A penáris ülés előadásai
Az Európai Unió és a nemzeti identitás megőrzésének esélyei
Sárkány Mihály
Az Európai Unió felé közeledve kétségkívül a megfontolandó ügyek közé tartozik a nemzeti illeszkedés kérdése, amit aggodalmasabb hangok a nemzeti identitás veszélyeként fogalmaznak meg. Ennek a kérdéskörnek a tárgyalása nem könnyű, már csak azért sem, mert a nemzet, a nemzeti identitás és a hozzá fűződő képzetek sora, így a nacionalizmus fogalmilag nem igazán tisztázottak, nem értelmezhetők világosan, jóllehet mozgósító erejükre bizonyíték az elmúlt két évszázad világtörténelme.
Az a tény, hogy a nemzetnek - számos meghatározása ellenére, vagy tán éppen azért - nincs nemzetközileg egységesen elfogadott definíciója a társadalomtudományokban, olyan kiindulópont, amelyet többek hangoztatnak, amikor saját elképzelésüket próbálják megfogalmazni a szociokulturális integrációnak erről a szintjéről, illetve annak létrejöttéről. Az egyetértés hiánya aligha a gondolati restség következménye, sokkal inkább azt fejezi ki, hogy a nemzet, natio fogalmát különböző struktúrájú, történeti helyzetű társadalmakban alkalmazták, s ezért eltérő politikai ambíciók társultak hozzá. Az eltérő változatokat el szokták látni különböző jelzőkkel: különböző szerzők szembeállítják a "francia" és a "német", a nyugati és a keleti nemzetfelfogást, a terület-elv és a leszármazás elve szerint szerveződő nemzetet, a nemzet kialakulásának spontán és teremtő szándékkal kikövezett útját, hogy csak néhány eshetőséget említsek. A jelzők egyaránt utalnak tényleges történeti folyamatokra és különbségekre, de arra a módra is, ahogyan azt láttatni szeretnék valamely változat képviselői. A nemzetről való gondolkodásra éppúgy áll Renan észrevétele, mint a nemzet történeti tudatának kiformálására, hogy tudniillik a felejtés az egyik alapvető tényezője.
Abban általában egyetérteni látszanak különböző teoretikusok, hogy a nemzet épp annyira ideológia, mint realitás, s ezért igen gyümölcsözőnek látszik az a kiindulás, amelyet Louis Dumont képvisel, aki a nemzetben, annak 19. századi, tehát teljesen kiforrott változatában "olyan modern szociopolitikai csoportosulást" lát, "amely az individuum ideológiájának felel meg. Ezen az alapon a nemzet két dolognak az egysége, egyfelől individuumok csoportja, másfelől az egyén kollektív síkja, szemben más nemzetegyéniségekkel". Ebből következik, hogy általában az emberről és az egyénről vallott felfogás dönti el azt a módot, ahogyan a nemzetről vélekedünk. Dumont szerint a francia forradalom - emlékezzünk: a szabadság, egyenlőség, testvériség individualizáló eszményével, és az állam fogalmának nemzethez társításával, amely önmaga ura lett a polgári demokrácia intézményeit kiépítve -, tehát a francia forradalom s nyomán a 20. századi francia liberalizmus a nemzet olyan értelmezésére vezetett, hogy az csupán az egyén emancipációjának kerete, "ami az összes politikai probléma alfája és omegája". Ez az oka annak, hogy a két világháború közötti Franciaországban "a globális ideológia terén gyenge lábakon állt a nemzet mint kollektív egyén elképzelése, különösen a franciától eltérő nemzetek elismerése". Ezzel a felfogással szembeállítható az ember eredendően társadalmi lényként való szemlélete, ami egyben alárendelést is jelent, alárendelést a társadalmi alakzatnak, s ezzel az egyén kollektív síkjának felerősítését. Ezt a gondolatot fejezi ki Herder a népek individualitását ismerve el. Mindkét gondolkodásmód lehetőséget nyújt mi és ők elválasztására, magunk és mások egyenértékűségének elismerésére vagy önmagunk magasztalására és mások megvetésére, de más-más módon: egyik a saját kultúra univerzális mércévé avatása, másik a különbségek összevetése révén. Hozzátehetjük: egyik sem nélkülözi a politikai felhangot, az állami keret megteremtésének és elnyerésének hangsúlyosságát, s a nemzet jegyeiként ugyanolyan jellegű sajátosságok bemutatását, amelyek az etnikumokat jellemzik (közös nyelv, a kultúra és az értékrendszer bizonyos közössége, az egység tudata, a másoktól való különbözőség kifejezése), továbbá mindkét nézet jelen van az európai társadalmak többségében, de az idők folyamán hol az egyik, hol a másik vált uralkodóvá egyik vagy másik társadalomban, s társította a nemzetet erőteljesebben az államhoz, mint egy intézményhez vagy a néphez, az etnikumhoz, mint nyelvi-kulturális bázishoz, amelyből, mint megelőző formából táplálkozott, ahogyan Anthony Smith hangsúlyozta.
