A penáris ülés előadásai
Néhány gondolat a Kádár-korszak nemzetközi meghatározottságáról és külpolitikájáról
Ormos Mária
Rendszerint a hosszú ideig uralkodó államfőkről szokás korszakot elnevezni. Ez az esete Viktória királynőnek, Ferenc József császárnak és királynak, Horthy Miklósnak és formailag ugyan nem, a lényeget illetően mégis ugyanezért beszélünk Kádár-korszakról. Az alaki kérdést illetően Kádár János helyzete az említettekétől gyökeresen eltért annyiban, hogy ő soha sem volt államfő, a lényeget illetően azonban a szóhasználat mégsem téves, mert bármi volt is Kádár hosszú "uralma" során - pártelnök, első titkár, főtitkár, miniszterelnök vagy egyszerre párt- és kormányfő -, az 1956-tól 1988-ig tartó hosszú időszakot az ő egyénisége uralta.
Nem hiszem, hogy a magyar történelem e mintegy 32 évig tartó korszakának nemzetközi terepéről és mozgásteréről bármi lényegesen újat vagy meglepőt tudnék mondani. Különösen nem Romsics Ignác összefoglaló műve után, amely tekintettel volt a korszak feltárását szolgáló minden munkára, amely a közelmúltig megjelent, és amelyek köre, miként a szerző is megállapítja, a külpolitika terén ugyancsak szűkös. Míg a magyar történészek meglepően gyors és hatékony feltáró munkát folytattak e korszak számos aspektusáról, ez a külpolitikáról az 1956-ot követő néhány év kivételével nem mondható el. A Romsics "Irodalmi Kalauzában" szereplő Andrew Felkay és Raphael Vago által írt összefoglalókon kívül csupán Thomas Schreiber napokban megjelent kötetét említhetem meg, mint amely érdemleges adalékokat tartalmaz e kérdésről. Az előbbi kettőhöz hasonlóan Schreiber is zömmel publikált anyagokkal dolgozik. Könyve középpontjában a francia keleti politika áll, de e horizonton belül több érdemleges magyar vonatkozásra rámutat, és teheti ezt annál is inkább, mert a Le Monde újságírójaként és a magyar kérdés jó ismerőjeként alkalma nyílt több magyar személyiséggel személyes beszélgetést is folytatni. Ezek mellett a külpolitika áttekintéséhez kiindulópontot nyújt Nagy Miklós kronológiája 1956 és 1989 között. A felsorolt munkákban megjelenő, illetve bizonyos további részismereteket tartalmazó művek - s az utóbbiak között főleg a magyar-jugoszláv kapcsolatok dokumentumait közlő két kötet - összefoglalását azonban ugyancsak nem tekintem feladatomnak, mivel egy ilyen rezümé-kísérlet fatálisan torzó maradna. Inkább azzal próbálkozom, hogy rámutassak néhány olyan kérdéskörre, amely egyelőre homályban maradt, holott minden bizonnyal megérdemli figyelmünket.
Csaknem mindegyik témakör a nemzetközi kapcsolatrendszerrel és az abban való magyar elhelyezkedéssel áll kapcsolatban, de mégis van egy olyan kérdés, amelyet bevezetésként szeretnék megemlíteni, noha nem tartozik szorosan a külpolitikai kérdéskörbe, illetve nem csak ahhoz tartozik. Az említett viszonylag hosszú korszakok mindegyikéről kiderült, hogy ha egy meghatározó személy jelenléte és tevékenysége alapján egységként lehet is róluk beszélni, a mélyebb elemzés mégis azt eredményezi, hogy mindegyikük több alszakaszra bontható, sőt bontandó. Tudjuk ezt Ferenc József csaknem 70 évig tartó császárságáról és 50 éves magyar királyságáról, de ma már tudjuk a Horthy-korszakról is. A történészek különbséget tesznek a Kádár- korszakon belül is annyiban, hogy a megtorlás időszakát elkülönítik a későbbi évektől, nekem azonban úgy tűnik, hogy nem ártana eltűnődni további tagolásokról is.
