás) mellett hogyan viszonyulnak a különböző tandíjfizetési sémákhoz, a visszatérítési módozatokhoz (kamatmentes, reálkamattal növelt).
A tandíjat fizető és azt nem fizető hallgatói csoportok közötti különbségekkel kapcsolatban bemutatott eredmények közül érdemes kiemelni, hogy a fizető csoporton belül jóval magasabb azoknak az aránya, akiknek a jelentkezését korábban valahol már elutasították, akik számára tehát a tandíjas oktatás az oktatási igényeik kielégítésének feltehetően egyetlen lehetséges formája maradt. Figyelemre méltó az is, hogy lakóhely szerint a fővárosi-egyéb városi-falusi hallgatók közül a középső csoportra jellemző legkevésbé a tandíjfizetés, továbbá hogy ugyanez a különböző szakirányok közül a pedagógusok mellett főleg az orvosokra jellemző. Azok, akik fizetnek tandíjat, általában hisznek abban, hogy a befektetésük későbbi szakmai pályafutásuk során megtérül majd.
A vitában hangsúlyt kapott az, hogy a tandíjakkal kapcsolatos vélemények és attitűdök dinamikusan változnak a társadalmi tapasztalatok akkumulálódása és az ehhez kapcsolódó társadalmi tanulási folyamat során. E tapasztalatokat és tanulást nagymértékben alakítják a munkaerőpiacról és a különböző hivatások munkaerőpiaci helyzetéről szerzett információk. Az egyének ugyanis ezek alapján alakítják ki saját stratégiájukat, mérlegelik a különböző döntések lehetséges kockázatait Ezért erről a területről statikus kép nem alkotható. Ebben az esetben is olyan kutatásról van szó, amely közvetlenül segítheti a témával kapcsolatos kormányzati döntések meghozatalát, különös tekintettel a különböző lehetséges hallgatói hitelkonstrukciókra.
A területi és szakképzési kutatások ismertetői között az első, Mezei István a képzettség és a területi fejlettség kapcsolatával foglalkozott. Előadása a megyei oktatási statisztikai adatsorokon elemezésén alapult: célja a középiskolai oktatás fejlettségében és jellegében megfigyelhető megyék közötti eltérések magyarázata volt. A kutatás összefüggést állapított meg az egyes megyék gazdasági fejlettsége, az általuk működtetett középfokú oktatási struktúra és a képzés egyes mutatói között. A megyék jól elkülöníthető típusai rajzolódtak ki, így az egyik végleten olyan megyék, melyek gazdaságilag fejlettek, de oktatási mutatóik gyengék (pl. Fejér, Veszprém és Pest), a másikon pedig olyanok, amelyek gazdasága kevésbé fejlett, ugyanakkor kedvező oktatási mutatók jellemzik (pl. Borsod, Nógrád, Heves). A 12 éves idősorok elemzése azt is megmutatta, hogy a különböző megyék eltérő módon vezették át középfokú iskolarendszerükön a hetvenes évek közepén született nagy létszámú korosztályt (aminek a népesség iskolázottságára és képzettségére nézve tartós hatásai lehetnek). A levont következtetések közül kettő érdemel különös figyelmet: az egyik a megyék közötti különbségek nagyságára vonatkozik, a másik a területi irányítási szint gyengeségére.
A területi-szakképzési blokk második előadója, Fehérvári Anikó az iskolarendszeren kívüli szakképzésről szóló kutatásának eredményeit mutatta be. E téma jelentőségét növeli egyfelől ennek a képzési szférának a kilencvenes években megfigyelt rendkívüli expanziója, másfelől szerepének a jövőben várható további növekedése. A kutató öt olyan intézményi körben végzett felmérést, amelyek ténylegesen szerepet játszanak az iskolarendszeren kívüli szakképzésben: (1) regionális képző központok, (2) a középfokú iskolarendszer ilyen típusú képzésben részt vevő intézményei, (3) a felsőoktatás ilyen típusú képzésben részt vevő intézményei, (4) a piaci vállalkozások és (5) a gazdasági kamarák. A mintába bekerült intézmények oly módon oszlottak meg az ország kelet-nyugati tengelye mentén, hogy a regionális eltérések is vizsgálhatóvá váltak. A bemutatott eredmények - melyek itt is csak egy részét alkották a kutatás tényleges hozamának - a következő témákhoz kapcsolódtak: (1) a képzésben részt vevő intézmények sajátosságai, (2) a képzési piac sajátosságai és működése, (3) a képzésben részt vevő hallgatók. Az eredmények közül itt is csak néhányat emelhetünk ki. Ami az intézményi viszonyokat illeti, a szakképző és a felsőoktatási intézményekre az jellemző, hogy az ott dolgozó munkatársak magánvállalkozásokat hoznak létre, és ezek vállalják fel a rendkívüli képzési feladatokat. A kamarák, amelyeknek a jogszabályok nem engedik meg a vállalkozó tevékenységet, általában közhasznú társaaságot hoznak létre és az vállal képzést. A gazdálkodó szervezetek esetében többféle típus figyelhető meg (privatizált és feldarabolt korábbi állami vállalatok, régi emberekkel létrehozott új társaságok, képzési céllal alakult vagy ilyen profilt is felvállaló teljesen új társaságok). Általában jellemző a formális és az iskolarendszeren kívüli képzés határvonalainak a bizonytalansága, illetve a közösségi formák és a magánvállalkozások közötti átmenetek fokozatossága.