Ennek az ingadozásnak különös tükrözését találjuk meg a múlt században egyetlen család tagjai között Magyarországon: Hunfalvy Pál a nemzetet mint etnikumot határozta meg, mely "nyelve, hite és társadalmi szerkezete által" lesz, s népen az országlakosok összességét értette, Hunfalvy János szerint pedig "A nemzet...történelmileg összeolvadt s állami egyediséggé lett népsokaság", amelyet alkothat egy vagy több nép, s közülük egyik az államot megalapító és azt fenntartó "állami nemzet".
Állam és nép - olyan vonatkozási síkok tehát ezek, amelyek egyaránt figyelembe veendők, ha a nemzeti identitás megőrzésének esélyeit latolgatjuk.
E bevezető gondolatok után úgy vélem, hogy háromféleképpen kell mérlegre tennünk az eshetőségeket, ha választ akarunk adni arra kérdésre, hogy milyen esélyei vannak a nemzeti identitás megőrzésének az Európai Unióban. Meg kell vizsgálnunk azt, hogy
1. Vannak-e rendelkezések a nemzetről az Európai Unió határozataiban, illetve vannak-e olyan rendelkezések és ajánlások, amelyek az állam-nemzet-etnikai csoportok viszonylatában iránymutatóként foghatók fel.
2. Mit árul el a 20. század második felében Nyugat-Európa története a nemzeti-etnikai jellegű tagolódásról, konfliktusokról és a Európai Unió eziránti érdeklődéséről.
3. Érdemes logikailag elemezni, hogy az Európai Unió helyzete, mind belső felépítését, mind a külvilághoz való viszonyát tekintve, mennyiben segíti elő a nemzeti különbségek fenntartását vagy azok szerepének csökkentését.
A három témakör bármelyikének részletes kidolgozása messze meg-haladná ennek a tanulmánynak a kereteit, ezért engedtessék meg nekem, hogy röviden utaljak a tények azon csoportjaira, amelyekre figyelemmel kell lennünk, illetve néhány példával illusztráljam a gondolkodás irányát az általam belátott tudományok területéről.
Röviden kívánok foglalkozni az első ponttal, nem lévén jogász. Az Európai Unió államok közötti egyezmények révén született meg, s a Közös Piac létrehozásának egyik fontos feltétele volt a francia és a német nemzet közötti történelmi jelentőségű megbékélés. Az Egyesült Nemzetek Szervezetét is államok hozták létre, miként az első világháború után a magyarul Népszövetségként emlegetett, hivatalosan azonban elnevezésében a nemzetre utaló (Société des Nations, League of Nations) szervezetet is. Nemzet és állam erősen összekapcsolódott az angol és francia szóhasználatban, amit határozottan tükröznek a nemzetközi dokumentumok.
Az Európai Unió nem nemzetek fölötti szervezet, jóllehet vannak ilyen vonásai. Felépítése és irányítási rendszere szerint az államfők, illetve kormányfők hozzák meg a legfontosabb döntéseket, azaz az Európai Unió léte nem szüntette meg a nemzeti- állami politikai struktúrát. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az Európai Unió központi testületei, szervei magukhoz vontak és egyre inkább magukhoz vonnak korábban állami jogköröket, szabályoznak és előírnak, s ezáltal befolyásolják minden tagállam polgárainak életét, azaz a nemzeteket keretező állam kétségkívül veszít valamelyest jelentőségéből. Az Európai Unióban ugyanakkor erőteljes a konszenzusra törekvés, az érdekek egyeztetése a tagállamok között, ami egyfelől alkalmat ad nemzeti érdekek védelmére, másfelől egy a nemzetek és népek közötti viszonyt meghatározó értékrend kimunkálására, elmélyítésére, ami az ellenségeskedés és a gyűlölet kiküszöbölését célozza a nemzetek közötti viszonylatban. Nincs azonban tudomásom arról, hogy kifejezetten a nemzetekre vonatkozó jogszabályok születtek volna, vagy hogy egységesen szabályozták volna annak lehetőségét, hogy az egyes államokon belül akár különálló nemzetnek is tekinthető népek, például a skótok vagy a katalánok politikai struktúráinak kialakításába beleszólt volna az Unió.