Mindenekelőtt azért, mert a második szakasz szemmel láthatóan nem egységes. Valahol elkezdődött a belső feszültségek halmozódása és ezzel együtt a rendszer eróziója, hanyatló szakasza. Elismerem, hogy ennek kezdetét nem könnyű megtalálni, annál is kevésbé, mivel belső komponenseken kívül nemzetközi elmozdulásokkal is kapcsolatban állt, és különösképpen hatottak rá a Szovjetunióban és a vele kapcsolatban lezajlott események. Maguk a belső komponensek is szerfelett sokoldalúaknak mondhatók. Közülük legkézenfekvőbb a gazdasági tényező, és úgy tűnik, hogy a megtorpanás, a kompenzálás és a süllyedés elemei éppen e téren jelentek meg elsőként. Az erről készített grafikonok drámai süllyedést mutatnak már a hetvenes évek második felében. Megjelent az ifjúsági non-konformizmus a tilalmazott nemzeti kérdés megjelenítésétől kezdve a haj- és ruhaviseletig, és ehhez társult egy új politizáló értelmiségi generáció feltűnése. Az utóbbi részben még a marxizmuson belül vagy marxizmus közelben maradt, de az uralkodó hivatalos marxista- leninista ideológia számára mégis elviselhetetlen volt, mivel a Sztálin által kódolt dogmatikával az eredeti Marxot állította szembe, és mint ismeretes, a kettőnek úgyszólván semmi köze sem volt egymáshoz. Mindemellett megjelent egy olyan új "marxizmuson kívüli" értelmiségi generáció is, amely a szokásos Aczél- féle módszerekkel nem volt többé manipulálható. Már a nyolcvanas évek első felében evidenssé vált, hogy az írók, művészek, társadalomtudósok fiatal generációjának jelentős része teljesen érzéketlen a hatalom szempontjai iránt, és a jól bevált informális dialógust nem hajlandó tovább folytatni a hatalom képviselőivel.
E fordulat jelei kezdtek láthatóvá válni részben a sajtóban és egyes folyóiratok lapjain, részben pedig a lábrakapó tiltott irodalomban, az úgynevezett szamizdatban mutatkoztak meg. De míg e jelenség megmaradt az értelmiségen belüli elméleti ügynek, hamarosan kifejezetten politizáló csoportok és szervezetek is létrejöttek, és megvetették a későbbi pártalakulatok alapjait. E jelenségekhez társult az életszínvonal emelkedési ütemének megtorpanása, majd az átfordulás a süllyedés irányába, ami már az ország lakosságának nagy részére kihatott. Az összetett komplexum egésze azután az uralkodó párt bázisában egyre erősödő bírálattá összegződött, és ez megbontotta az MSzMP vezetését is, miközben az ellenzéki csoportok egyre erősödtek. A rendszer a szabadságjogok szélesítésével próbált kompenzációs alapot biztosítani, de a nyugat-európai turizmus az ott szerzett tapasztalatok miatt főként arra volt jó, hogy szaporítsa a kételyeket a "szocializmus útjának" egyedül üdvözítő voltát illetően, az elmélyülő nyugati kapcsolatok pedig növelték a párton belüli és az azon kívüli, politizálni kezdő kisebb-nagyobb csoportok magabiztosságát, és alátámasztották a jövőt érintő reményeit.
Annál is inkább, mivel a Gorbacsov által kezdeményezett szovjet politika mind kevesebb támaszt kínált a Kádár-rendszer stabilizálásához, amivel egyébként maga Kádár János is tisztában volt, és mindinkább alátámasztotta a feltevést, hogy lehetségessé válhat Magyarország kiválása a szovjet zónából, és ezzel együtt egy többé vagy kevésbé radikális fordulat végrehajtása is. E felismeréshez a sorsdöntő jelet a Szovjet Hadsereg Afganisztánból való kivonása adta meg, bár ennek jelentősége nem tudatosodott egycsapásra. Részben azért nem, mert nem lehetett tudni, hogy a birodalmi politika csupán egy periferikus ponton ismerte el kudarcát, vagy ezt már eleve a birodalmi bomlás első jeleként lehet elkönyvelni, részben pedig egyszerűen azért nem, mert egy jelenség értelmezése mindig megkíván bizonyos időt. Különösen áll ez a politikába kívülről beavatkozó, beavatkozni kívánó magyar csoportokra, mivel amennyire csak megtehette, a hatalom elzárt mindenkit az információktól, illetve szisztematikusan leszoktatott arról, hogy nemzetközi méretekben gondolkodjon. (Már ha a nemzetközi méretekben való gondolkodás valaha is elterjedt szokás volt ebben az országban.)