Ami a képzés piacát illeti, látszólag valóban piaci viszonyok uralkodnak, azonban az állam a megrendelők vagy finanszírozók között olyan nagy túlsúllyal rendelkezik, hogy a piac emiatt mégsem mondható valódinak. E piacon a verseny szempontjából óriási jelentősége van a korábbról megörökölt kapcsolati és információs tőkének, a képzési programok egyediségének. Az utóbbi években a piaci szereplők számának csökkenése volt megfigyelhető, és részben megtörtént a piac felosztása.
Ami a hallgatókat illeti, döntő részük magasan iskolázott, a legtöbben érettségizettek, e csoporton belül is kiemelkedően felülreprezentáltak a szakközépiskolát végzettek. Az alacsony iskolázottságúak kevéssé lépnek be a képzési piacra annak ellenére, hogy az állami politika elvileg ezt preferálja. Az iskolarendszeren kívüli szakmai képzés hallgatóinak szociális helyzete jobb, mint az átlag magyar lakosságé. E kutatás eredményei közvetlenül felhasználhatók a felnőttoktatás tervezett törvényi szabályozása szakmai megalapozásában.
A szekció záró előadásában Tóth András "Az oktatási, képzési intézmények együttműködésének lehetőségei a Kárpátok-Eurorégió keretében" című kutatás eredményeit mutatta be. A Kárpátok-Eurorégió 1992-ben kormányzati kezdeményezésre jött létre. A gazdasági együttműködés mellett a kezdettől fogva cél volt a kulturális és ezen belül oktatási együttműködés. Jogi kereteit az érintett országok közötti kétoldalú alapszerződések adták (jelentős eltérésekkel ennek a regionális elemnek a súlyát tekintve), fejlődésére pedig jellemző volt a korábbi tanácsi kapcsolatok jelentősége. A kutatás azt jelezte, hogy a kisebbségi problémáknak a környező országokkal való kapcsolatokat megterhelő kisebb-nagyobb problémái erre a regionális együttműködésre is hatással voltak. Az együttműködésen belül kiemelt figyelmet kapott a magyar-magyar kooperáció, ugyanakkor a magyar-nem magyar kapcsolatok a kelleténél inkább a háttérbe szorultak. A civil szerveződéseknek az együttműködésben igen jelentős szerepe volt. Az oktatási intézmények közötti kapcsolatokban az oktatók és hallgatók mobilitása viszonylag jelentős volt, azonban az ezt támogató vagy ennek feltételül szolgáló elemek (így a képzési idő kölcsönös beszámítása) nem épültek ki. Noha a program hozzájárult az oktatási intézmények közötti kapcsolatok fejlődéséhez, a benne rejlő lehetőségeket az oktatási intézmények csak részben használták ki.
A viták lezárását követő zárszóban elhangzott néhány, a főirány jövőbeni munkájának orientálását is célzó megállapítás. Ezek közül külön kiemelést érdemelnek a következők. (1) A főirány keretében végzett kutatások az oktatás területén létrehoztak olyan új tudást, amely hozzájárulhat az e szektorra vonatkozó kormányzati politika megalapozásához. (2) Az oktatással és képzéssel kapcsolatos kormányzati politika megalapozását célzó kutatások szükségképpen interdiszciplinárisak. Az ebből fakadó előnyök a szekcióvitában is nyilvánvaló módon megjelentek (például a felsőoktatással kapcsolatos filozófiai, szociológiai és közgazdasági megközelítések és fogalomhasználat ütközésekor). A szektoriális politika megalapozását éppen az ilyen többdimenziós megközelítések segítik a leginkább. (3) Az oktatás és képzés különböző szintjeire (pl. iskolai oktatás és felsőoktatás) és intézményi területeire (pl. iskolarendszeren belüli és azon kívüli képzés) vonatkozó elemzések nemcsak módszertani és tartalmi szempontból termékenyítik meg egymást kölcsönösen, hanem ezek összekapcsolása a szektoriális politika megalapozását is hatékonyabban segíti. (4) Az OKTK alapvető célja, azaz a társadalomtudományi kutatásoknak az oktatással kapcsolatos kormányzati politika megalapozásához való felhasználása, az oktatás területén alapvetően érvényesült: ez még az alapkutatási elemeket tartalmazó kutatásokra is egyértelműen megállapítható.
Halász Gábor