Más a helyzet az egyes államokon belül található etnikus csoportokkal, kisebbségekkel, nemzetiségekkel, nemzeti kisebbségekkel - változatos a terminológia, amelyben a magyar történészek, főként Joó Rudolf, igyekeztek rendet vágni. Az effajta csoportokra vonatkozóan születtek állásfoglalások, amelyek az etnikai-kulturális különállás védelmében fogantak, de az egyes személyek jogainak védelme formájában, nem a kollektívák védelme formájában - mintegy a hagyományosan individualista angol- francia szemléletmódot érvényesítve egyfelől, másfelől a jog révén gátolva, hogy az állam egységét veszélyeztető politikai alakulatok jöjjenek létre az egyes országokon belül.
Ami a második kérdéskört illeti, szembeszökő tény, hogy Nyugat-Európa a 20. század második felében mentes maradt a nemzetek közötti konfliktusoktól, nem változtak az államhatárok (kivéve Németország egyesítését). A nemzetek közötti nyílt versengés és küzdelem a sportversenyek, dalfesztiválok és egyéb kulturális rendezvények színtereire korlátozódott.
Regisztrálható volt azonban konfliktusok sora kisebbségek, nemzeti kisebbségek önállósodási vagy az anyanemzethez tartozási vágya következtében, és ezek fegyveres összetűzések formáját is öltötték, mint a jól ismert baszk és észak- írországi esetekben - s az Európai Unió láthatólag nem talált ellenszert ezekre az egységbontó jelenségekre, illetve az érintett tagállamokra hagyta a megoldást.
Egyidejűleg jelentősen megváltozott a térség etnikai tagoltsága. A szabad munkaerő-vándorlás révén enklávék alakultak ki a vendégmunkásokat fogadó országokban (olaszok, spanyolok, törökök, arabok negyedei). A volt gyarmatokról, Indiából, Pakisztánból, Afrikából, a nyugat- indiai szigetekről, Indonéziából, Suriname-ból is nagy számban vándoroltak be a korábbi gyarmattartó országokba, Nagy-Britanniába, Franciaországba, Hollandiába, Portugáliába. Az Európai Unió országai jelentős mértékben multietnikussá és multikulturálissá váltak. A megváltozott kommunikációs formák lehetővé tették, hogy egymástól távolra került etnikus csoportok intenzív kapcsolatokat ápoljanak egymással, azaz vesztett jelentőségéből az etnikumok helyhez kötöttsége. A más kultúrát hordozó, idegennek tekintettek ellen pedig több országban - Németországban, Franciaországban - szélsőséges mozgalmak születtek különösen a gazdasági visszaesés időszakában, a 80-as évek második felétől kezdve, s megerősödtek a "nemzeti" jelzőt viselő, illetve az "idegenek" térhódítása ellen agitáló pártok.
Az említett eseményekkel párhuzamosan, az 1970-es évek közepétől kezdve egyre növekvő érdeklődés tapasztalható az etnikumok egymás mellett élése és konfliktusai iránt nem csupán Európában, hanem világszerte. Új folyóiratok sora jelent meg, amelyek a rassz vagy az etnikum szót hordozzák címükben. Kutatási tárggyá vált az etnicitás, a valamely etnikumhoz tartozás tudatának és érzületének, megjelenítésének, társadalmi következményeinek a vizsgálata. Az ilyen kiadványok többsége a népek és kultúrák közötti megértés elérésének jegyében íródott, a szerzők kulturális antropológusok, etnológusok köréből rekrutálódtak. Újjáéledt és a korábbinál elmélyültebbé vált a cigányközösségek kutatása Nyugat-Európa több államában - ezek eredményeiből egyre többet olvashatunk magyarul is Prónay Csaba jóvoltából.