Ha az eddigieket összegezem, úgy azt kell mondanom, hogy a hanyatlás fő elemei eltérő, egymást követő időpontokban merültek fel, az idők során viszont sorra összefonódtak, kölcsönösen erősítették egymást, hogy azután egy kedvező nemzetközi pillanatban elvezessenek odáig, hogy a rendszert belülről és békésen nyugdíjba lehessen küldeni. Azt gondolom tehát, hogy érdemes, sőt szükséges a Kádár-korszak hanyatló szakaszáról beszélni, annál is inkább, mert ez a szakasz egyúttal a rendszerváltás előkészítő szakasza is volt. E folyamat egészét és részleteit pedig annál is fontosabb alapos vizsgálat tárgyává tenni éppen a fent említett szempontból, mert a magyar döntéshozó csoportok ennél sikeresebb és mélyrehatóbb változást évszázadok óta nem hajtottak végre. Magyarországot nem sikerült Nyugat-Európához csatolni az Oszmán Birodalom ellen harcoló hősöknek, nem sikerült Rákóczinak, nem sikerült az 1848- 1849-es forradalmat és szabadságharcot vezérlő csoportnak és nem sikerült 1956 harcosainak sem. Az 1989-1990-es fordulat kezdeményezőinek és végrehajtóinak viszont sikerült, és a fordulatra ráadásul rá lehet ütni: Made in Hungary.
Ami a rendszer nemzetközi elhelyezkedését illető ugyancsak széles és bonyolult kérdéskört illeti, kezdem a körképet egy szemet szúró kettős közhellyel. Közhelyszerűen beszélt úgyszólván az egész világ a "legvidámabb barakkról", valamint az úgynevezett "gulyáskommunizmusról", vagyis rólunk, miközben ugyancsak közhelyszerű közmegállapodásnak mondható, hogy a "létező szocializmus" keretében a legfejlettebb gazdasága az NDK-nak volt, őt követte Csehszlovákia, és Magyarország csak a harmadik helyen állt. Nyugat-Európában több történész és politológus egyenesen úgy véli, hogy figyelemre méltó gazdasággal egyedül az egykori NDK rendelkezett. A két közhely ellentmondásos volta első látásra is feltűnik, de a bennük foglalt állítások - további megfontolás esetén - már egész sor problémát vetnek fel.
Az egyik problémacsokor külpolitikai tartalmú, nagy nemzetközi összefüggésrendszerbe illeszkedő gazdasági témákat, a másik pedig kifejezetten az úgynevezett szocialista táboron belüli gazdasági viszonyrendszerre vonatkozó kérdéseket foglal magában. Hozzáteszem, csupa olyat, amelyekről vajmi keveset vagy éppenséggel semmit sem tudunk. Kezdjük azzal, hogy ha egyáltalán igaz, miszerint a legnagyobb gazdasági fejlődést az NDK érte el, olyat, amelyhez képest az összes többi államé elhanyagolható, úgy ennek vajon mi a titka? Megjegyzem, hogy maga az állítás is kételyeket vált ki, mert míg a csehszlovák és a magyar gazdasági elmozdulást van mihez mérni, addig az NDK esetében a fejlődést vagy az egykori össznémet állapothoz viszonyítom, amikor nem hogy emelkedésről nem lehet beszélni, de a süllyedés igencsak tetemesnek mondható, vagy ha ezt az alapot figyelmen kívül hagyom, mondván, hogy igazságtalan, akkor viszont egyáltalán nincs viszonyítási alapom. E kis kétely ellenére marad azonban egy tény, az ugyanis, hogy a fejenkénti nemzeti jövedelem kétségkívül az NDK-ban volt a legmagasabb.