Az "etnikus revival" korszakában terjedelmes áttekintések születtek Európa nemzeti és etnikus tagoltságáról. Közöttük a legvaskosabb L'Europe et ses populations címen, 828 oldalon az akkor Európai Közösségnek nevezett Unió támogatásával jelent meg 1978-ban. 258 terjedelmesebb címszót tartalmaz, közöttük olyan is található, mint a Budapestiek, s még nagyobb számban akadnak etnikai csoportok, regionális-lokális csoportok, amelyek csak megemlítésre kerülnek. Feltűnő azonban a műben a területi egységek kiemelése a nyelvi-etnikai közösségek helyett. Így olvashatunk például a négy oldalas Langedociens címszóban (407-410) Langedoc lakóiról, akikről megtudjuk, hogy a szélesebb körű Occitans csoport részei. Az utóbbi címszót azonban hiába keressük, jóllehet az okszitánoké az egyik legfontosabb kisebbségi mozgalom Franciaországban, 1959-ben az Okszitán Nacionalista Párt az anyaországtól való elszakadást követelte, s létezik egy Okszitán Tanulmányok Intézete (Institut d'Études Occitanes) is.
Meglepő módon megnőtt a nemzet iránti érdeklődés angol nyelvterületen a korábbi évekéhez képest. Monográfiák sora született 1975 és 1985 között az amerikai és a brit szociálantropológiában és kulturális antropológiában, amelyek azzal a szándékkal íródtak, hogy elősegítsék a nemzet és a nacionalizmus jelenség kialakulása társadalmi-kulturális kontextusának és szerepének megértését.
Fokozott figyelmet kapott a tárgyi-szellemi tradíciók, a francia terminológiában a nemzeti kulturális örökségként fordítható patrimoins szerepe a mai életben és annak őrzése.
A világszerte ugyanazokat a fogyasztási javakat kínáló nagy termelők, multinacionális cégek táplálkozástól a zenefelvételig terjedő kulturálisan egységesítő hatásának mintegy ellensúlyozására egyre nőtt a kis különbségek jelentősége. A rafinált francia ízlés és étrend szerinti étkezés, a jól szabott olasz ruha és cipő, a stílusos nagyvonalú életvitel mintegy másodlagos nemzeti jelleggé vált a gazdagodó nyugat-európai társadalmakban. A jelenségre találó az "életforma nacionalizmus" kifejezés, amelyet Lengyel László közvetített a magyar politológiai irodalomba a magyarok és szocialista szomszédaik közötti viszony jellemzésére a Kádár- korszakban.
Az említett példák, még a szomorúak is, mind amellett szólnak, hogy sokszínű maradt az Európai Unió világa. Nem tűntek el azok az elemek az életből, amelyek a nemzeti-etnikai különbözőségre emlékeztettek,
A harmadik pontra térve: vajon milyen tényezők azok, amelyek etnikai különállásból fakadó érzületeket politikai relevanciával bíró mozgalmakká, netán nemzeti mozgalmakká erősíthetnek fel? Olyan kérdés ez, amelynek elméleti vizsgálata gyakorlati jelentőséggel bír már csak az említett elszakadási törekvések megértése szempontjából is. A probléma átgondolására érdemes felidézni Peter Alexis Gourevitch francia szociológus eszmefuttatását, aki a "periferikus nacionalizmusok" lehetőségeit mérlegelte európai és kanadai példák alapján.
Abból indult ki, hogy az etnicitás érzülete nacionalizmusba átváltásának, tehát az etnikus tudat nemzeti tudattá válásának eshetőségei eltérőek a különböző országokban attól függően, hogy a politikai központ és a dinamikus gazdasági tevékenység ugyanabban a régióban található vagy különbözőben, s társul-e etnikus eltérés a politikai és gazdasági központok szétválásához. Úgy látta, hogy ahol a politikai és gazdasági központ egybeesik, ott az etnikailag eltérő régiók is elfogadják az adott helyzetet, és csak gyenge nacionalizmus képzelhető el, mint Franciaországban. Ha a politikai és a gazdasági központok területileg elválnak és etnikailag eltérő régiókba esnek, ott nagy a valószínűsége az erőteljes, politikailag hangsúlyos nacionalizmus kialakulásának, mint Spanyolországban vagy Jugoszláviában, de ez a helyzet alakult ki megítélése szerint az 1945 utáni Nagy-Britanniában is. Másfelől az etnikus potenciál erősödésével egyre kisebb gazdasági feszültség is gyúanyagot szolgáltat a nacionalizmushoz. Ha pedig nincs etnikus potenciál a politikai és gazdasági központok elválásának hátterében, ott nem számolhatunk nacionalizmussal, de előállhat a regionális politikai érdekek ütközése.
Különösen figyelmet érdemel az elit viselkedése. Úgy véli, hogy az erősen központosított társadalmakban az elit a központ felé áramlik, mint Franciaországban és Itáliában, ahol a déli "jó" családok gyermekei is a központban igyekeznek szerencséjüket megtalálni, míg a központ gyengülése, a politika és a gazdaság centrumának területi elválása esetén az elit is megoszlik a központot keresőkre és a helyben vezető szerepet vállalókra.
Jelentősége van továbbá annak is, hogy mennyire osztályalapú a pártpolitika az egyes országokban, ami önmagában véve is kifejezésre juttatja azt a tényt, hogy vajon az ipari központ uralja-e a nem iparosított vidéket. Ahol erősen osztályalapú a politika, mint Franciaországban vagy Itáliában, ott gyenge az etnikus kötődés szerepe - fordított esetben erős, bár ezt a szembeállítást árnyalja, hogy az etnikus különbségek többnyire együttjárnak a munkamegosztásban elfoglalt eltérő hellyel. Úgy látja, hogy ha a 20. században az etnikai csoport identitására való hivatkozás az osztályhatárokat áthágva szembekerült az osztályszolidaritással, rendszerint az előbbi aratott diadalt.
Kitérve végül az egyes társadalmak nemzetközi összefüggésrendjére, arra a következtetésre jut, hogy a nyitott nemzetközi gazdasági kapcsolathálóban lévők esetén, ahol a tőke és a munkaerő szabad mozgása, az alacsony vámok a jellemzők, általában csökken az állam, azaz a politikai központ szerepe, ami a perifériális nacionalizmusoknak kedvez. A zárt nemzetközi gazdasági rendszer esetén ugyanakkor a nagyobb gazdasági egységbe foglalás előnye háttérbe szorítja a nacionalista igényeket - s aligha kétséges, hogy az Európai Unió az előbbi feltételrendszert nyújtotta az elmúlt években.
A felsorolt tényezők mellett felveti még Gourevitch a kulturális központok elválásának szerepét is, ezzel azonban nem foglalkozott említett tanulmányában. Kétségkívül átgondolást érdemelne azonban ez a probléma, elsősorban a - bármilyen jellegű - függőség, illetve függetlenség szemszögéből.
Felhozott példái a dinamikus megközelítés fontosságát hangsúlyozzák, hiszen a központok szerepköre, az etnicitás érzületének erőssége időben változó. Minden bizonnyal nagy jelentősége van a foglalkozási szerkezet átalakulásának is, azaz a fizikai dolgozók számaránya csökkenésének, a nagy ipari termelőüzemek munkássága csökkenésének, és a szolgáltató tevékenységek térnyerésének, ami a munkaerő nagyobb mérvű széttagolásával jár. Nem feledkezhetünk meg a felsőfokú oktatásban részesülők növekvő hányadáról sem. A jelenségek hosszabb távú nyomon követése az etnicitás jelentőségének erőteljes változását tárhatja fel. Gourevitch szerint például Belgiumban 1914 előtt csekély volt az etnicitás jelentősége, és nem váltak el a politikai és gazdasági központok, ám 1914 után mindez megváltozott.
A belga példát azért is érdemes megemlítenünk, mert erre az országra vonatkozóan viszonylag intenzív magyar kutatás regisztrálható. Született alapos történelmi elemzés, Karsai László munkája, és egy kulturális antropológiai szakdolgozat, amelyet Angyal Mónika írt és védett meg ebben az évben (Euro- identitás Belgiumban). Karsai bőven dokumentálja a flamand-vallon szembenállás tényeit már a múlt század közepétől kezdve, a karöltve kivívott belga önállóságot követően, valamint felerősödésüket az 1960-70-es években. A helyzete megváltoztatására törekvő fél az egész időszakban a flamand volt, amely számszerűen mindig meghaladta a vallont, ám szegényebb volt. Anyagi helyzetüket tekintve a flamandok az 1950-es évekre érték be a vallonokat, s a gazdagodással együtt nőtt autonómiára törekvésük.