Ez meglehetősen furcsa következtetésekre, illetve érdekes kérdések megfogalmazására ad alkalmat. Mi állt ennek a hátterében? Egyszerűen a múlt, a magasabb kiindulási szint, egy olyan állami vezérlés, amely kétségtelenül jóval szigorúbb, központosítottabb és következetesebb volt bármelyik másiknál, de legalább a magyarnál egészen biztosan, vagy az a körülmény, hogy az NDK mind a Nyugat, mind a Kelet számára frontország volt, amelynek gazdaságára jobban ügyeltek és többet áldoztak, mint bármi másra? Ha csak egy vonatkozást, nevezetesen a nyugatit veszem figyelembe, úgy felmerül a kérdés, hogy konkrétan a nyugati hatalmak és még konkrétabban a nyugati tőke milyen mértékben mely államokat támogatott, és milyen mértékben tette ezt az egyik és a másik esetben időpontoktól és konstellációktól függően. Az ilyesfajta támogatásoknak sem a mérvét, sem a módjait nem ismerjük kellőképpen. Ismert formulák csak a külkereskedelem berkeiben jelennek meg a legnagyobb kedvezmény elvének megadása, illetve megvonása formájában, valamint a Cocom-listával való játszadozás terén, ám a nyugati övezet szubtilis játékszabályait, eszközeit és módjait meglehetős homály fedi. Eléggé nyilvánvaló, hogy a mindenkori művelet hátterében mindenkori politikai célok húzódtak meg, de meglehetősen ismeretlen ezek artikulálása és az elérésükhöz rendelt eszközrendszer. Pontosan ki tudjuk például mutatni a magyar eladósodás folyamatát, de a hitelek természetéről és összetételéről vajmi kevés adat áll a rendelkezésünkre. Egy véletlen folytán megtudta ugyan utólag az ország, hogy a magyar hitelek többségét magánban-kok bocsátották rendelkezésre, azt viszont utólag sem tudta meg, hogy ez milyen okokból és miként történhetett meg. Egyáltalán: miért nem valósult meg a hatvanas évek derekán tervezett és a nyugatnémet illetékesekkel már egyeztetett nagy beruházási kölcsön, amit pedig az "új gazdasági mechanizmus" feltételeként kezeltek Budapesten, és miért ment oly simán a későbbi fokozatos, mintegy csepegtetett eladósodás? Volt emögött valamilyen pénzügyi megfontolás, gazdasági értékítélet, politikai szándék, vagy egyáltalán miről volt szó?
Ha lehet, még jóval ködösebb az a működési mód, amely a KGST keretében megvalósult. A szlogenek szintjén a "táboron" belül természetszerűleg a teljes egyenlőség uralkodott, ezt azonban még a legjámborabb turista is kétségbe vonta, amikor Varsóba érkezve azt tapasztalta, hogy az utcán a többszörösét kaphatja forintjáért annak az összegnek, ami a hivatalos átszámítás szerint a bankban járna, és e jelenség nem korlátozódott a lengyel fővárosra. A búzát, a bort és a jonatán almát azonban nem lehetett eladni az utcán. Hogyan működött ez a rendszer egyáltalán a "munkamegosztást", a pénzügyi rendszerek egymáshoz való viszonyát és a kereskedelmi elszámolásokat illetően? Miért nem fejlődhettek ki Magyarországon bizonyos iparágak, amelyekhez pedig megvoltak a feltételek (például az autóipar), sőt, miért kellett létező termelési ágakat megszüntetni (pl. a rádiógyártást)? Mindenki tudta, hogy a pénz átváltási arányai mesterségesek, és a magyaroknak az volt a benyomásuk, hogy azok minden esetben rájuk nézve kedvezőtlenek. Nem biztos, hogy ez így volt, de bármi volt is az igazság, a tényleges aránytalanságok és igazságtalanságok mértékét és motorját jó lenne felfedni. Ami az utolsó kérdést, a kereskedelmi relációkat illeti, a végső szaldó a magyar-szovjet esetben jól ismert. A "baráti" nagyhatalmak velünk szemben általában el szoktak adósodni. Ha valaha is bármelyik - vagy különösen ha valamennyi - kiegyenlítené egyszer a tartozását, egycsapásra meggazdagodhatnánk. De mi volt a helyzet a többi "táboron belüli" vonatkozással? Mi az oka, hogy a kereskedelmi forgalom mindvégig alacsony és a tendenciája ráadásul csökkenő volt a szomszédos országokkal, és a magyar forgalom döntő többsége egyedül a Szovjetunióval bonyolódott le? Mindent összevéve azt hiszem, hogy alaposan körül kellene néznünk a KGST-mechanizmusok tájékán, mert ezek mélyebb feltárása nélkül a magyar trendek jórészt értelmezhetetlenek maradnak.
Ám hasonló a helyzet a politika mezején is. Jóllehet e tekintetben a legfontosabb fordulópontokon és egyes különleges kérdések esetében a kutatók nagy eredményekre mutathatnak rá, a nemzetközi szövedék bemutatása azonban, amelyben hazánk elhelyezkedett és amelyben működnie kellett, mind a mai napig erősen lyukacsos. Máig vitatott és - a Nagy Imre elleni per kivételével, amely elég jól dokumentált - valóban vitatható, hogy milyen kontextusban került sor például az 1956 utáni megtorlásokra. Mekkora volt e téren a kínai, román, keletnémet és - főként - a szovjet nyomás, és mekkora a magyar önkéntesség? A kormány- és pártszervek gerjesztették vagy inkább mérsékelték e folyamatot? Azt hiszem, a végső szót e tekintetben nem lehet kimondani további feltárások nélkül. A magyar és részben a szovjet iratanyag ugyan ismert erre nézve, de feltáratlan a kínai, a román és a keletnémet anyag.
Meglehetősen sommások, illetve egyenetlenek azok az ismereteink is, amelyek egy-egy lényeges külpolitikai lépés előkészítő szakaszára vonatkoznak. A politika terén a legtöbb az 1956-ot közvetlenül követő néhány évre vonatkozóan ismert a történetírásban, legalábbis néhány relációban (így a szuezi válsággal kapcsolatos amerikai, angol, francia és szovjet magatartás valamint a magyar kérdés összefüggéseit, továbbá a szovjet-magyar és a jugoszláv-magyar relációkat illetően), de még e tekintetben is meglehetősen távol vagyunk a teljességtől. A későbbi külpolitika pedig, leszámítva annak néhány látványos lépését, úgyszólván érintetlen. Egy interjúkötetnek köszönhetően van némi rálátásunk a magyar magatartásra az 1968- as csehszlovák válsággal kapcsolatban és Kádár János személyesen tett lépéseire is. Ezzel szemben bizonyos sorsdöntő események úgy pattannak elő egyik napról a másikra, mintha csak valami gyors improvizálás következményei lettek volna és nem készítették volna elő őket hosszadalmas diplomáciai munkával. Időrendi sorrendben gondolok itt először Magyarország helyzetének rendezésére az ENSZ- szel, amely nyilvánvalóan széles körű egyeztetéseket és igencsak kemény diplomáciai munkát kívánt a magyar fél részéről. Hála Gergely Jenő feldolgozásának, sokkal jobb a helyzet a Vatikán és a magyar állam viszonyának rendezése kérdésében, még ha további finomítások e téren is elképzelhetők a vatikáni iratanyag alapján. Mindenesetre az egész külpolitikai folyamatnak csak egy-egy kiugró, látványos részletét ismerjük, az összekötő kapcsokat és a tárgyalási folyamatot azonban homály fedi. Ide sorolható Kádár János nem várt fellépése is a helsinki nemzetközi konferencián, amelyet minden ésszerű feltevés szerint hosszú előkészítő szakasz kellett, hogy megelőzzön.
Hasonló eseteket említhetnénk még, de végeredményben akkor is csak azt tapasztalnánk, hogy a korszak magyar külpolitikája voltaképpen feldolgozatlan. A már érintett külgazdasági és kifejezetten politikai kapcsolatokon kívül vonatkozik ez a kulturális, művészeti, tudományos kapcsolatrendszerek kérdésére is.