Angyal Mónika dolgozata arról vall, hogy az egyik konfliktusterületen, Kelet-Belgiumban éppúgy, mint Brüsszelben, többes identitásról van szó, s szituációtól függően vállalható a belgaság is. Maga Brüsszel azonban külön világ, és azon belül még elkülönül az euro-bürokraták csoportja is, ami a korábbi etnikai-kulturális tagolódást újabb osztatokkal gyarapítja.
Az etnikus és nemzeti kötődések tehát változhatnak a körülmények módosulásával, és nem csupán Kelet-Európában találhatók kritikus területek. A példa, mindenesetre, nem a nemzeti-etnikai érzelmek gyengülését támasztja alá.
Az uniós bürokraták társadalma valamiféle európai identitást képvisel Brüsszelben, amely láthatólag egy viszonylag kis professzionális csoport tudata, nem gyökerezik semmiféle előzetes kulturális táptalajban, s aligha vetíthető ki átfogóbb európai identitásként. Annak megteremtéséhez hozzájárulhatnak a terjedő jelképek, a mind több csillagot hordozó kék lobogó és a hasonló felségjel az autókon. Megfigyelésem szerint azonban ez is lehet éppen a nemzeti kötődés kifejezője, erre utalhat például az EU-felségjel széles körű elterjedtsége a katalán autókon, mintegy a Spanyolországhoz tartozás mellett a különállás demonstrációjaként.
Végül fel kell tennünk azt a kérdést, hogy milyen hatással van a globalizáció a nemzeti kötődés jellegére, végtére a globalizáció az Európai Uniót is áthatja, sőt az itt honos cégek és kulturális központok kisugárzása révén annak maga is elősegítője.
Ennek az igen összetett kérdésnek minden vonatkozására nem térve ki, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a világ egységesebbé válása már több mint ötszáz éve tartó folyamat, s nagyjából párhuzamosnak mondható éppen a nemzeti társadalmi szerveződés kibontakozásával, eluralkodásával a világ fejlett országaiban. Feltételezhető, hogy jó ideig egymást kölcsönösen erősítő folyamatok voltak, ám a második világháború fölöttébb globális jelensége a nemzeteken túlmutató szerveződési formákra ösztönzött a gyakorlatban, a teoretikusokat pedig arra késztette, hogy a nemzetben egy már túlhaladott képződményt lássanak, amelynek elhalásával érdemes számolni. A tények azonban nem igazolták a feltevést. S kérdés, hogy miért nem.
Érdemes visszapillantanunk Dumont elgondolására a nemzet kettős természetéről, hogy tudniillik az nem csupán egyének csoportja, hanem egyúttal azok kollektív vetülete is. Az Európai Unió létrejöttét elsősorban gazdasági és társadalompolitikai megfontolások diktálták. Létrehívói tisztában voltak azzal, hogy az egyes európai gazdaságok nem versenyképesek az Egyesült Államokkal és a felfutó Japánnal szemben. A tőke, a munkaerő és az eszmék szabad áramlása révén vélték megtalálni az ellenszert egy megnövelt, több államra kiterjedő térben, azaz az egyéneknek új társulási lehetőségeket kínálva, de a megelőző társadalmi szerveződési formákat nem számolva fel, a kollektív vetületre pedig viszonylag csekély figyelmet fordítva.
A kollektív vetület pedig az erkölcsi kötelékek és az értékek tartománya, amely nélkül emberi társadalom nem létezhet. A nemzetet megelőzően az etnikus tudat és - Anderson megítélése szerint - a vallások nyújtották ezt a közösségteremtő erőt, ezeket váltotta fel a nemzet tudata, mint egy egész világnézet. A második világháborút követő erkölcsi megtisztulás igénye széles körben elfogadottá tette a minden ember egyenlő értékű gondolatát, ami hozzájárult a nemzeti-etnikai határok átjárhatóságához, de nem pótolhatott egy egész etikai-kulturális építményt, amit a nemzeti kultúra jelent, s aminek sokfélesége a változatos európai tudományos-kulturális teljesítmények, a kreativitás záloga, ám nem okvetlenül a gazdasági hatékonyságé.
Láthatólag valamelyest változóban van a helyzet. Az utóbbi évek lépései az egységesebb Európa felé mintha azt a felismerést tükröznék, hogy napirendre került valamiféle a nemzet fölötti, azzal nem okvetlenül versengő európai identitástudat kialakításának igénye. Mai keresését, állapítja meg Felipe Fernández-Arnesto, "akadályozza, hogy nehéz megmondani, miben is áll ez az identitás, és nehéz felismerni, mikor talál rá az ember." A felsőoktatási intézmények közötti kapcsolatok bővülő hálózata, a diákcserék megszaporodása a különböző programok keretében (Tempus, Socrates/Erasmus) hozzájárulhat egy olyasfajta "szellemi" Európa kialakításához, amelynek eszményét a humanizmus és felvilágosodás szolgáltatja, jóllehet jóval kevesebb embert érintett a maga idejében.