Valamennyien tudjuk, hogy egy viszonylag hosszú korszak külpolitikájának feltárása sziszifuszi munka, és megjegyzem, hogy a külügyi iratok mindenkori őrzői nem látszanak elkötelezettnek aziránt, hogy e munka minél előbb és minél jobb feltételek mellett elvégezhető legyen. Egy olyan kis állam esetében, mint amilyen Magyarország, a nemzetközi összefüggésrendszer feltárása különösen nehéz, egyrészt mivel az önmeghatározott döntések és azok végrehajtása oly szövevényes hálóban történik, hogy ezek mindenoldalú felfejtése nélkül maguk a cselekmények értelmezhetetlenek maradnak, másrészt azért is, mert bizonyos lépések kényszervoltát is csak nagy körültekintéssel lehet megállapítani vagy éppen elvetni. Mindenekelőtt azt nem lehet kideríteni, hogy mikor mennyire volt keményen behatárolva a pálya, amelyen mozogni lehetett, és mekkora volt ehhez képest a magyar kezdeményezés.
Kádár János politikáját sokan pragmatikus jelzővel illetik, és azt gondolom, hogy ez több vonatkozásban helytálló. Semmi sem mutat ugyanis arra, hogy akár Kádárnak, akár másnak kialakult nézetrendszere lett volna bármikor is arra nézve, hogy egyáltalán hová akar eljutni, vagyis hogy az elképzelésében mi volt a "szocializmus útjának" a szólamokat meghaladó konkrét célja. Ez azonban mégsem jelenti feltétlenül, sőt a jelek szerint tényleg nem jelenti, hogy e politikának és főként a külpolitikának ne lett volna irányultsága.
Megmaradva a külpolitikánál, jelenlegi felületes ismereteink egyértelműen arra mutatnak, hogy e külpolitika attól kezdve, hogy kikerült Hruscsov dinamikus-agresszív politikájának fogságából, fokozatosan, lépésről lépésre mindinkább arrafelé haladt, hogy - továbbra is tiszteletben tartva a szovjet érdekeket és érzékenységet - vállalja a nemzeti érdekek, vagy talán: a nemzetinek vélt érdekek képviseletét mind Magyarország, mind a kisebbségi magyarok szempontjából, és hogy ennek a képviseletnek az érdekében mind tágabbá és érdemlegesebbé tette nyugati kapcsolatait.
E kérdésben 1963 határkőnek látszik. Az ekkor meghirdetett amnesztia időben egybeesik azoknak a tárgyalásoknak a kezdetével, amelyek vegyes baráti körök, kulturális és tudományos kapcsolatok felvételére irányulnak Nyugat-Németország kivételével szinte minden európai állammal, amely erre lehetőséget kínál, és ekkor történik meg először, hogy Kádár interjút ad egy nyugati lapnak, a Le Monde-nak. Nem sokkal később Péter János, a korabeli külügyminiszter üdvözli a "független Európa, az európai Európa és a megnövelt Európa" gondolatát, és fellép az Ausztriával bővített magyar-csehszlovák- jugoszláv együttműködés mellett. E nyitás oda vezet, hogy 1965-től kezdve sorra jelennek meg Budapesten nyugat-európai delegációk, és ezek vezetői - mint például Maurice Couve de Murville francia külügyminiszter - meglepetéssel veszik tudomásul, hogy Kádár János "a détantról, és a valamennyi európai ország közötti általános normalizáció szükségességéről" beszél. Mi több, Fock Jenő miniszterelnök 1967-ben már abból sem csinál titkot, hogy a magyar kormány közeledő lépéseket szeretne tenni az NSZK irányában, feltéve, hogy ez nem ütközik ellenállásba az NDK részéről. Mivel vélhetően nagy ellenállásba ütközött, e lépések még várattak magukra, legalábbis a nyilvánosság előtt. Apró jelekből mégis arra lehet következtetni, hogy egy magyar-német párbeszéd már zajlik néhány éve, ezt azonban mindkét oldalon gondosan titkolják. Nem tudni, hogy mi volt a szerepe Budapestnek 1969-ben annak a konferenciának a megrendezésében, amelyen a varsói paktum államai meghirdették az európai biztonsági konferencia gondolatát, de hogy ez nem volt teljesen független a magyar vezetőktől, azt legalábbis gyanítani lehet. Az 1969 márciusában megfogalmazott gondolat magyar szempontból számos kétoldalú tanácskozást von maga után, és végül 1973 július végén, augusztus elején elvezet a jól ismert helsinki összejövetelhez.
Magyarország ekkortájt válik a nyugat- európai államok egyik kiszemelt csillagává a "táboron" belül. Az 1969 utáni csehszlovák vezetéssel ugyanis nincs mit kezdeniük, Ceausescu rendszere elveszti minden vonzását és mind több nyugati bírálatot von magára, miközben mind többre értékelik a magyarországi "liberalizálást" annak ellenére, hogy a magyar vezetés szilárd moszkvai elkötelezettsége közismert. Nyugat-Európa másik "csillaga" ebben az időben Lengyelország.
Helsinki határozatai viszont kétértelműek. A konferencia egyfelől szovjet követelésre rögzíti a status quo-t, másfelől viszont bizonyos emberi jogok leszögezése által utat nyit nemcsak a további liberalizáláshoz, de a magyar kisebbségi érdekek fokozott védelméhez is. A magyar "különlegesség" ekkortájt már annyira elismert, hogy Raymond Barre francia miniszterelnök látogatása 1976-ban nem is különösebben feltűnő, bár feleségének magyar származása a szokásosnál több és valódibb pszichológiai töltést biztosít neki. Egészen különleges eset viszont Kádár János első megjelenése Párizsban, amely nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a két ország évezredes története során a két állam egyes számú vezetője első ízben találkozik egymással. Ettől kezdve a különleges esetek és az "első" kategóriába sorolandó látogatások száma szaporodik. A magyar diplomácia vélhetően nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az Amerikai Egyesült Államok visszaszolgáltassa a világháború után birtokába jutott magyar koronaékszereket, és hogy azt Cyrus Vance személyében 1978 januárjában az USA magas rangú politikusa kísérje Budapestre. Ekkor már javában folynak a magyar-nyugatnémet tárgyalások is számos kérdésről, és hála Willi Brandt Ostpolitik-jának, teljesen lekopik róluk a titkolózás.
Magyarország felértékelődését tovább segítik a lengyelországi események 1981 decemberétől, a rendkívüli állapotok bevezetésétől kezdve, mivel Nyugat-Európa elveszíti másik támaszpontját ebben az övezetben, és a viszony Lengyelországgal rendkívül feszültté válik. Ez az oka annak, hogy amikor az új francia köztársasági elnök, François Mitterrand keresi azt a keleti államot, ahol első hivatalos vizitjét lebonyolíthatná, voltaképpen nem talál mást, mint Magyarországot. 1918 óta Magyarországon egyetlen nyugat-európai államfő járt, III. Viktor Emánuel olasz király 1937-ben. A második 1982-ben François Mitterrand francia köztársasági elnök volt. 1984-ben Margaret Thatcher látogat hazánkba, és ő az első brit kormányfő, aki ezt valaha is megtette, majd 1986 októberében ugyancsak első ízben látja vendégül a főváros a német államelnököt, Richard von Weizsäckert. Mi több, a nyolcvanas években már a rivalizálás jelei is megjelennek Bonn és Párizs között, mivel a magyar- nyugatnémet kapcsolatok látványosan elmélyülnek, miközben Budapest a keleti és nyugati diplomaták, üzletemberek, újságírók és értelmiségiek rendszeres találkozóhelyévé válik, nem is beszélve a szétszakadt családokról. Kádár János és rendszere a Kelet-Nyugat érintkezés megkerülhetetlen szereplőjévé válik előzményeinek minden foltja és Moszkva iránti feltétlen hűsége ellenére.