Az együttműködés újabb, nem gazdasági és politikai köreinek és szintjeinek létrejötte, az identitások különböző válfajainak egymás mellé és fölé épülése azonban eddig nem vetítette elénk az igazodásnak olyan megfogható mintáját, amely kiiktatta volna a nemzethez tartozás mint rendező elv érvényességét tömegméretekben. Nem utolsósorban azért, mert "a szimbolikus-kulturális határok és a jogi-politikai határok viszonya szövevényesebb, mint első pillantásra" vélnénk.
IRODALOM
Anderson, Benedict: Imagined Communities. London, Verso, 1991.
Balogh András: Integráció és nemzeti érdek. Budapest, Kossuth Kiadó, 1998.
Bretter Zoltán-Deák Ágnes (szerk.): A nacionalizmus. Pécs, Tanulmány Kiadó, 1995.
Dumont, Louis: Tanulmányok az individualizmusról. Pécs, Tanulmány Kiadó, 1998.
Fernández-Arnesto, Felipe (szerk.): Európa népei. Corvina, Budapest, 1995.
Gellner, Ernest: Nations and Nationalism. Oxford, Blackwell, 1983.
Girasoli, Nicola: A nemzeti kisebbségek fogalmáról. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1995.
Gourevitch, Peter Alexis: The reemergence of "peripheral nationalism": some comparative speculations on the spatial distribution of political leadership and economic growth. Comparative Studies in Society and History 21, 1979, 303-322.
Hannerz, Ulf: The withering away of the nation? An afterword. Ethnos, 15, 1993, 377-391.
Hunfalvy János: Az emberfajta, nemzet és nemzetiség fogalmairól. Földrajzi Közlemények 10, 1882, 1-13.
Hunfalvy Pál: Magyarország ethnographiája. Budapest, 1876.
Joó Rudolf: A nyugat-európai kisebbségek sajátosságai és típusai. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1983.
Karsai László: A nemzetiségi kérdés Franciaországban. Budapest, Kossuth Kiadó, 1983.
Karsai László: Flamandok és vallonok. Budapest, Kossuth Kiadó, 1986
Lengyel László: A rendszerváltó elit tündöklése és bukása. Budapest, Helikon, 1996.
Miroglio, Abel-Yvonne-Delphee Miroglio (szerk.): L'Europe et ses populations. La Haye 1978.
Pisere, Leonardo: A ciganológusok szerelmei. Szerk. Prónai Csaba. Budapest, ELTE BTK Kulturális Antropológia Szakcsoport. Kulturális Antropológiai Cigánytanulmányok 2. 1997.
Prónai Csaba (szerk.): Cigányok Európában 1. Nyugat-Európa. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2000.
Renan, Ernest: Mi a nemzet? In: Bretter-Deák 1995, 171-187.
Smith, Anthony D.: The Ethnic Revival in the Modern World. Cambridge, Cambridge University Press, 1981.
Smith, Anthony D.: The Ethnic Origin of the Nations. Oxford, Blackwell, 1986.
Smith, Anthony D.: The politics of culture: ethnicity and nationalism. In: Compendium Encyclopedia of Anthropology. Szerk. Tim Ingold. London, Routledge, 1994, 706-733.
Smith, Anthony D. 1995: A nacionalizmus. In: Bretter-Deák 1995: 9-24.
Szücs Jenő: Nemzet és történelem. Budapest, Gondolat Kiadó, 1984.
Thomassen, Bjorn: Border studies in Europe: Symbolic and political boundaries, anthropological perspectives. Europaa II, 1996, 37-48.
Tibi, Bassam: Europa ohne Identität? München, Siedler, 2000.
Weinberg, Daniela: Swiss society and part-society: organizing cultural pluralism. In Beyond the community: Social Process in Europe. Szerk. Jeremy Boissevain és John Friedl. The Hague, European- Mediterranean Study Group of the University of Amsterdam-Ministerie van Onderwijs en Wetenschappen, 1975, 91-107.