Ez vezet el oda is, hogy a Biztonsági Konferencia Kulturális Fórumát 1985. október 15-én Budapesten nyitják meg. Itt már valósággal hemzsegnek az Európa minden tájáról összegyűlt kultúrpolitikusok és értelmiségiek, s a konferencián heves vita zajlik számos kérdés körül. A Fórum legnagyobb meglepetése azonban vélhetően abban rejlik, hogy több évtizedes hallgatás és síri csönd után magyar és bolgár részről keményen felvetik a kisebbségi kérdést, és épp e kérdés az, amely lehetetlenné teszi, hogy a konferencia egységes határozatokra jusson. Megakadályozza ezt részben az érintett államok delegációinak ellenállása, részben az a körülmény, hogy a nyugat-európai delegációkat a kérdés felvetése olyan meglepetésként éri, hogy nem lévén kidolgozott álláspontjuk, a kérdést nem tudják miként kezelni.
A nyolcvanas évek második felében jellemzővé válik a fokozott közeledés Budapest és Bonn között, miközben a Gorbacsov-féle politika belpolitikai téren mind kevesebb biztosítékot, külpolitikailag viszont egérutat kínál Magyarországnak. Maga Kádár János az új helyzet első vonatkozásával nyilvánvalóan mélyen elégedetlen, a másodikat, az egérutat pedig vélhetően nem akarja kihasználni, ám 1988-tól kezdve már nincs abban a helyzetben, hogy a magyar eseményeket döntően befolyásolja. Németh Miklós kormányának és külpolitikájának már autonóm vonala van, és ez oda vezet, hogy 1989. május 2-án a kormány külügyminisztere osztrák kollégájával együtt elvágja a két ország között húzódó szögesdrót akadályt. E szimbolikus lépés jelzi a végét egy rendszernek, de nem jelenti a végét annak a külpolitikának, amely minden Moszkva iránti hűség mellett hosszú évek óta a nyugati nyitás jegyében folyt. Azt jelenti, hogy a lassú nyitási folyamat robbanási pontra érkezett, és Magyarország elkezdi határozott menekülését a Varsói Szerződésből és egyúttal menetelését Nyugat-Európa felé.
Míg a magyar külpolitikai vonal fő vonásaiban többé-kevésbé felrajzolható nyugati vonatkozásaiban, és e vázlatot kell a jövőben a részletek segítségével eleven történelmi ismeretté varázsolni, addig - néhány kivételes ponttól eltekintve - alig valamit tudunk a szocialista "táboron" belül lezajló tárgyalásokról és magyar lépésekről. A magyar "keleti politikának" még csak a váza sem rajzolódik ki. Ám az utóbbi kérdéskör ismerete nélkül is felmerül a kérdés, hogy vajon e meglehetősen következetesnek látszó külpolitikai vonalat lehet-e egyszerűen a mindenkori helyzetekhez alkalmazkodó pragmatizmusnak tekinteni? Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy e vonal túlságosan egyirányúnak és túlságosan következetesnek mutatkozik ahhoz, hogy ennyivel elintézhető lenne, ám a végső vagy legalább a biztonságosnak tekinthető ítéletet e kérdésben sem lehet kimondani további, minden bizonnyal nagy volumenű kutatások nélkül.
Néhány tény azonban kétségtelen. 1989-ben a sorsdöntő külpolitikai nyitást ugyanazok a körök hajtották végre, amelyek megelőzően a Kádár-korszak hatvanas éveitől kezdve - Péter Jánosnál kezdve és Horn Gyulával befejezve - rendszeresen "nyitogatták" a kapukat, és hogy a szellemi-fizikai front átrobbantása a nyugati magyar határon egyúttal biztosított egy igen csak szerencsésnek mondható kontinuitási lehetőséget a nyugati kapcsolatokban. A Kádár-korszak hanyatló évei tehát a rendszer akaratával ellentétben mintegy létrehozták a rendszerváltás belső feltételeit, miközben viszonylagos felemelkedése a nemzetközi porondon hozzásegített a rendszerváltó Magyarország gyors befogadásához a nyugati hatalmak által. E tény csak növeli a hanyatló szakasz körülményei, elemei és azokon belül a külpolitikai momentumok minél alaposabb és minél szélesebb feltárásának szükségességét.